Már az első bejelentett képkockáktól kezdve vártam a Ghost Of Tsushimát. Noha először azt hittem, újabb Souls-klónt kapunk majd. Míg a műfaj nem tartozik a kedvenceim közé, pár címmel mégis elég jól elszórakoztam a közelmúltból. Mivel a Tsushima koncepciója annyira bejött, bíztam benne, hogy valami kazuárabb játékkal lesz dolgunk, amit én, mint halandó is tudok élvezni.
Majd, amikor végre jött a hír, hogy valóban nem Souls-féle alkotás lesz, akkor más miatt kezdtem aggódni. Mi van, ha ez csak egy közepes koppintása lesz az elmúlt évek sikerjátékainak? Open world akció zsánerben aligha lehet sok újat mutatni, és a piacon lévő termékek legjavát rettenetesen unom már. Így legjobb esetben is egy tisztes iparosmunkára számítottam. Tehát mondhatni szkeptikusan álltam hozzá, de szerencsére a Ghost Of Tsushimának legtöbbször sikerült túlmutatni a középszeren és újabb remek exkluzívval bővült a Playstation kínálata.
[h]Egy szelet történelem[/h]
A 13. századi Japánban járunk, amikor Cusima szigetét lerohanja a mongol horda, Kotun kán vezetésével. A komodai ütközetben megannyi japán harcos esett áldozatul a betörő horda pengéinek és nyilainak. Sőt lényegében majd’ az összes szamuráj odaveszett a véres csatában.
Szakai Dzsin, főhősünk is épphogy csak megúszta a csatát. Juna, a kéteshírű tolvaj menti meg a harcost a biztos halál markából. Dzsin megtudja, hogy egyetlen élő rokonát, Simurát fogva tartja a kán saját várában.
Tulajdonképpen itt indul a játék cselekménye: feladatunk lesz szövetségeseket toborozni, és kiszabadítani Simurát.
A játék egyik említésre méltó negatív pontja a központi történet – vagyis annak tálalása. Kapunk motivációt, és valamennyi főszálat, de kalandunk során leginkább úgyis a mellékfeladatok elfogyasztásával foglalkozunk. Így engem őszintén szólva annyira nem is érdekelt, hogy mi történik a fősodorban. Persze, kíváncsi voltam, mi lesz a történet vége, és vannak érdekes csavarok is, de az open world játékok átka az adagolás; nagyon nehéz megfelelően terelgetni a játékost, ha mondjuk két főküldetés között 10 órán át rókákat és madarakat kergetünk.
A Ghost Of Tsushima tele van apró melléktevékenységekkel és jelentősebb mellékküldetésekkel. Ezeket elég jól kategorizálta nekünk a játék, így könnyű megtalálni a rendszert a sokféle aktivitásban.
Egyfelől például rókákat követve találhatunk szentélyeket, madarak után kajtatva egyéb tevékenységekre akadhatunk, mint például bambuszvágás, forrásban való mártózás, párbaj, mellékküldetés, stb. Fontos, hogy minden kiegészítő tevékenység jutalmazza a játékost. Nem csak a maximalizmusunk, vagy trófea-vadászat miatt érdemes elvégezni ezeket a feladatokat; jussunk lehet kozmetikai tárgy, de ezek által növekszik például élet- és akaraterőnk.
Nem mellesleg tök érdekes, mennyire le tud higgasztani engem, mint játékost egy haiku megírása, vagy egy kis merengés az eldugott forrásban.
[h]A helyi Batman[/h]
A Ghost Of Tsushima – akármennyire is történelminek van beállítva – egy szuperhőstörténet. Ha egy kicsit is utánanézünk a történelmi eseményeknek, korabeli felszereléseknek, könnyen rájöhetünk, hogy bőven akadnak összemosott dolgok. A játék nyilván az élvezeti faktort akarta maxra gyúrni, csak amikor olyan nyilatkozatokat olvashatunk, hogy földhözragadt, és realista a program, akkor csóválhatjuk a fejünket.
Nem megyek bele a tárgyi tévedésekbe, ezer helyen találkozhattatok már a témába vágó elemzésekkel. És nem is akarok ezen tornázni, mert semmit sem vesz el az élményből, vagy az összképből.
Egyszemélyes hadseregként, legtöbbször a sötétből lecsapva igazán Batmannek érezhetjük magunkat. Azzal a kivétellel, hogy a gothami bőregér nem vágja le senkinek a fejét. És Dzsin története is a hőssé válásról, és az elbukásról szól. Az emberek szemében megmentő, védelmező Szellem, aki segít elűzni a támadó mongol csapatokat.
Ehhez áldozatokat kell hoznia, ami végül azzal jár, hogy ő maga is lemond a szamurájbecsületről. Ebből bőven lesz konfliktus közte, és a roppant konzervatív nagybátyja, Simura között.
[h]Gyűjtögetni most nem annyira rossz[/h]
A Tsushima játékmenete valahogy újra feltalálta a spanyol viaszt. A néhány, újnak tűnő elem mögött ugyanaz a sablonos open world ackiójáték leledzik, mint vetélytársainál. Habár az előbbi két mondat negatívnak tűnhet, igazából szeretném megfordítani a dolgot.
A Sucker Punch csapata vette a fáradtságot és megpróbálta kicsit elmaszatolni a “jaj ne már, megint össze kell szednem 100 bizbaszt” élményt. Mert most aranymadarakat és rókákat követhetünk. Mert ha felmászunk egy nehezen megközelíthető magaslatra (szentély), az jutalmaz bennünket. Az eldugott hőforrások, egyéb szentélyek, bambuszgyakorlók, haiku részek mindg adnak valami pluszt, ami miatt megérte elvégezni az adott tevékenységet. Pontosan azt a legminimálisabb motivációt nyújtja, melynek köszönhetően lesz kedvünk elcaplatni a következő helyszínhez.
Nem ezek a mechanikák váltják meg a műfajt, ezt senki se várja. De a többi hasonszőrű címmel ellentétben itt tényleg láttam a próbálkozást mögötte.
És igen, baromi jól esett letenni a katanámat és haikut írni, vagy pucéran becsücsülni egy forrásba, elmerengeni az élet nagy kérdésein. Ha ezekkel megvoltam, újra nyeregbe szálltam, és folytattam tovább az utamat.
[h]Kurva mongolok![/h]
A harcoknál is nagyjából ugyanez a helyzet: van egy csomó mechanika, amit már láttunk máshol, de itt is volt annyi plusz élmény, hogy nem bántam ezeket sem. Illetve ténylegesen bekerült egy-két érdekes koncepció, mint a párbajok és az összecsapások.
A különböző ellenség-fajtákat borzasztó kényelmes módokon tudjuk aprítani. Nem kell bonyolult menükön keresztül kiválogatni a megfelelő skillsetet, nem kell átvariálni semmit – maximum a páncélunkat -, csak egy tárcsán átváltjuk harciállásunkat, és máris mehet a haddelhadd.
Az összecsapások során egy-egy kardvágással elintézhetjük nekünk rontó mongol ellenfeleinket, ha jól időzítjük a támadást. Ahogy haladunk előre, a mongolok is egyre rafkósabbak lesznek, szivatnak és rendesen megtornáztatják reflexeinket.
Talán a Ghost Of Tsushima legemlékezetesebb pillanatai a táncszerű párbajok. Ilyenkor farkasszemet nézünk ellenségünkkel, és egy lassú expozíció során teljesen felcsigázza a játékost, mindaddig, amíg kipattan katanánk hüvelyéből és megkezdődik a harc. Ezek az 1v1 csörték mindig elvárják, hogy a játékos ismerje és használja az eddig elsajátított harci mozdulatokat. Kivédés, kitérés, gurulás, visszatámadás; ezek mind nagyon fontosak, főleg az időzítést kell eltalálni. Egyszerre ritmusjáték és vérre menő küzdelem, de leginkább valóban táncra hasonlítanak a párbajok.
