Kaiju-rajongó nagyszüleink biztosan a mai napig örömmel gondolnak vissza a két Titán eredeti, ’62-es összecsapására. Bár mai szemmel már nevetségesnek hat a japán mestermű és filmként sem funkcionál tökéletesen, Godzilla és Kong még mindig legendának számít. A Warner ezt a hagyatékot akarta újra a képernyőre dobni kicsit modernebb köntösben, ám annyira azért nem erőltették meg magukat, hogy jó is legyen.
2014-ben bele is csaptak az akkoriban már menőnek számító univerzumépítésbe, remélve, hogy összejönnek majd a Marvel sikereihez hasonló eredmények. De bizony a Warner ebben elég gyenge, bár ekkor még nem biztos hogy rájöttek, később meg már nem érdekelte őket. Ennek eredménye lett, hogy az Igazság Ligájához hasonlóan a két monstrum is hamar elérkezik a nagy összecsapáshoz, mindenféle komolyabb felvezetés nélkül. És ahogy az lenni szokott, ennek meg is lett a maga negatív eredménye.
[h]Godzilla mérges, Kong értetlen, mindenki más fölösleges[/h]
Valahol ott hagytuk abba korábban, hogy Kong megmentett pár, a szigetére tévedt embert a helyi rémektől a vietnámi háború idején, Godzilla meg szokása szerint egy várost és pár szörnyet elpusztítva kivívta mindenki tiszteletét. Vagyis úgy tűnik csak majdnem mindenkiét, ugyanis valaki a szerepére pályázik, ő pedig nem nézi ezt jó szemmel. Olyannyira nem, hogy Kyle Chandler nem is érti mi történik és folyamat ezt mondogatja, miközben a tudóstáborban rohangál. Szerepe ebben tulajdonképpen ki is merül, de benne volt az előző filmben, meg lánya most is kapott egy tök fölösleges szálat, ami amúgy a játékidő harmadát el is veszi. Apropó játékidő, az előzetes beharangozók alapján terjedelmes összecsapásokat és még hosszabb filmet ígértek. Erre kaptunk egy szűk két órás csörtét, amiben két amúgy tényleg hosszú bunyó szerepel, de ezeket szinte már mind láttuk az előzetesben.
Millie Bobby Brown újra itt van hát egy olyan sztori keretein belül, amit már mind hallottunk valahol. A sablonosság a tetőfokára hág azzal, hogy kocka haverjával és rejtélyes podcast- és összeesküvés elméleteket gyártó cimborájával segítsenek megmenteni a világot. Amúgy nem jók semmire, unalmasak, értelmetlenek, de legalább kimondhatták, hogy itt van Mechagodzilla.
Főbb szereplőink, akik az égvilágon sehogy sem kapcsolódnak a fent említett bagázshoz, többségük azonban még így is csak arra jó, hogy Kongot pátyolgassa, vagy Ken Watanabe tanaihoz híven tátott szájjal bámulja a két megaszörny harcát. Ha nagyon ki akarnék emelni valakit, akkor az Alexander Skarsgard lenne, jól megírt karakterét remek színészi munkával dobta fel.
[h]Főszerepben: Kong[/h]
De hát mégiscsak szörnyfilmről van szó, így egyszer talán végre igazán róluk fog szólni minden. Az előző mozikban még komolyabban próbálkoztak az emberi drámákkal. Mindezt nagy színészekkel kívánták előadni és részben működött is, de örökre egyikőjük sem égett bele az emlékezetünkbe. Meglepetésre most viszont tényleg sikerült Kong és Godzilla karakterét kicsit jobban megismerni. Igazából a film főszereplője is egyikük, Kong lett, akinek megismerhettük múltját és sorsát is. Címszereplő társa viszont eközben inkább egy duzzogó kisfiúra, mint a szörnyek királyára emlékeztet. Legalábbis felfogásban, az ereje ugyanis megvan ahhoz, hogy lenyomjon mindenkit és ezt bizonyítja is nem egyszer. Jobban nem érdemes beszélni a sztoriról, hiszen pont azt hozza, amit elvárunk tőle, semmit. Logikai buktatókkal tarkított, buta megoldásokkal operáló, emberi érzelmeket kiváltani képtelen kaland ez, mely, azon kívül, hogy baromi látványos, az égvilágon semmit sem tud.
