Idén nincs hiány legendás rendezők monumentális mozifilmjeiből. Először Christopher Nolan állította vászonra az Oppenheimert, majd Martin Scorsese rendezésében jelent meg a Megfojtott virágok. A sort most Ridley Scott folytatja a Napóleonnal, amely tekintélyes, bő két és fél órás terjedelme alatt próbálja megénekelni a történelem egyik legnagyobb figurájának történetét. Azonban amíg Nolan és Scorsese munkáit egyöntetű dicshimnusz fogadta, Scott sokkal jobban belelépett a hangyabolyba.
Megfigyelésem szerint ennek két oka van. Egyrészt, az ő Napóleonjának élete nem teljesen egyezik meg a történelemkönyvek lapjain olvasható eseményekkel. Ez mindig feléleszt egy évszázados vitát, ahol hangos tömegek követelik a hűséget, függetlenül attól, hogy történészi diploma, vagy két perc Wikipédia-kutatómunka áll a hátuk mögött. Scott filmjének ferdítései az utóbbi rétegnek is feltűnhetnek, hiszen nem csak apró részletekről van szó. Ugyanakkor nem egy lefutott kör, hogyha az alapvetések nem változnak, belefér-e a művészi szabadságba némi hamisítás. Scott szerint biztosan, és ennek nem is győzött a maga stílusában hangot adni, amely nem kifejezetten segítette a film megítélését.
A másik fő problémát a korzikai magánéletének bemutatása jelentette sokaknak. Itt volt bőséggel jogos kritika is, de az sem segített, hogy a többség fejében Napóleon nem feltétlenül azzal a személyiséggel élt, ahogy a filmben megjelenik. És ezen a ponton sem kifejezetten történelemhű a hadvezér portréja. Jogos kérdés, hogy így sikerült-e megragadni az ember esszenciáját. Valószínűleg nem, de akárhogy is, Scott Napóleonja egy hatásos figura, a hozzá kapcsolódó mozi pedig egy maradandó élmény.
Az elhanyagolás művészete
A Napóleon a korzikai tiszt felnőtt életének legfontosabb álomásait veszi végig, a francia forradalomtól a császári címen át száműzetésésig és haláláig. Közben átszövi az életutat egy jóval kevésbé dicső magánéleti szállal, amely feleségéhez, Josephine-hez való viszonyát mutatja be. Tekintélyes vállalás, amelyhez 157 perc is kevésnek tűnhet. A film végére mégsem éreztem úgy, hogy bárhol is kapkodásba fordult volna a tempó, vagy hogy az összkép szempontjából bármi kulcsfontosságú kimaradt volna.
Ennek fő oka, hogy Scott egy szerkezetében is szegmentáltabb filmet forgatott le. Napóleon életének egy-egy szeletébe nyerhetünk bepillantást, sokszor évek múlnak el két jelenet között. A kontinuitást narrációval, Josephine-nek írt levelekkel teremti meg, amely egy messze okosabb megoldás, mintha montázsokkal vagy elsietett jelenetekkel tette volna meg ugyanezt. Ennek az az ára, hogy sok nagy csata és hadjárat elhullott a forgatókönyv harcmezején, de ez egy olyan ár, amelyet érdemes volt megfizetni.
A Napóleon egy adott korszakon belül is olyan mint a fizika, és művészi szintre emeli az elhanyagolást. Sok film akkor bukik bele a limitált idő és a masszív cselekmény párharcába, ha olyan jelenetek maradnak bent, amelyek nem fontosak, és olyanok vesznek el, amelyek azok lettek volna. Itt erről szó sincs, akár Toulon ostrománál, akár Austerlitznél megvan a helye az apró, kontextust megadó részleteknek, a nagy pillanatoknak, és belefér, ha közben nem mindent látunk.
Napóleon, a karmester
Cserébe amikor valami hangsúlyt kap, az elképesztően hatásos tud lenni. A csaták előtti várakozás izgalma remekül átszivárog a vászon túloldalára, ahogy a közkatonákra és a nagy hadvezérekre egyránt ráláthatunk. Napóleon, mind a film, mind a katonatiszt itt otthon van. Méltóságteljesen sétál végig a sáncok előtt, szemléli a terepet, és várja a pillanatot, hogy lánga borítsa a vidéket.
Mert amikor jönnek a csatajelenetek, kő kövön nem marad. Az utóbbi évek egyik leglátványosabb filmjét üdvözölhetjük a Napóleonban, amely lélegzetelállító pillanatokat nyújt. A sok embert mozgató, nagyszabású ütközetek egyébként sem gyakori vendégek Hollywoodban, és nem véletlenül. Ridley Scott azonban pénzt nem sajnálva grandiózus harcokat komponált. Nem csak megúszásszagú közeli beállítások vannak, nincs jótékonyan leplező stilizált látványvilág. Az öldöklés minden borzalmával rengeteg nagytotálon keresztül jelenik meg, miközben résztvevői sem tűnnek hangyáknak, testközelből is láthatjuk szenvedéseiket.
Az ütközetek gyönyörűen lettek fényképezve, Austerlitz havas tájai és a rajtuk lefolyó mészárlás lenyűgöző élményt adtak. Remekül megfér egymás mellett a természet szépsége, Napóleon taktikai zsenialitása, a nagy hadtestek tekintélyt parancsoló ereje, és a küzdelem borzalmai egyaránt. A film egy pillanatig sem akarja romantizálni a háborút, megmutatja annak brutalitását és hatását. A képsorok alatt sem hősi muzsika szól, hanem melankolikus dallamok, amelyek megteremtenek egy sötét, súlyos légkört. Ez utóbbi az orosz hadjárat idején csúcsosodik ki, de a waterlooi csata felvezetése is hátborzongató lett.
