Gyakorlatilag borítékolható, hogy a Gears of War E-Day hatalmas anyagi bukás lett. Az igazat megvallva ezt már jóval a megjelenés előtt is sejteni lehetett, amikor a közel félmilliárd dolláros büdzsé kiszivárgott. Szó se róla, hogy egy ekkora befektetés nem térülhetne meg. A hamarosan megjelenő GTA VI például ennek bő kétszeresét tapsolta el, de aligha fog emiatt csődbe menni a Rockstar. Sőt. Azonban nem is érdemes összehasonlítani a két széria volumenét. A Gears of War nemhogy nem az elmúlt évtized legvártabb videojátéka, de még a GoW-rövidítésű sorozatok versenyében is a második helyre szorul. Így pedig nehéz indokolni a rongyrázást, pláne egy viszonylag behatárolt, csaknem lineáris alkotásnál.
Az anyagi zakó persze nem jelenti azt, hogy valami ne lehetne egy kifejezetten szórakoztató játék. Az E-Day úgy a széria legkiforrottabb darabja, hogy stílusában egy visszatérés a gyökerekhez. Egyszerre a legcsiszoltabb cover shooter és egy masszív nosztalgiabomba. Nem véletlen az egyöntetű pozitivitás mind a játékosok, mind a kritikusok részéről. Mégis, és ezt értsétek jól, ez „csak” egy Gears of War. Nem kíván egy hajszállal sem több lenni, mint a széria legpolírozottabb darabja. Nem igazán van benne sem kreativitás, sem valódi katarzis, így pedig nem tudok érte maradéktalanul lelkesedni. És minden lenyűgöző technológiai kvalitás ellenére talán kisebb országok GDP-jét is kár volt eltapsolni rá.
A háttérben meghúzódó Locust-szál
Az E-Day lényegében a széria előzménytörténete. A címben szereplő nap az, amikor a Locust hordák először felszínre törtek Kalona alól, hogy hosszú évekre megkeserítsék az emberiség életét. Marcus Fenix és Dominic Santiago egy háború végét ünneplik egy jó sör mellett, gyászolva elesett társukat. Dom azt tervezi, most monja el Marcusnak, nemsokára szögre akasztja az egyenruhát. Az érzelmes pillanatokat azonban félbeszakítja az invázió, amely mintha egyszerre érné a város minden pontját. Az amorf szörnyetegek a föld alól bukkannak elő, és válogatás nélkül lemészárolnak mindenkit. Marcushoz és Domhoz csatlakozik Mags Carter, egy leszerelt gárdista, és Lucas Reyes, egy fiatal kadét is. A kis csapat kénytelen újra harcba vonulni, hogy megmentsék a városuk és reményt adjanak az emberiségnek.
Meg kell hagyni, a kezdő fejezetnek megvan a maga ereje. Tapintható a pánik a látszólag primitív, mégis szervezett szörnyetegek felbukkanásától. Átérezhetőek a tragédiák, amelyek mennyisége sem igazán tompít rajtuk. Az E-Day gondosan átvezet minket olyan helyszíneken, ahol a díszleteken még látszik a közelmúlt boldogsága. Elhisszük, hogy emberek éltek itt, pedig most már csak megcsonkított hullákat találhatunk, néhány szívszorító feljegyzés és mementó társaságában. Az eszköz persze ismerős minden többé-kevésbé posztapokaliptikus játékból, de itt valahogy sikerült eltalálni az ízléses és mégis hatásos középutat.
Viszont a cselekmény maga már nem egy ilyen fáklyásmenet. Az egész 90%-ban abból áll, hogy megyünk A-ból B-be civileket szabadítani, helyszíneket biztosítani, vagy más osztagoknak besegíteni. Értem, hogy ez egy háború, és mi más történne, de egy idő után könnyű elveszíteni az érdeklődést, hogy mégis miért caplatunk át újra a városon. És persze vannak nagy összecsapások, ostromok, itt-ott le kell térjünk a kitaposott ösvényről, de aztán visszatérünk a jellegtelenségbe. A nagy finálé például egy csaknem jellegtelen misszió vége, amelyre mintha már semmi puskapor nem maradt volna.
Marcus, nem Aurelius
Egy jó darabig a karakterek sem mozgattak meg. Persze a széria olyan legendái, mint Marcus, még így is jelentenek valamit, de nem a virtuóz karakterrajz vagy a tökéletes fejlődési ív miatt. Marcus pont úgy viselkedik, mint aki tesztoszteront reggelizik és szteroiddal öblíti le, de a többiek is macsó egysorosokkal ugratják egymást, vagy olyan információkat osztanak meg, amitől egy átlagos papucsállatka sem lenne sokkal okosabb. Egy darabig ez vicces, utána már kiszűrte az agyam ezt az alapzajt. Idővel aztán mindenki kap egy-egy érzelmesebb jelenetsort. Némi személyes tragédia, vagy fájdalmas pont a múltból. Ez egy pillanatra emberibbé teszi a főhősöket, de ez általában cirka öt percig tart.