Valamint a tudományos oldal sem számít erősnek, itt viszont még az átlagosnál is durvábban lebőgtek a készítők. A két szörny első csetepatéja közben Kong ugyanis olyan könnyedén ugrált az ott lévő hadihajókon, mintha balerina lenne. El is gondolkoztam kínos nevetésem közben, hogy vagy egy fürdőkádban legoval és játékdínókkal tervezték meg a jelenetet, vagy egy burkolt haditengerészeti propagandáról van szó. Arról már inkább nem is beszélnék, hogy a második csatában mit láttam.
[h]Látvány mindenek felett[/h]
Ezen filmeknek az a sajátos bája, hogy maga a gigantikus szörny megjelenése az egész zenitje, az a bizonyos eufórikus pillanat, amikor meglátjuk a kaijut. Sokaknak szúrta a szemét az, hogy az első két Godzilla filmben mindig sötét volt, ám szerintem pont ettől vált igazán menővé az egész. Nem sok felejthetetlen pillanat van ezekben a filmekben, de Godzilla első jelenései mind közé tartoznak. A többség szava azonban meghallgattatott, hiszen most szinte mindig világos van. Nem mellesleg pedig a szörnyek királya minden egyes lélegzetvétellel kék sugarat okád ki magából és mindenki szeme láttára illegeti magát. És mindezt nagyon látványosan teszi, a CGI felelős Legendary ugyanis hozta a várt formát. Az egész minden eddiginél, szebb, részletesebb és lélegzetelállítóbb és ez nem csak Kong és Godzilla külsején, hanem az őket körülvevő világon is látszik. Nem mellesleg az operatőri munka is a film pozitívumai közé tartozik.
Sok ideje vártuk már ezt a filmet, de sokat nem várhattunk el tőle. Mielőtt megnéztem volna, láttam egy rövid videót, ahol a színészek, meg a többiek előadták a szokásos maszlagot. Például, hogy mekkora buli volt a forgatás, meg milyen különleges ez az egész, de ami igazán megfogott, az a forgatókönyvíró. Nevére már nem emlékszem, az IMBD szerint pedig több is van. A lényeg nem is ez hanem az, ahogy beszélt erről az egészről. A tag komolyan el akarta hitetni velünk, hogy mindezt létrehozni mennyire nehéz, és milyen átfogó munkát igényel. Tény, hogy kellenek ilyen emberek, akik a trash igényeket elégítik ki sablonos, ezerszer látott, buta baromságokkal, ám sokszor ők is átesnek a ló túloldalára és azt hiszik, hogy valami alsókategóriás filmet ruháznak fel “sztorival”, nem pedig egy hollywoodi blockbustert. Persze a Warner elvárásai nem voltak nagyok, már csak abból kiindulva, hogy a rendező Adam Wingard eddigi munkássága sem túl megnyugtató.
[h]Majd legközelebb[/h]
Kong és Godzilla összecsapása lehetett volna egy üres szörnymozi, ahogy azt vártunk, ám ennél rosszabb lett. Hibái túlságosan a felszínre törnek, amit a kevés pozitívum (szám szerint kb. egy) nem tud elnyomni. A karakterek többnyire felszínesek, a történet kiszámítható és mindezt agyrohasztó egysorosok, valamint elképesztő következetlenségek színesítik tovább.
Bár a nagy leszámolás megvolt, valamiért úgy érzem, látjuk még a két nagyfiút. Sokan már temették az egészet, mondván „nincs stáblistás jelenet, nincs jövő”, de az biztos, hogy lehúznak erről még pár bőrt. Az eredeti alapanyag tökéletes forrást szolgáltat hozzá, mi pedig boldogan ülünk majd be a moziba, hogy aztán megint felháborodva jöhessünk ki a film végén.