Az utóbbi időben annyit támadtam a sétaszimulátorokat, hogy már én magam is elbizonytalanodtam, egyáltalán szeretem-e ezt a műfajt. Annyi hitvány minőségű, unalmas és semmitmondó belső nézetű kalandjátékkal találkoztam az elmúlt hónapokban, amennyi a zsáner lassú hanyatlása mellett is meglepett. Persze ebben az is benne volt, hogy jó pár cím esetén nem arra számítottam, hogy minimális interakcióval lesz dolgom, váratlanul meg valahogy érthető, ha csalódást okoz a játékmenet drasztikus leegyszerűsítése. Még szerencse, hogy érkezett a Paradise Lost, és megmutatta, miért tud olyan kellemes és maradandó élményt adni ez a kis műfaj.
A recepthez igazából csak három összetevő kell: a történet, a hangulat és a látvány. Ha ezekből akár csak egy is hiányzik, már elveszti a varázsa egy részét, és a játékmenetével sem fog tudni kárpótolni, mert az ugye nem nagyon van neki. Cserébe, ha ez a hármas a helyén van, egy zavartalan és mély élményt adhat, amely adott esetben hosszan a hatása alatt tarthat. Persze ehhez szükséges, hogy erre számítsunk, mert ha ennél erősebb elvárásokkal érkezünk, akkor a sétaszimulátorok eredendően csalódást fognak okozni. Még szerencse, hogy a megfelelő mentalitással álltam hozzá a Paradise Lost-hoz, mert idén egy játékban sem merültem még ilyen szívesen (igaz, ez a felhozatalról is sokat elmond).
[h]Exodus[/h]
Fagyos hó borítja a feldúlt felszínt, sötét alagutak mélyén üres vonatok ásítanak bele az apokalipszisbe és a széthullott Harmadik Birodalom üszkös romjait már benőtték a gyomok, miközben Szymon az apja után kutat. Egy alternatív múltban járunk, ahol a második világégés könyörtelen atomháborúvá vált, és ahol a nácik még évekig szívták Lengyelország vérét. A vereség árnyékában egy utolsó, kétségbeesett terv keretében németek és lengyel foglyok ezreit zárták el egy hatalmas fejlett bunkerbe, hogy a tökéletes társadalmat létrehozva készítsék elő a jövő birodalmát. Szymon ebbe a bunkerbe tart, hiszen itt volt az utolsó nyom a férfiról, akit az apjának hisz. Bent azonban csak kongó termeket és egy irányítóközpontba szorult lányt talál. Miközben az ő kimentésén ügyködik, lassan feltárulnak a mélyben rejlő titkok, amelyek természetesen Szymon számára is sokkal fontosabbak, mint azt elsőre gondolná.
Rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy a Paradise Lost nem lesz mindenki kedvenc játéka. Ez egy sétaszimulátor, mégpedig abból a fajtából, amelyik nem is próbálja generikus kalandjátékos elemekkel palástolni ezt. Lényegében nem lesz semmilyen lényegi interakció, minden kimerül tárgyak megvizsgálásában vagy levelek elolvasásában, és azon felül csak haladunk egy többnyire lineáris, és csak ritkán kinyíló pályán. Amikor nagy ritkán mégis be kell gyűjtenünk pár tárgyat, akkor is az volt az érzésem, hogy ez inkább csak rákényszerít, hogy nézzünk körül, minthogy bármilyen mértékben meg akarna dolgoztatni. Ez egy végtelenül kényelmes és eseménytelen játék, amely lényegében csak annyit kér, hogy sodródj az árral, és élj át egy élményt. Ha ennél többre vágysz, nem ez a te játékod.