Azt hittem, hogy a harmadik párbajnál majd megunom ezeket a beállásokat, de mégsem így történt. Még jó, hogy élveztem, mert ezek a részek amúgy sem elnyomhatók.
[h]Máshogy szép[/h]
Oké, nagyjából a végére értem a többségében szubjektív részeknek. Most itt az idő, hogy egy kicsit a technikai oldalról is megnézzük magunknak a Ghost of Tsushimát.
Érdekes, hogy így a generáció végén több helyen is felmerült a szépség, mint valamelyest kontroverz téma. A nagy port kavart The Last Of Us Part II-ről sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy csúnya lenne. A fotorealisztikus kivitelezés korunk egyik leggyönyörűbb videojátékát eredményezte.
A Ghost Of Tsushima ezzel szemben… szintén káprázatos. És itt jegyezném meg, hogy minden művészeti ábrázolás kérdése. Két nagyon különböző produktum abszolút különböző módokon lehet szép.
A Tsushima nem fotorealisztikus, de roppant művészi és kellemes látvány a szemnek. Elképesztő teljesítmény, amit a Sucker Punch lepakolt az asztalra a generáció végére.
Ha már teljesítmény: egyéb fronton is remekel a játék. A gyors utazás és egyéb folyamatok roppant hatékonyak. A betöltési időt konkrétan mesterségesen kellett felduzzasztani, hogy legyen idő elolvasni a tippeket. Egyébként olyan laza 1-2 másodperc alatt bedob bennünket a játék bármelyik pontjára.
A hangok és zenék is tovább fokozzák az élményt. A felcsendülő dalok rettenetesen hatásosak és remekül illenek az adott hangulathoz.
A játékot japán szinkronnal vittem végig, így tűnt autentikusnak. És milyen jól tettem! A szinkronhangok kiválóan teljesítenek, míg az angol megfelelőjük kimondottan nem nyerték el a tetszésemet.
A kamerakezeléssel az elején voltak problémáim, kissé ügyetlennek tűnt. Nincs célpont “befogása”, és nem tudjuk fókuszba állítani ellenfeleinket. A butácska kamera miatt pedig állandóan mögénk kerülnek ellenlábasaink, megnehezítve a védekezést.
Szerencsére a végigjátszás során nem igazán találkoztam játéktörő bugokkal. Csupán kétszer kellett visszatöltenem egy-egy checkpointhoz, mert egy adott szkript hamarabb futott le egy másiknál, ami miatt kissé beakadt a küldetés. Egyébként nyilván akadtak falban eltűnő, önmagukban felbotló ellenfelek, de ezek inkább humorosak, mint problémásak.
[h]Verdikt[/h]
Összességében tehát a Ghost Of Tsushima egy remek játék lett. Minden aspektusát tekintve egy emlékezetes darab, még akkor is, ha lecsupaszítva ezerszer láttuk már a formulát.
Technikai oldalról is fantasztikusan muzsikál, csakúgy mint gameplay szempontjából. A jelen generáció egyik emlékezetes darabja, ami egy-két kisebb hibát leszámítva tényleg jól működik.
A fejlesztések, és testre szabhatósági lehetőségek nem csak hátráltatnak, hanem jóleső érzés megszerezni őket. A játék egyébként is végig jutalmazza a játékost, ha hajlandóak vagyunk többet belefeccölni a sztori végigrohanásán kívül. A történet egyébként kiváló, főleg a végére sikerül teljesen összekapnia magát, ahol számomra átütött a katartikus élmény.
Egyik hibája a műfaji sajátossága miatt adódik: kevés a fő történeti szál, köztük pedig ezernyi teendőnk lesz, amelyek letérítenek a fősodorról, és kicsit nehézkes mindig visszatalálni.
Aki igényel egy kiváló szamurájos címet, vagy csak szereti a japán kultúrát, annak kötelező darab. És talán azoknak is tudom ajánlani, akiknek már teljesen elege van az open world akciójátékokból.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
