Amikor ennek a bevezetőnek először nekifutottam, egy elég sötét és cinikus bekezdést sikerült legépelni. Valljuk be: 2022 nem a legfényesebb év volt, és ezt a sablonszöveget már zsinórban minimum a harmadik évértékelőben elsüthetném. Azonban kezdem úgy érezni, hogy a szarabbnál szarabb évjáratok lassan önbeteljesítő jóslatokká válnak, úgyhogy arra invitálok mindenkit, hogy vágjunk bele 2023-ba óvatos optimizmussal még akkor is, ha erre innen nézve nem túl sok okunk van.
Ennek szellemében folytatjuk azon szokásunkat itt a GeekVilágnál, hogy az éves ötös ranglistánkat a legrosszabbakkal kezdjük, hogy aztán a cikk mintegy megmentett repülőként felfelé ívelő pályára álljon, és mindenek ellenére kellemes szájízzel búcsúztassuk el az óévet. Természetesen minden eddigi hagyományt őrzünk tavalyról, amik közül kezdjük egyből a szerkesztők évértékelőivel:
[h]Gabe évértékelő[/h]
Hosszasan sorolhatnék különböző okokat, idén miért szorult a háttérbe nálam a gaming, de érezhető kifogás szaga lenne. Igazából csak úgy alakult, hogy nem tudtam odafigyelni minden megjelenésre, és a független piac helyzete nagyjából úgy, ahogy van, kimaradt. A 2022-es blockbuster címek néhány kivételtől eltekintve csalódást okoztak, így hát védekező mechanizmusom autopilótába kapcsolt és komfortzónámnak nyugtató alkotásokkal játszottam, és főleg az elmúlt évek felgyülemlett backlogját pusztítottam. Ennél fogva nehezemre esik őszintén szidni az ipart és a videojátékok minőségét 2022-ben, mert korántsem tudtam olyan átfogó képet alkotni róla, hogy teljes vállszélességgel beleálljak a szokásos év végi mantrámba. Mindenesetre 2023 első negyed éve és nyara máris jobban felcsigázott, illetve az idei év végéről kimaradt címek (Callisto Protocol, Marvel: Midnight Suns) is valamikor január környékén kerülnek pótlásra.
[h]Tyrion évértékelő[/h]
Bár ha az egész évet nézzük, sikerült jó pár játékkal foglalkozzak, eddig ebben az esztendőben volt a legkevesebb időm, amit a hobbimra fordíthattam. Az egyetemi teendők árnyékában azért sikerült két veretes sorozatot is feldolgoznom antológia-cikként, jó pár kritikát megírni, és közzétettem az utolsó archív munkáimat is a leetről, ezzel végre végleg lezárva azt a korszakot. Messze kevesebbet írtam, akár aktuális, akár régebbi címekről, mint szerettem volna, a mozgóképes kitekintőből sem lett semmi, de jön az új év és az erőletetetten hosszú, fűtéselkerülő teli szünet új én, a pótlások és a lelkes tartalomgyártás. Már ha nem futok bele abba, amibe ősszel, vagyis a teljes kiégésbe, ami miatt hetekig videojátékokra sem tudtam nézni. Szóval nem volt zökkenőmentes az évem a GV-n, de egy valamiben következetes maradtam: most is sikerült annyi szar játékkal találkoznom, hogy ezennel önhatalmúlag kinevezem magam a blog kukásává. De őszintén, valamennyire élvezem az egészet (a mazochizmusról szóló vádakra csak az ügyvédem jelenlétében reagálok).
[h]Tanár úr évértékelő[/h]
Eléggé turbulens évet tudhatok magam mögött hatalmas hullámvölgyekkel, de legalább ugyanekkora hullámhegyekkel. Nem szeretnék sokat személyeskedni, de több oka is volt, hogy ebben az évben többnyire visszavonultam a cikkírástól, és ezek közül csak az egyik az, hogy egy lusta dög vagyok. Ez persze nem azt jelentette, hogy tétlenül malmoztam az elmúlt tizenkét hónapban; hétről hétre vágtam az Easy Mode adásokat, amik szerencsére mostanra – saját magunkhoz képest – egész pofás nézettségi adatokat produkálnak, ennek folyományaképp pedig naprakészen tartottam magam a videojátékos hírek tekintetében, és általában legalább a nagyobb játékokkal játszottam. Azonban kábé két évnyi indie-felelősség, a szemétdombon turkálás, és a szám szűntelen tépése arról, hogy mindenki csípjen fel pár indie játékot egy kurva Steam vásáron bizony lemerítette a belső akksimat, és kellett egy év szünet, hogy rendezzem soraimat.
2022-ben büszke Switch-tulajdonos lettem barátnőm pasija jóvoltából, ami azt is jelentette, hogy elkezdtem lassan feldolgozni a Nintendo játékkatalógusát. Végre én is lecsekkoltam olyan játékokat, mint a Breath of the Wild, a Super Mario Odyssey, vagy a Metroid Dread, illetve a nagy N hibrid konzolja ablakot nyitott a JRPG-k világára is. Ez utóbbit az elmúlt évben nagyobb mennyiségben fogyasztottam palettabővítés jogcímén; olyan játékokat toltam végig, mint a Ni no Kuni, az Octopath Traveler, a Fire Emblem: Three Houses, most pedig éppen a Persona 5-öt nyúzom rendületlenül. Ez nemcsak kiváló segédlet a japántanulásomhoz, de a játékiparnak egy olyan szegmensébe enged betekintést, ami talán a hazai játékosközösségben nem annyira ismert. Persze nem engedtem el az indie ipar kezét sem, de töredelmesen bevallom, hogy idén bokros teendőim mellett inkább a nagyobb címekre volt időm; olyanokra, mint a Neon White, a Tunic, vagy a Cult of the Lamb – és ezzel együtt azt hiszem itt az ideje új dezignációt találni ezeknek a AAA és az indie közötti limbóban lebegő játékoknak. Ez azonban már a jövő zenéje.
2022 öt legrosszabb játéka
Amint azt már említettük, első körben bőséges nyálelválasztás kíséretében kicsit megköpködjük a 2022-es év legrosszabbul sikerült játékait, hogy aztán az így kialakult tócsán tovább evezhessünk békésebb vizekre.
[h]1. Postal 4: No Regrets[/h]
Tyrion: Ha valami nem volt kérdés az idei szerkesztőségi szavazáson, akkor az a Postal 4 megtisztelő citromdíja. Egyhangúlag és közös megegyezéssel, szakmai egyetértésben és teljes súllyal akartuk, hogy ez a játéktörténelmi alkotás elfoglalja méltó helyét a pöcegödör legalján. Idejétmúlt lövöldözés, primitív küldetések, üres nyílt világ holdkóros NPC-kkel, infantilis és szörnyű humor, retek látvány és bugok tömkelege jellemezte, és hiányzott belőle minden egyéniség vagy tökösség, amely kultikussá tette a második részt. Ez egy olcsó, rosszul sikerült provokáció, amely játékmenetében és designjában képes filléres, ingyen Unity-assetekből összetákolt retteneteket is alulmúlni. Bár az is igaz, hogy kevés játék tud olyan hosszú távú hatással lenni rám, mint a Postal 4, mert azóta is felmegy bennem a pumpa, ha csak rágondolok.
[h]The Chant[/h]
Tyrion: Hiába rajongok a horrorjátékokért, nem sokukkal volt szerencsém foglalkozni idén, és azok sem voltak tökéletesek. A The Chant különösen nem az; nem mintha kirívóan borzasztó lenne, de csak azért nem tudok kiemelni egyetlen elemet sem belőle, mert egyik sem működik. Bár egy összetett és összességében funkcionális programról van szó, nem sok vidám percet köszönhetek neki. Beszélhetnék hosszan a darabos, kiszámítható harcrendszerről, az ostoba történetről vagy a félelemérzet teljes hiányáról, de nem szeretnék, hátha ez a kellemetlen emlék minél gyorsabban elillan, ha nem bolygatom.
[h]Gotham Knights[/h]
Gabe: Szörnyen csalódott vagyok, hogy ezt a játékot ezen a listán kell viszont látnom. A Gotham Knights előszele sem volt épp fenékig batfel, de a remény hal meg utoljára, én meg nagyon szerettem volna, ha jól sikerül. Azonban minden elmormolt ima a DC és Warner isteneinek hasztalannak bizonyult. Vacak történetmesélés, szemétre való játékmechanizmusok, és repetitív, fantáziátlan játékmenet jellemezte. A hab a tortán a rettenetes technikai optimalizáció volt, amit néhány hét alatt sikerült hellyel-közzel összefércelni, de addigra minden maradék kedvem is elillant, hogy újra ránézzek. Remélem, a Suicide Squad ennél jobb lesz.
[h]Saints Row[/h]
Tyrion: A Saints Row megtestesít minden problémát, amivel a nyílt világú játékok többsége küzd. A kényszerből elvégzett többtonnányi mellékküldetés, a feleslegesen sok érdektelen tartalom, az önismétlő missziók, a felfedezés és a dinamika hiánya együttes erővel húzta le a játék színvonalát. Ezek nélkül a Saints Row csak egy nagyon közepes, kicsit idejétmúlt és ötlettelen akció-kalandjáték lenne, egy kellemetlen történettel és egy-egy szórakoztató küldetéssel, ezzel együtt viszont egy kifejezetten kerülendő alkotás. