A New Line Cinema Wes Craven 1984-es klasszikusával rátalált az aranytojást tojó tyúkra. A hatalmas anyagi siker után a stúdió ki tudta fizetni a korábban felhalmozott adósságait, viszont a fennmaradása érdekében szüksége volt egy következő sikerre, és ezt a szerepet töltötte be az egy éven belül mozikba küldött Rémálom az Elm utcában 2. – Freddy bosszúja.
Az első rész eseményei után öt évvel járunk, amikor egy új család – élükön a jelenlegi életével erősen hadilábon álló Jessevel (Mark Patton) – beköltözik az 1428-as számú, Elm utcai házba, nem is sejtve, hogy a kedves szomszédság, az alacsony kertvárosi árak mellett Freddy Kruegert (Robert Englund) is a nyakukba vették a költözés által. Az álomrémnek ezúttal Jesse testére van szüksége, hogy áldozatokat szedjen. Főszereplőnknek tehát nem pusztán a szülői tekintéllyel, a különféle iskolai megpróbáltatásokkal, a boldogságot magában hordozó szerelemmel, a saját identitásával, hanem egy szénné égett, vérvörös szemű démonnal is meg kell küzdeni. A világ egyértelműen szétesik körülötte.
Az 1428-as ház
A franchiseon belül ez a legkevésbé szeretett epizód, sőt, a legtöbben kifejezetten utálják a Freddy bosszúját. Minden okuk megvan rá. Az első részben meghonosított álombetétek parkolópályára kerülnek, a helyüket Krueger, mint kiszámíthatatlan testrabló veszi át, felülírva a korábbi, egyébként vad, ugyanakkor logikus szabályrendszert. A szereplők nagy része is inkább a kicsinyes, Freddytől független problémáikkal vannak előtérbe tolva, a rendkívül rövid játékidő ellenére az átvezető részek és a karakterépítések komótos, visszafogott hangot ütnek meg.
Freddy újra lecsap
Craven kézzel-lábbal tiltakozott a film ellen, mondván, hogy az első rész egy lezárt, kerek történetet mesélt el, illetve az álmok visszafogott használata sem nyerte el a tetszését. A látható és valóban jogos hibái ellenére ez a folytatás számomra mégis kimondottan működik és a jó film jelző ráaggatását is meg merem kockáztatni. A karakterek ugyan hétköznapiak, de ebből fakadóan szerethetőek és a legkevésbé sem idegesítőek: izgulunk értük, szurkolunk, hogy a lehető legtöbbjük túlélje ezt a végeláthatatlannak tűnő tortúrát.
Robert Englund itt még inkább a komoly Krueger szerepében lubickol, bár már megjelennek a fekete humornak bizonyos aspektusai a gyilkolások közben kommentárjaiban. A film erősségeihez hozzátartozik még a kor filmkészítésére igencsak jellemző, lélegzetelállító, mai napig is jól működő maszkmesteri munka, Christopher Young nyugtalanító taktusai, valamint a Jacques Haitkin-Christopher Tufty duó egyszerre túlvilági és mégis evilági képsorai.
A mélység a felszín alatt
Míg az első film az elnyomások között történő felnőtté válást dolgozta fel, addig a Freddy bosszúja a nemi identitás tematikáját járja körbe. A nyolcvanas évek Amerikájában ekkor tombolt AIDS betegséggel kapcsolatos aggodalom és a nem heteroszexuális emberek megbélyegzése. Ezt felismerve és tovább gondolva pedig hamar eljutunk a film fő tematikájához, a homoszexualitáshoz. Freddy alakja itt tulajdonképpen egy metaforává válik és Jesse belső vívódásainak a kivetülésévé.
Krueger a testrablás által – szó szerint és átvitt értelemben is – egy belső démonná válik, amivel a főhősünknek a környezete, de leginkább a saját maga megmentése érdekében fel kell vennie a harcot. Az elfogadással való belső harcot és az azt követő megbékélést láthatjuk kevesebb, mint másfél órán keresztül. Ennek a többértelműségnek rendelődnek alá a korábban lefektetett, sokak szemében megváltoztathatatlannak ítélt álomregulák, meg úgy önmagában az egész film felépítése.
A Rémálom 2 egy nemes cél érdekében minden pillanatban rejtett, visszafogott és egyben – műfajiság tekintetében – rendkívül kitekert módon nyomatékosítja az üzenetét, pontosan ezért lóg ki nem pusztán a Freddy-szériából, hanem a slasherek egyébként változatos értelmezési lehetőségekkel bíró tengeréből. Sajnálatos módon ez a rétegzettség a későbbiekben a franchiseból fokozatosan eltűnt. Kár érte.