Kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a mostanában egyre népszerűbbé váló romantasy műfaj. A TikTok #booktok szegmense egy időben e zsáner köré épült (még lehet, hogy most is). Bevonzotta a szexualitástól túlfűtött olvasókat, és már valahogy nem a könyvek szeretetén, hanem a szaftos jeleneteken volt a hangsúly. A T. J. Klune által írt Farkasok dala című regényről pedig nem tudtam, hogy részben az is egy romantasy. Mikor világossá vált, minden porcikám ellenkezett, és ha nem a Metropolis Mediától érkezett volna a recenziós példány, akkor könnyen lehet, hogy hamar félbehagytam volna. És akkor szegényebb lettem volna egy nagyszerű élménnyel.
Ne ítélj borító alapján
Még ha úgy is tűnhet, hogy picsogok, általában azért nem vagyok finnyás, és lehetőleg sok irányban igyekszem bővíteni ismereteimet. Viszont van pár vörös zászló, ami ha felugrik lelki szemeim előtt, akkor tartok pár lépés távolságot az adott alkotástól. Jól van na, én is emberből vagyok!
A Farkasok dala pedig több oldalról is támadta a komfortzónámat. A történet egy sablonos young adult felnövéstörténetnek indult. Ox még kisfiú, mikor az apja elhagyja őt és édesanyját. A fiú kételyek, traumák és önbizalomhiánnyal küzdve cseperedik fiatal férfivé. Green Creek, a kisváros pedig nem sok kiugrással vagy reményteli élettel kecsegtet, így a családi háttérből hozott problémáktól sem könnyű szabadulni.
Egy nap Oxék házától nem messze be-, vagyis inkább visszaköltözik a népes és kifejezetten különc Bennett család. Nem kell akadémiai végzettséget szerezni ahhoz, hogy feltűnésük után a második percben rájöhessen az olvasó, hogy ők vérfarkasok. Vagyis ebben a történetben farkasemberek.
A YA indítás után már egyenesen rettegtem, hogy hova fog kifutni a történet, mert azért még mindig rizikós előkapni a vérfarkasos toposzt. Aztán komótosan, de egyre nagyobb nyugalommal a szívemben haladtam az oldalakkal, és rájöttem, hogy sokkal több rejlik ebben a sztoriban, mintsem az elsőre látszódna. Hiába olvasok rendszeresen, és igyekszem levetkőzni az előítéleteimet, ezúttal is a borító (és szinopszis) alapján vontam le következtetéseket, mely öreg hibának bizonyult.
Ugyanis a Farkasok dala egy csupaszív, érzelmes, megindító dráma, ami nagy léptékkel, mégis érzékletesen mutatja be két fiú ragaszkodását és szerelmét. Joe, akárcsak Ox kifejezetten traumatikus élményeket él át. Az ő közös útjukat követhetjük végig egészen megismerkedésük napjától kezdve. Mindkettejüknek férfivé kell válnia, Joe-nak pedig még annál is több felelősség nyomja a vállát. Az ő sorsa, hogy a falka alfája legyen. És hogy ebben a dinamikában hol van a helye Oxnak, arról már spoilerek elkerülése végett nem beszélnék. De annyit elárulhatok, hogy ebben a történetben semmi sem úgy alakul, ahogy egy hozzám hasonló cinikus olvasó várná.
Alkonyattól vérfarkasig
A könyv számos ponton boncolgatja a társadalmi és családi elvárásoknak való megfelelést és a szabad döntések lehetőségét. Illetve az azokból származó következményeket és felelősséget.
Elképesztő, hogy az író mennyi mindent bele tudott zsúfolni ebbe a több, mint 550 oldalas regénybe. A felszínen egy urban fantasy történet van kibonatkozóban rivális farkasemberekkel és a Bennett család mindennapjaival. De mögötte ott van ez a temérdek egyéb téma és poszt-modern társadalmunkra nézve igenis is fontos gondolat, melyekkel nem foglalkozunk eleget.
A szerkezetét tekintve is elég rendhagyó ez a könyv. Rengetegszer érződött inkább forgatókönyvnek, mint összefüggő regénynek. Az író gondolt az alacsony attention spannel rendelkező olvasókra is. A köynvet gyors vágóképek, pattogós dialógusok, rövid mondatok és levegős oldalak jellemzik.
A cselekmény az időben is úgy ugrál előre akár éveket is, mintha attól tartana, hogy egyébként képtelen lenne a történet végére érni. Máskor pedig lelassít, elidőz helyzeteken, érzéseken, vagy jelentős jeleneteken. Ez megtöri ugyan a dinamikát, de legtöbbször indokolt ez az oda-vissza váltogatás.
Viszont úgy érzem, hogy a könyv még így is lehetett volna jóval rövidebb. Nagyon sokszor futja ugyanazokat a köröket, egy ponton belekerül egy hurokba, és kissé önismétlővé válik. Sajnos ezek a részek nem is nagyon hajtják előre érdemben a cselekményt.
Öntudatos és önkritikus
Hangulatát tekintve elég egyedi, bár néhol erősen megidéz némi Stephen Kinget is. Amikor kell, nagyon intim (a szó minden értelmében), halk és csendes, máskor távolságtartó, megint máskor pedig harsány, szókimondó, és szemérmetlenül explicit. Nagyjából összeköthető, hogy ahogy haladunk előre a cselekményben, és nő fel Ox a szemünk láttára, a könyv is annál vadabb lesz.
És annak dacára, hogy számos nagyon-nagyon értékes gondolattal operál a Farkasok dala, a könyvet semmiképpen nem adnám gyerek, de kora tinédzser kezébe sem. Legalábbis addig nem, amíg nem volt meg a felvilágosítás, vagy a szülők nem ültek le megbeszélni velük, hogy két férfi ugyanúgy szeretheti egymást, mint anyu és apu.
A Farkasok dala elég kendőzetlen tud lenni. Bőven helyet kapnak explicit szexuális leírások, az egyik ráadásul nagyon jó hosszan kitart, kifejezetten részletes, és semmit sem bíz a képzeletre.
Nagyon tetszett, hogy Klune rengetegszer képes öniróniát gyakorolni. Nagyon jól tudja, hogy a 2020-as években hogyan hangzik egy LMBTQ-val fűtött ember és farkasember között kibontakozó szerelem. De neki célja volt ezzel a sztorival, bevállalta az esetleges kritikusi fintorokat, és keresztül vitte vízióját az elejétől a végéig. Mindeközben nem egyszer képes volt ezen együtt nevetni az olvasóval, és görbe tükröt tartani saját maga elé.
Verdikt
A Farkasok dala egy különleges könyv, amit számos ponton lehetne elemezni, és nagyon érdekes beszélgetéseket, vagy vitákat indíthatnánk vele. És itt tekintsünk el a meleg farkasembertől a porcelánboltban. Ezen kívül is simán lehetne órákig diskurálni a vér szerinti és választott családról, a szeretet fontosságáról, vagy a bosszúról. De akit csak önmagában a történet érdekel, az sem fog csalódni.
Tele van remek fordulatokkal, sőt általánosságban elmondható, hogy a sztori nem egy tucat-fantasy. Gyakran kiszámíthatatlan, és nem ismer kompromisszumokat.
Klune a Farkasok dalával nagyon sokszor látott, és legalább ugyanannyiszor bődületesen elszúrt toposzokhoz nyúlt hozzá. De sikerült friss vért pumpálni a klisékbe, és pont annyit csavarni a lerágott csontokon, hogy egységes regényként működjön.