Bevallom, kicsit megbántam, hogy néhány hete hagytam meggyőzni magam a Napóleon által. Nem, továbbra sem gondolom, hogy rossz film lenne. Most is úgy látom, hogy egy hatásos és sítlusos, habár hiteltelen portréja a nagy hadvezérnek. Ugyanakkor haragszom magamra, amiért hagytam, hogy a látványos csatáinak és feszült várakozásainak szirénénekével elcsábítson. Most ugyanis gondban vagyok. A Ferrari hitelesség, és különösen a családi dráma tekintetében egy teljesen másik pályán versenyez, és szakmailag is egy erősebb film. Mégsem tudok neki több pontot adni, mint Ridley Scott eposzának, mert minden profizmusa ellenére kicsit száraznak éreztem.
Egy szelet egy legenda életéből
A Ferrari a világhírű márka atyjának, Enzo Ferrarinak az életéből emel ki egy kis szeletet. 1957-ben járunk, egy évvel Enzo fiának, Alfredónak halála után. Sem Enzo, sem felesége, Laura nem tudtam még feldolgozni a tragédiát, a gyászt azonban külön élik meg. A házasságuk romokban, lényegében csak az üzleti partnerség tartja össze. Enzónak szeretője van, akitől egy fia is született, az új örökösről viszont Laura még nem tud. A kis Piero elfogadtatása szinte lehetetlen feladatnak tűnik, pedig jó lenne, ha a bérmálkozásakor már a Ferrari nevet tudná használni.
Mindeközben az üzleti életben is nehézségei adódnak. A Maserati kezd felzárkózni hozzájuk a vesenypályákon, az eladások panganak, a pilótákat balesetek sújtják. A csődközeli állapotból az menthetné meg a gyárat, ha sikerülne megnyerni a következő nagy versenyt, a Mille Migliát, ezzel pedig fellendíteni a sportkocsi-eladásokat. Az ezermérföldes futam azonban szűk kanyarjaival és sok helyen rossz minőségű burkolatával a történelem egyik legveszélyesebbje.
Fejek felett hullámok
A helyzet nem is hízelgő, és nem is egyszerű Enzo számára. Lénygében az egész film arról szól, hogy megpróbál valahogy a felszínen maradni, és közben a kevésbé rossz döntéseket meghozni. A Ferrari legalább felében azt nézhetjük, hogy egy gondterhelt középkorú férfi szembesül egyre rosszabb hírekkel, és közben próbál higgadt maradni. Talán nem a legizgalmasabb koncepció, de mégis minden pillanatában működik.
Ennek a legfőbb oka, hogy a Ferrari egy hihető személyes dráma. Nincsenek elkapkodva a jelenetek, a kapcsolatok kifejtésére van idő. Nem ugrál a cselekmény, és nincs is hova, hiszen csak néhány hónapot követünk végig. A fejlődési íveknek nincs nagy amplitúdója, de folytonosak. Az egész életszerű, hiteles, és emiatt végig magával ragad. Valós sorsokat láthatunk a vásznon, a tétek igazinak érződnek, és már csak emiatt sem tudtam volna érzéketelnül végigülni a Ferrari bő két óráját. Önmagában a helyzet bonyolultsága és a számtalan akadály adott egy természetes feszültséget.
Mise természetesebb
Ehhez jelentősen hozzátesz néhány okos rendezői fogás. Ilyen például, amikor a szerelők miséje és a rivális Maserati időmérő körei egy időben folynak. A gyakori váltások a dübörgő motorok és a liturgia között, a templom padsoraiban is tapintható feszültség egy különös, de hatásos összképet alkotott. Ezt a párhuzamosságot máshol is használta Michael Mann rendező, és az a jelenet is a Ferrari legerősebb pillanatai közé tartozik.
A filmnek emellett van egy méltóságteljes eleganciája. Nem rohan, nem fecseg, inkább megmutat, és nem beszél. A mozzanatoknak van súlya, és ezáltal is egy sokkal átélhetőbb, valóságosabb élményt nyújtanak. A lassú, de vibrálóan feszült képsorok egy-egy pillanatra a Sergio Leone-westerneket is felidézték, és részemről ez a legnagyobb dicséret. A Ferrari atmoszférája hihetetlenül erős, és sokszor elviszi a hátán az egyébként kifejezetten hétköznapinak tűnő jeleneteket. Más kérdés, hogy a kimértség időnként képes szárazságba átcsapni. Egyes pillanatokban úgy éreztem, hogy hiába elegáns a Ferrari, sokkal tárgyilagosabb annál, semmint hogy valóban érdekes legyen.
Itáliai körút
De az eleganciát biztosan nem lehet elvenni tőle, és nem csak a film tempója miatt. Az 50-es évekbeli olasz milliő teljes mértékben magával ragad. A gyönyörű régi autók, a vadregényes tájak, a néha kicsit kietlen infrastruktúra, úriemberek fess zakókban: van benne valami tagadhatatlanul stílusos. Ehhez pedig egy kiváló operatőri munka társul, amely dinamikusan, de mégsem kapkodva, méltósággal cipel el minket erre az időutazásra.
Na jó, az autóversenyek alatt rángat a kamera, de ott megvan a maga jól körülhatárolt funkciója. Ezek a szekvenciák szenzációsan festenek, és az átadott sebességélény is elsőosztályú. Ehhez pedig sokat hozzátesz a közelieknél remegő kép, remekül megtestesíti a korabeli versenyverdák zabolázatlan, veszélyes dinamikáját. A nagytotálokban megfestett szágulás pedig segít abban, hogy a futamok sohase érződjenek klausztrofóbnak, különösen, ha a lényegük, hogy egész Olaszországot átszelik bennük.