[h]Nem mindnek való vidék[/h]
És még így sem teljesen tökéletes a játékmenet. Amit a legtöbbektől megkapott, az az, hogy túlságosan lassú a séta, még „sprint” közben is. Nem állítom, hogy hogy szemünk sarkában elmosódnak az útszéli fák, de egyrészt szerintem ez bőven tolerálható, másrészt a játék maga is lassú és ünnepélyes. A hangulat egy pillanatig sem kívánja meg, hogy három másodperc alatt érjük el a százat, és számomra egyáltalán nem volt frusztráló a megfontolt tempó, hiszen sem üres területek, sem sürgető események nem hajtanak. Aláírom, ettől még ez zavaró lehet annak, aki csak végig akar szaladni rajta (nem mintha az amúgy is 3 órás kaland annyira időrabló lenne). Mondjuk azért szívesen megkérdezném azokat, akik kiakadtak az érdemi játékmenet hiányán és a lassabb megközelítésen, hogy a „sétaszimulátor” és a „kaland” címkéket olvasva mégis mi a penészes kecsketúróra számítottak.
Egy idő után a linearitás sem zavart, mert kapunk pont annyi lélegzetet, hogy lehessen felfedezésről beszélni, és a kimértség is akkor működik, ha az okosan összerakott területek folyamatosan ellátnak új információkkal és benyomásokkal. Nem lesznek frusztráló láthatatlan falak sem, a Paradise Lost általában nem mutat többet, mint amennyit valóban el is érhetünk. Nekem egyetlen kifogásom volt a játékmenettel kapcsolatban, mégpedig, hogy az interakciók ritkán ugyan, de csak egy adott szögből hajlandóak működni. Legalább nem sikerült a Town of Light mélységeibe süllyedni, és az ajtók szokásos (és általában rettenetesen pontatlan) egérrel/analóggal való térbeli nyitását lecserélték egy 2D-s minijátékra, amely mégiscsak imitálja valamennyire a mozdulatot, de közben ősz hajszálakat sem varázsol a fejünkre.
[h]Sodor az ár[/h]
Az ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Paradise Lost szinte minden bábuját feláldozta már a nyitányban, és mindent egy lapra tett fel. Ha a hangulat vagy a történet nem lenne jó, lényegében semmi nem mentené meg ezt az alkotást, hogy teljesen feledhető, vagy egyszerűen csak rossz legyen. A teljes játékmenet és szabadság mártírhalált halt azért, hogy a Paradise Lost tényleg magába szippanthasson. És ez nálam tökéletesen sikerült is, viszont ha valakinél ez valamiért mégsem következik be, annak nem fog tetszeni a játék. Mert hiába vannak objektív szempontok, amelyek alapján fantasztikusan van felépítve az atmoszféra, ez mégiscsak egy erősen szubjektív dolog.
A nyitó képsoroktól kezdve van valami a légkörben, ami odaszögez a képernyő elé, egy feszültség, ami a látszólag nyugodt, de a remek hangzással súlyossá tett rezdületlen környezetből árad. A poszt-apokalipszis ijesztő szépségét a Metro-játékok óta nem képezte le senki ilyen hatásosan, és így még a legkevésbé lebilincselő első fejezet is képes fenntartani az érdeklődést. Később a hangulat viszont igazi mestermunka lesz. Nem igazán lehet kiemelni, hogy ez pontosan minek a hatása, a látvány, a hangzás és a történet közösen alkotják meg ezt a közeget. A Paradise Lost vizuálisan végig meggyőző, és a technikai hiányosságait is áthidalja azzal, hogy egy megkapó, de földhöz ragadt, végig következetes látvánnyal kényeztet el. A bevilágítás is fantasztikus, és így szinte minden pillanat kiált egy képernyőmentésért. A természet által lassan visszahódított, és a gyilkos ideológiákat lassan eltemető, majd újabb drámákat szülő elszigetelt bunkerrel nem lehet betelni, egy rendkívül emlékezetes helyszín lett.
