Steven Soderbergh egy kifejezetten színes életművet tudhat maga mögött. Független filmesként kezdte, aztán rendezett többek között életrajzi filmet (Erin Brockovich), bűnügyi drámát (Traffic), egy heist-trilógiát, de hozzá fűződnek a Magic Mike-filmek is. Az Oscar-díjas rendezőnek pedig idén már a második filmjét nézhetjük a mozikban. Az első a még tavaly fesztiválra küldött, érdekes horror-alapkoncepciót mutató Jelenlét volt. Bár erről a kísérleti alkotásról lemaradtam, a Fekete táska sajtóvetítésén már ott ültem. És milyen jól tettem, mert Soderbergh új kémthrillere egy remekül összerakott moziélmény lett. Ugyan nem ér fel teljesen a saját potenciáljához, de a maga másfél órájára gond nélkül magával ragad.
Szervusz, Severus!
A Fekete táska története egy titkos ügynök-házaspár körül forog. Kathryn (Cate Blanchett) és George (Michael Fassbender) az SIS-nél dolgoznak, és egyfajta álompárt alkotnak. Bár egy jó kapcsolat általában az őszinteségre épül, az ügyeiket nem oszthatják meg egymással sem. Ha valami titkos kerül elő, csak annyit kell mondjanak, hogy az a „fekete táskában” van, és a másik érti, hogy nem érdemes tovább kérdezősködnie. De mi van akkor, ha a fekete táska nem államtitkokat rejt, hanem árulást? George ugyanis kap egy listát azokról a kollégáiról, akik között egy tégla van, és aki ki akarja szivárogtatni a Severus nevű kiberfegyvert. George a szakmája egyik legjobbja, aki szükség esetén a munkatársairól is mindent kiderít. A helyzetnek csak az a szépséghibája, hogy a lista végén nem más szerepel, mint Kathryn.
George így hát meghívja a kollégáit egy vacsorára, hogy minél többet tudjon meg róluk, látszólag beavatva a feleségét is a tervbe. Az este a várt káoszban ér véget, és elindít olyan folyamatokat, amelyek az igazság felszínre kerülését segítik. Ugyanakkor George-nak nincs sok ideje, a Severus rossz kezekbe kerülve a világháborút jelenhetné. És könnyen lehet, hogy ebben a gyanúsan viselkedő felesége a ludas, de legalábbis mélyen benne van a slamasztikában. George számára egy idő után nem csak az lesz a kérdés, hogy megbízhat-e Kathrynban, de az is, hogy ki a fontosabb neki: ő vagy a hazája.
Akkor is hazudnak, amikor kérdeznek
A Fekete táska központi kérdése nem meglepő módon a bizalom. Persze egy elég sarkos, speciális esetben boncolgatjuk, hiszen a titkos ügynökök élete ilyen szempontból sem mindennapi. Nekik a munkaköri leírásukban van a hazugság és a manipuláció. Ők bármikor bármiről elterelhetik a gyanút a fekete táska említésével. Pszichológiailag jól képzett szakemberek, akik nem hagynak sok nyomot. Nem csoda, ha szinte mindenkinek kettős élete van a kollégák közül is. És mind veszélyesen ambiciózusak.
De vajon egy ilyen közegben meg lehet bízni a másikban? Az őszinteség nélkül van-e barátság, és működik-e egy párkapcsolat? Egy civil partner aligha bírja ki a titkolózást, egy szakmabeli pedig arra lett kiképezve, hogy ne lehessen átlátni az álarcán. Az ehhez hasonló konkrét kérdések természetesen az ügynökökben is felmerülnek, és úgy tűnik, hogy a világbéke és a házassága között őrlődő George sem tudja rá teljes körűen a választ.
Mindenesetre végtelenül szimpatikus volt, hogy a Fekete táska foglalkozik a premisszája által gerjesztett kérdésekkel. Talán nem ebből születnek meg a teljes értékű nagy megfejtések, de így is elég plasztikus lesz a dilemma. A nézőt pedig így is könnyen elgondolkodtathatja a bizalomról, titkokról és párkapcsolatokról. Eleinte egy Mr. és Mrs. Smith-utózöngére számítottam, de szerencsére ennél jóval többről van szó. Egyben pedig látunk egy lendületes ódát is a hűségről, így az átadott üzenet is szimpatikus.
Gyakorlott gyanúsítottak
A karakterek is kellően komplexek. George egy kimért és látszólag hidegvérű figura, aki még a saját apját is megfigyelte. Rendkívül rendszerezett és szabálykövető, addig a pontig, ahol már hidegvérűnek tűnik. Mindazonáltal nem kegyetlen, tele van nüanszokkal és lágyabb, emberi vonásokkal. Különös stílusával pedig nem egy szórakoztató pillanatot is okoz. Kathryn pedig egy elbűvölő és erős karakter, aki lazán leuralja a jeleneteket, amelyekben szerepel. Kifelé szarkasztikus és domináns, de anélkül, hogy kifejezetten agresszívnak hatna, de közben szorongás gyötri, és képtelen éjszakánként aludni. Két traumatizált és különc figura, akik gyakorlatilag csak egymás felé tudnak gyengédek lenni. Így még nagyobb a tétje George nyomozásának, és nem nehéz szorítani azért, hogy valahogy kiverekedjék magukat a nemzetközi zűrökből.