Napóleon, a vadember
Azonban ahogy Napóleon, a császár, úgy Napóleon, a film is bukdácsol a magánéletben. Európa leigázója párizsi otthonában egy korlátolt, esetlen és toxikus figura volt, legalábbis Scott olvasatában. Aki a csatatéren a halál angyala volt, a civilizációban nem találta meg a közös hangot másokkal. Modortalan, magát nehezen kifejező vadember, aki feleségével szemben is tiszteletlen, erőszakos és kiállhatatlan. Ez a karakter, akár hiteles, akár nem, teljes mértékben működik. A kettőssége érdekes, megágyaz rengeteg drámai jelenetnek, és nincs ellentmondásban hadvezéri nagyságával.
Viszont amíg a szegmentáltság a csatáknak és hadjáratoknak jót tett, a személyes drámát erősen visszafogta. Így, hogy csak bepillantásokat kapunk a kapcsolatba, sokkal nehezebben látszik annak az íve. A kezdeti vad, kéjvágyó és követelőző férfiból idővel egy konszolidáltabb figura válik, a heves csörtékből egy lehangoló egymás mellett, majd egymás nélkül létezés. A folyamat viszont nem jelenik meg a maga teljességében, mert többéves ugrások vannak a kronológiában. Ez a sok esetben kínos, kellemetlen viszony elbírt volna még néhány jelenetet, de legfőképpen sokkal több folytonosságot, mert így a film utolsó negyedéig csak töredezetten lóg a levegőben.
A finálé viszont ezért is kárpótol, egy szomorú, lírai búcsú egy tehetséges tömeggyilkostól és egy csapnivaló férjtől, és az ő tragikus sorsú feleségétől. Az utolsó fél órára mind a harctéren, mind a személyes szálakon megérik a Napóleon, és erősen hatást gyakorolt rám. A lezárás erőssége betonozta be bennem, hogy ezért érdemes volt beülni a moziba.
Pompás portré
A hatás közel sem lenne ilyen erős, ha a két főszereplő színészi játéka nem támasztaná ezt alá, de itt nem lehet okunk panaszra. Joaquin Phoenix kifogástalan alakítást nyújt a címszereplőként, igaz, az ő tehetsége egy pillanatig sem volt kérdés. Hibátlanul megjeleníti a nagyravágyó kisember egoizmusát, a szerelmes, de toxikus vadembert, a győzedelmes hadvezér fölényes gúnyát, a felszarvazott férj tomboló haragját és a bukott császár lemondással teli büszkeségét. Ha kell, kínossá teszi a jelenetet, ha kell, grandiózussá, ahogy a forgatókönyv megkívánja.
Vanessa Kirby teljesítménye számomra sokkal meglepőbb volt. Ugyan már van egy Oscar-jelölése (Mudruczó Kornél Pieces of a Woman című filmjében nyújtott alakításáért), de nekem inkább a Mission Impossible-filmek mellékszerepéből és a Hobbs és Shaw című szégyentelenkedésből volt ismerős. Nos, ebből a filmből kétségkívül kiderült, hogy nagyszerű színésznő. Josephine egy nehéz szerep, hiszen kevés a mozgástere, és többnyire elszenvedője az eseményeknek. Egy igazságtalan sorsot kell egy arisztokrata nő büszkeségével elviselnie, és ezt a tragikus kettősséget rendkívüli finomsággal jeleníti meg. Egyértelműen kiemelkedik az egyébként korrekt alakításokat nyújtó színészi gárdából.
Scott Ridley a világtörténelem ellen
Nem kerülhetem el, hogy beszéljek a szobában dúló elefántról, a történelmi hitelességről. Ugyan soha senki nem ígérte, hogy minden pontosan úgy jelenik meg a vásznon, ahogy az bő kétszáz éve megtörtént, de egy történelmi filmtől jogos elvárás, hogy nagy vonalakban kövesse a valós eseményeket. A Napóleon a két véglet között foglal helyet, és talán a hiteltelenséghez áll közelebb. Ez pedig valószínűleg sok embernél vízválasztó lesz.
Vannak pontok, ahol egyértelmű a ferdítés, és már engem is zavart. Napóleon lemondatása itt közvetlenül a sikertelen orosz hadjárat következménye, a hadvezér pedig Egyiptomból is hazaszalad a felesége hűtlenségének hírére. Sok helyen érződik, hogy a jelenet pátosza és grandiózussága fontosabb volt a tényekhez való ragaszkodásnál. Ugyanakkor az alapvetések nem változnak, és így ez számomra belefér az alkotói szabadságba. Egy-két jelenet lett csupán öncélú, és sok hamisításnak megvan a maga narratív szerepe, a végeredmény pedig hatásos, ennyi pedig elég nekem, hogy elnézzem a hibákat.
Napóleon személyisége sem feltétlenül tükrözi a valóságot, de nem gondolom, hogy ez tiszteletlenség lenne. A “kis káplárra” nem azért emlékszik mindenki, mert remek ember volt, hanem mert félelmetes hadvezér, és utóbbit nem is veszi el tőle Ridley Scott filmje. Számomra megfér egymás mellett a hódító nagysága és a magánember kicsinysége.
Verdikt
Lehet, hogy én vagyok túlságosan neandervölgyi, akit a látványos csaták és a melankolikus várakozások megvesznek kilóra, de tetszett a Napóleon. Vannak tagadhatatlan hibái, a személyes dráma töredezett, történelmileg nem hiteles, és Ridley Scott egy szemernyi újítást sem vitt a filmiparba. Mégis egy grandiózus, méltóságteljes, stílusos film-monstrumot kapunk, amely kiváló színészi játékkal és lenyűgöző látvánnyal eleveníti meg a történelem egyik leghíresebb szereplőjét.