Nagyon hamar azt vettem észre, hogy csak sodor az ár, minél többet és többet szeretnék magamba szívni a hangulatból. A Paradise Lost egy remek immerziót ad, hiszen bár nem történik semmi kifejezetten intenzív, mégsem éreztem soha, hogy egy üresjáratban lennék. De közben nem is próbálja túltölteni az érzékeket, nem akar horrorként tetszelegni, vagyis az atmoszféra egységességét nem bontja meg. Erre egyébként szükség is van. Míg felfedezés közben végig csak elismerő gondolataim voltak, és a játék újra és újra megugrotta a saját maga állította lécet, elég volt egy kis kizökkenés, hogy elkezdjenek zavarni apróságok. Valami anomália folytán nem töltöttek be a textúrák az egyik épületben, és emiatt újrakezdtem a fejezetet, amiben nagyjából 10 percet haladtam. Nem hosszú idő, de ennyi idő alatt már „lekerültem a horogról”, és amint már haladni akartam, egy kicsit már zavart a lassú séta. Ezzel együtt évente talán egy ennyire hangulatos játékkal találkozom.
[h]Alternatív történelem[/h]
A történet is kiválóan alkalmas, hogy odaszögezzen e képernyő elé. Az alapfelvetés is érdekes volt, és a felvehető jegyzetek szépen lassan felcsigázták az érdeklődésem. A játék derekára már szinte zsinóron rángatott a sztori, minél többet szerettem volna tudni az események hátteréről, az alternatív világról, és még több rejtélyt akartam megfejteni. Ez a történet leköt és hajt előre, és ebből oroszlánrészt vállalnak az egyébként remek feljegyzések, hangfelvételek, illetve a terminálok képernyői. Egyrészt fontos részleteket tartalmaznak, másrészt pazarul felépítik a háttértörténetet, egyiket sem éreztem lényegtelennek vagy feleslegesnek.
Egyben a környezetünk is mesél, a díszlet fontos része a narratívának. A Paradise Lost egy kicsit emlékeztetett a The Old City: Leviathan-ra, ahol szintén egy kihalt, különös civilizáció romjait fedezzük fel, miközben utánajárunk, mégis mi történt a helyiekkel. És ahogy az öreg városban, itt is tökéletes összhang van a történet és a környezetünk között, a díszlet alátámasztja és néha tovább görgeti az eseményeket. Ha nem is teljesül a SOMA-nál tapasztalt teljes szimbiózis, ahol szinte minden lehelyezett tárgynak szerepe volt, a remek környezet mindenképpen segíti a beleélést.
[h]Meglepetés nélkül[/h]
Maga a cselekmény egyébként fordulatos, és rendesen kifejti az általa érintett témákat. A történet összetett, de nem lehetetlen kikövetkeztetni a végét a korábban elszórt információk alapján. Párakkal ellentétben nem nevezném kifejezetten kiszámíthatónak, és egyébként is szimpatikusabb, ha megsejthető a befejezés, mintha hatásvadász módon az utolsó negyedórában zúdítanának képtelen csavarokat a nyakunkba. A finálé így sem rántja be a büntetőféket, és egy egészen nehéz döntést is meg kell hoznunk a lezárás előtt. A Paradise Lost sztorija hatásos, és nehéz témái miatt egy darabig a stáblista után is velem maradt.
A középpontban azonban nemcsak a bunker viharos történelme és egy poszt-apokaliptikus mikrotársadalom drámái és konfliktusai lesznek, de a két főszereplő, Szymon és Ewa kapcsolata is. Az egyik irányítóterembe ragadt Ewa rádión keresztül vezet át minket a felszín alatti világon, közben pedig a két karakter szépen lassan megismeri egymást. Mindketten szerethető figurák, szórakoztató párbeszédekkel, és a szinkronhangjaik sem rosszak. Szymon színésze mondjuk nem végzett Oscar-díjas munkát, de a karakterhez illik ez a visszafogottabb alakítás. Más szereplőknél már inkább az általuk képviselt ideológiák voltak az érdekesek, és kettő kivételével nem sok játékidőt kaptak, de ez valahol természetes egy hasonló játéknál.
Cím: Paradise Lost
Kiadó: PolyAmorous
Fejlesztő: All in! Games
Megjelenés dátuma: 2021. március 24.
Műfaj: kaland, sétaszimulátor