A kollégáikat elsőre csupán epizódszereplőknek hittem. A vacsorajelenetnél egyáltalán nem számítottam rá, hogy bármennyi is rájuk esik a reflektorfényből. Aztán meglepetten (de mindenképpen örömmel) láttam, hogy nemcsak, hogy nem tűnnek el, hanem komoly fókuszt kapnak a forgatókönyvtől. Mindenkinek megvannak a saját céljai, álmai, nézetei, és ezeknek fontos szerepe is van a nyomozásban. Az ő kidolgozottságuk segít frissen tartani a misztikumot, hiszen indítéka mindenkinek lehetne, és nyakig gázolnak a titkokban. Ezáltal majdnem a végéig izgalmas marad az áruló kiléte, ezáltal pedig George egész kutatómunkája is.
Soderbergh-szindróma
A már említett vacsorajelenet egyébként fantasztikus a könyörtelen tempójával, a parázs párbeszédekkel és az okosan adagolt feszültséggel. Végig érezni, hogy valami készül, és egyre mélyebbre kerülünk a (némi tudatmódosító segítségével) felszínre kerülő, szokatlanul őszinte diskurzusban. Soderbergh ebben a jelenetben nemcsak a szereplőit, de a nézőt is fogva tartja jó néhány percre. Egyébként pedig szívesen időzik el bizonyos pontokon, amikor arra van szükség. A Fekete táska alaposan építkezik, ezáltal pedig valóban fajsúlyos thriller. De azért tud pörgős és feszes tempójú is lenni, ha arra van szükség, vagy humorral oldani a hangulatot.
Azért meg kell hagyni, hogy a cselekményben őrült sok minden nem történik. Eleve egy rövidebb, másfél órás alkotásról beszélünk, és annak a nagy részét is egy nyomozás tölti ki. Ennek megfelelően a Fekete táska detektívtörténetként is megállja a helyét. Olyannyira, hogy számos eszközt kölcsönöz a műfajból, mint például a Poirot-ihlette nagy leleplezést, vagy a tettes cselekedeteit felfedő visszaemlékezéseket. Viszont ez a jelenet azért nem sikerült tökéletesen, egyszerűen túl gyors lett. Biztosan figyelhettem volna jobban, de pár részlet nem lett egyértelmű. De úgy tűnik, nem csak nekem, mert a narratíva megfejtését ígérő, általam olvasott három cikk három különböző állásponton volt. Ettől még működik a rejtély nagy része, tényleg csak apróságokról van szó, de azért vicces volt, hogy jelenleg a vak vezeti a világtalant a világhálón ezzel kapcsolatban.
Tapasztalt rókák társasága
De ettől eltekintve egy remek forgatókönyvről beszélhetünk. A Fekete táska általában messzire kerüli a kínos, erőltetett expozíciót, és hagyja, hogy kontextusból derüljenek ki az információk. Sőt, úgy általában nem nézi hülyének a nézőjét, odafigyel fontos részletekre, és megválaszolja a felmerülő logikus kérdéseket. Maguk a csavarok pedig kifejezetten ötletesek, egy ponton arra kellett rájöjjek, hogy nem csak George-ot, de engem is az orromnál fogva vezettek.
A film formanyelve már nem titokzatoskodik, sőt, kifejezetten természetesen gördülnek a snittek. Nem is mindig kell megmutatni, hogy mi történt. Sokszor elég egy beállítás vagy egy inzert, és máris pontosan tudjuk, hogy miről van szó. Ez remek szolgálatot tesz a film lendületességének, ahogy a vágás is. Utóbbinak sikerült még egy poligráfos jelenetet is izgalmassá tenni, ez pedig nem kis teljesítmény. De azért mindeközben kapunk egy kis kreatív játszadozást is a kamera mögött. A nyitójelenetben percekig követjük George-ot a válla mögül, a díszletek bevilágítása pedig kifejezetten sok bokét eredményezett. Elsőre szokatlan volt, de egészen hozzáadott a film, vélhetően a karakterek szemszögéből is lázálomszerű hangulatához.
De a pálmát így is a két főszereplő viszi el. Fassbender remekel a kimért George szerepében, kevés gesztussal is egy hiteles, szerethető alakítás nyújt. Cate Blanchett pedig magával ragadóan játszik, a karaktere egyedül miatta tudja így leuralni a jeleneteit. A mellékszerepben megjelenő Pierce Brosnan-re sem lehet panasz, ahogy a fiatalabb kollégáiknak sincs okuk a szégyenre. Az Amy Winehouse-filmből is ismert Marisa Abela egy rendkívül szórakoztató figurát játszik, de Naomie Harris és Tom Burke is kiválóan hozzák a szerepüket.
Verdikt
A Fekete táska egy okos, izgalmas thriller-detektívtörténet keverék. Remekül épít feszültséget, ver át a kulcspillanatokban, igaz, a katarzist kicsit elsieti a végén. Így a lezárás sem üt akkorát, mint lehetne, hiába az intelligens rejtély. De így is egy szórakoztató, helyenként magával ragadó filmélmény két színészóriással, akik egy ilyen, akcióban szegény cselekményt is lebilincselővé tesznek. Nem szabad forradalmit vagy igazán meghatározót várni a Fekete táskától, de a kommersz thillerek eszközkészletén mégis túlmutat. Én legalábbis örömmel láttam a film felvetett kérdéseit és kiállását a hűség mellett.