Végig érezhető, hogy a versenyzés csak egy eszköz a dráma szakmai oldalának kibontakoztatásához, de ettől még parádésan néz ki. Már ameddig nem kerül ütközésre sor. Már a Camerimage Fesztivál résztvevői is felvetették, hogy a balesetek túl dramatikusak és annál kevébé realisztikusak. Bár ott Adam Driver csak elküldte őket az anyjukba, van némi igazság ezekben a kritikákban. A fizika szabályait meghazudtolóan, lassított felvételben piruettező kocsik látványa nagyon elütött a Ferrari egyébkénti szellemiségétől. Furcsa volt ezeket a jeleneteket látni, és valamelyest rontottak az összképen.
Olasz színészmeló
Adam Driver legalább nem csak a sajtóeseményeken, de munka közben is szenvedélyes volt. Enzo Ferrari szerepében lenyűgöző alakítást nyújt. Mind az egyre nagyobb nyomás alá kerülő férfi apró rezdüléseit, mind a magánéletében egyre kétségbeesettebbé váló férj és szerető ingerültségét kitűnően jelenítette meg. Ebből az érdemből nem vesz el az sem, hogy neki azért volt már alkalma hasonló szerepben nagyot alakítani (lásd Házassági történet).
A feleségét játszó Penélope Cruz teljesítménye mégis túltesz rajta, és ő a lelke a Driverrel közös jeleneteiknek. Ezek a jelenetek egyébként bitang erősek, és csúnyán megszégyenítik például a Napóleon házastársi konfliktusnak csúfolt szenvedéseit. Shailene Woodley játéka is jó Lina Lardi (Enzo szeretője) szerepében, de a Ferrari-házaspár ellopta előle a show-t. A kiegésztítő karakterek közül még Enzo anyját lehet kiemelni, a szarkasztikus öregasszony egy-egy megszólalásával azonnal mosolyt tudott csalni az arcomra egy egyébként komoly filmben.
Elmosódó célvonal
A Ferrari építőkövenként tehát kiváló. A személyes és családi drámát súlyosan, rendkívüli színészi játékkal adja át. A hangulat remek, a versenyek látványa fenséges. Végig feszült tud lenni, miközben mégis kimért és elegáns. Azonban hiába van a helyén mindez, a film egyszer csak véget ért. És ekkor rájöttem, hogy nem igazán tudom behatárolni, mi volt a célja ennek a filmnek.
Ne értsetek félre, nem egy sziruposan hollywoodi katarzist vártam volna. Már csak azért sem, mert ez egy viszonylag hiteles életrajzi film. Sokkal inkább azt hiányoltam, hogy lássak egyetlen aspektust, amit haza tudok vinni, hogy emlékezzek rá. Egy üzenetet a konfliktusokból. Egy igazán megterhelő jelenetsort. De ezek elmaradnak. A film különösebb előjel nélkül lezárul, ráadásul pont egy különösen embert próbáló életszakasz előtt. Olyan, mintha egy sorozat egyetlen epizódját láttam volna, valamit, ami nem érződik teljesnek. Mert tudom, hogy ennek a filmnek sohasem a versenyek izgalma volt a középpontjában. Nem is egy hősies futamot vártam, függetlenül attól, hogy a régi verdák száguldása remek élmény volt. De pont emiatt a személyes szálakból egy kicsit több teljességre számítottam.
Mert így csak egy szigorú betekintést kapunk Enzo Ferrari életébe. A film készítői nem vállaltak sok kockázatot, és nem voltak nagyon komoly ambícióik. Tisztességesen, méltóságteljesen, tárgyilagosan, de sokszor szárazan bemutatták egy pár hónap történéseit. Ez volt a cél, és pontosan ezt is kaptuk. Csak vajon van-e olyan érdekes ez az időszak, hogy önmagában, más húzóerő nélkül elcsábítsa az embereket a moziba?
Verdikt
Éppen ezért úgy látom, hogy a Ferrari nem való mindenkinek. Nehezen tudnám megmondani, pontosan miért ajánlom ezt a filmet. Az autók és a kor megidézése miatt? Remekül néz ki a film, de nem ezen volt a hangsúly, és nem is leszünk ellátva epikusra hangszerelt látványorgiákkal. A személyes dráma miatt? Ez is kifejezetten erős, de olyan pontján szállunk ki a történetnek, ahol pont felívelne az intenzitás. A kérdések, konfliktusok nem rendeződnek el. A történet miatt? A moziban ülve végig lekötött, hogy mi történik, a Ferrari egy feszült, izgalmas film. De visszatekintve ez mégiscsak egy különösebb ív nélküli, tárgyilagos szelete a történelemnek.
Ennek ellenére egy szakmailag elismerésre méltó alkotás lett a Ferrari. Élmény volt végignézni, csak az utóhatása lett semleges. Akiket érdekel a kor, az autóversenyzés történelme, vagy maga Enzo Ferrari, azoknak kérdés nélkül ajánlani tudom. Mindenki másnak viszont megfontolandó, hogy be akarnak-e ülni egy filmre, amely minden kiválósága ellenére semmi több, mint egy pár hónapos ablak egy korosodó olasz istállófőnök életében.