A kivételek közé tartozik például Dom jelenete a fináléban, ahol kitartott az érzelmi töltet, de sajnos nem ez a jellemző. Mindazonáltal nem lehet elvenni az E-Day történetétől, hogy egy remek régivágású háborús eposz. Megvannak benne az elvárt sablonok, de nem veszik el a háború súlya sem. A nagy ellenfelet lehet utálni, kapunk látványos, epikus csatákat is. Az E-Day nagyon jól érezné magát a 2010-es évek eleji katonai lövöldék társaságában. Így pedig megvan egy bája, még úgy is, hogy objektíven és önmagában értelmezve egy gyenge közepes szintet üt meg.
Gördülékeny és betonstabil
A lényeg persze egyáltalán nem ez, hanem a kifejezetten szórakoztató lövölde-élmény. Egy két évtizedes recept tökéletesítése, amelyből száműztek minden olyan sallangot, amelyre egyébként nem sok szükség volt. Hét éve a Gears 5 kísérletezett olyasmivel, mint például a lopakodás, de viszonylag kevés köszönet volt benne. Az E-Day jobban ragaszkodik a bevált praktikákhoz. Ezt lehet a kreativitás hiányaként is értelmezni, de úgy is, hogy a széria erősségeire feküdtek rá még jobban, hogy azok minél jobban tündökölhessenek. És ha egy lelkes keménymagot kell boldoggá tenned, ennél nem is hozhatnál jobb döntést.
A fedezékrendszer természetesen remekül működik. Furcsa is lenne, ha nem így lenne, hiszen a GoW volt az, amely megalapozta a műfaj modern iterációját. Könnyedén, egyetlen gombnyomással behuppanhatunk a fedezékekbe, és innentől minden intuitív. A célzás, majd visszabukás, az irányváltás, vagy a barrikádok közötti közlekedés is kézre áll. Tükörsimán vetődhetünk egyik fedezéktől a másikig, gurulhatunk, vagy szökkenhetünk át az akadályokon. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult elő, hogy nem pontosan az történt, amit szerettem volna, és ezt is csak akkor lehetett volna kiküszöbölni, ha a bukfenc és a fedezékbe húzódás teljesen másik gobot használ.
A pályák felépítése is remek. Támogatják az agresszívabb előrenyomulást, de nem lehetetlen kicsit óvatosabbnak sem lenni. De a számtalan lehetőség ellenére túlzsúfolva sincsenek a pályák, és szinte mindig van rajtuk valami dinamikus elem. Egy felrobbantható tartály, egy rombolható fedezék, vagy éppen csak egy oda-vissza dülöngélünk egy hajó fedélzetén. Sokszor függőleges irányban is helyezkedhetünk, de harcolhatunk mozgó vonaton, kisiklóban lévő villamoson, metróalagútban, helikopterből, vagy éppen széteső reptéren is. Az biztos, hogy sosem válik egyhangúvá a díszlet.
Újra szól a vadlövetű
Szerencsére a fegyverek kezelése is erős, és itt sem lesz gond a választékkal. A pisztolyok, gépfegyverek, sörétesek és mesterlövész-puskák is tudnak nagyot szólni, és persze mindegyik dinamikus újratöltéssel is el van látva. A fejlövéseknél kapott visszajelzés, a Breechshot kattanásai, vagy a „készlet erejéig” felvehető nehéztüzérség egészen kielégítő. Az egyes finták pedig szívesen beugranak közelharci segítségnek is, legyen szó az ikonikus láncfűrészről, vagy egy tusra erősített fejszefejről. Van itt trancsírozás mindenkinek, aki szereti. Még a fogyóeszközökből sincs hiány: a többféle gránáton túl szögesdrótot vagy automata lövegtornyot is lerakhatunk, ha éppen a védekezés a cél.
A mordályokat fejleszthetjük is néhány kijelölt ponton. Mellékküldetésekért vagy ládák kinyitásáért különböző modokat, illetve hozzájuk tartozó tárhelyeket szerezhetünk. Ezek egészen számottevő előnyöket adnak lőszer, újratöltés, pontosság vagy éppen sebzés tekintetében. Némelyik nem kompatabilis egy másikkal, ilyenkor a játéksítlusunk jegyében kell döntenünk. Ez a fajta fejlesztés pont kellemesen áramvonalas: van értelme foglalkozni vele, de nem visz el több figyelmet a szükségesnél, és nem dob ki a flow-ból sem.
Lüktetések és küldetések
Maga a kampány egyébként okosan lett felépítve, szépen fokozatosan kapjuk az újabb és újabb ellenféltípusokat. Eleinte egészen komoly, horrorba hajló felvezetést kapnak, de még a játékidő második felében is lesznek hatásos belépők. Többnyire megvannak a saját gyenge pontjaik is, bár annyira nincs kő-papír-ollóra játszva minden összecsapás mint mondjuk a Doom Eternalban. De ahhoz bőven elegek, hogy változatos stratégiákra késnyszerítsenek, és alkalmazkodni kelljen az egyes helyezetekhez. A főellenfelek sajnos nem ennyire izgalmasak, és emlékezetesnek sem mondanám őket, de arra jók, hogy ki lehessen ereszteni a gőzt egy-egy fejezet végén.
Ez az egészséges lüktetés szerencsére az egész játékra jellemző. Ha a cselekmény nem is, a tempó kialakítja a maga csúcspontjait, meg persze ott van néhány tényleg nagyot szóló jelenet is. Ennek az az eredménye, hogy az E-Day minden szempontból egy kellemes, áramvonalas játékélmény. Nincsenek túltolt vagy éppen elfuserált epizódok, kapunk egy-egy hangulatos pihenőt két tüzijáték között, és amikor magasabb fokozatba kapcsolunk, az is remekül áll neki. Még a szűk 15 órás játékidő is ideális egy hasonló kapmányhoz. De azt is kiemelném, hogy bár vannak nyíltabb területek, ahol el lehet kolbászolni gyűjtögethető emlékekért, opcionális missziókért vagy fejelsztésekért, de ez egészen organikus és visszafogott. Először a guta kerülgetett, hogy csak nem megint egy nyílt világú katyvasz lesz az osztályrészünk, de hamar békére lelt a kis lelkem.
Viszont mégsem tudok maradéktalanul lelkes lenni. Eszem ágába sincs lekicsinyleni ezt a sorozatot, amikor azt mondom: ez „csak” egy Gears of War. Megvan benne minden, ami egy jó GoW ismertetőjegye. Élvezetes fegyver- és fedezékhasználat, tisztességes méretű kampány, látványosság, macsóság. Ezt eddig jóformán minden epizód tudta, hol jobban, hol rosszabbul, és most annak örülhetünk, hogy a skála poziív felén vagyunk. De ezen túl nem terjedtek az ambíciók. Azt kaptuk, amit vártunk, de azért kár lenne azt mondani, hogy ez a videojátékos koncepciók non plus ultrája. Szóval a visszafogott lelkesedésem is ennek tudható be, nem a játék objektív minőségének.
Bábeli zűrgyönyör
És bár túlzásnak tűnhet a ráköltött félmilliárd, azért a grafikát elnézve látható, hogy a nagy része nem kaviárra és kokainra ment el. Elképesztő az a részletgazdagság, amivel megalkották az egyes területeket, az utolsó berendezési tárgyakig, és mindez egészen organikus, vagy annak tűnik. Az arcanimációk elképesztőek, de úgy általában a technológiai háttér is lenyűgöző. Meg kell valljam, egy ponton rá is kellett csekkoljak, hogy mennyire valós az egész, vagy csak az AI skálázott fel mindent, de szerencsére itt még nem lett bekapcsolva a DLSS 5. Én mondom, kutya idők jönnek még. De addig is az E-Day alapvetően saját jogán néz ki jól, és még a gépemet sem izzasztotta meg annyira, mint gondoltam volna.
Ha valami viszont biztosan a mesterséges intelligencia munkája, az a magyar felirat. Valamiért ez volt az alapmérezetett, és az első fejezeteben nem akartam csak emiatt újraindítani a játékot, de sose láttam még ennyire igénytelen feliratozást. Az egyes sorok mintha egyesével lettek volna Google Fordítóba bedobálva, semmi kontextussal. A feliratrok nemhogy segítették, rendesen akadályozták az érthetőséget, a rokon értelmű szavak rendszerint egybecsúsztak, és mindennek sikerült a lehető legkevésbé odaillő szinomímát megtalálni. De ivós játékokhoz nagyon ajánlom.
Adam Lastiwka zenéjére viszont nem lehet panasz. Az ismerős motívumok mellett rengeteg melankolikus, lírai és szeletelős, pörgős dallam is felcsendül. Minőségi anyag lett, élen a főcímdallal, és minden hangulathoz van egy jól összerakott szám. De a szinkron is remek, igazán autentikusan dörmögnek a főszereplők, és a hangeffektek is kellemesen szakítják ki a közfalat.
Verdikt
Ha az a kérdés, hogy az E-Day milyen Gears-folytatás, sokkal pozitívabban nyilatkozok róla, mint tágabb kontextusban. Ha a kicsit sablonos, és mellé sokszor jelentéktelen történetet nem számítjuk, ez lehetne az ideális folytatás, az alműfaj csúcsa. Távolabbról nézve viszont messze kerüli a komfortzónája szélét, újítani még véletlenül sem akar. Nem is hibázik, igaz, nem is nyújt semmi újat vagy igazán érdekeset. Viszont remekül hozza egy nosztalgikus kaonai lövölde minden báját, a kampányon túl pedig kétféle multiplayer mód is elérhető, egy hordamód és egy PvP (igaz, nekem végül nem sok időm és motivációm maradt hozzá, így erről nem tudok nyilatkozni). A széria kedvelőinek csak ajánlani tudom, pláne, hogy a Game Passban is elérhető, de kár tőle önmagán túlmutató értékeket várni.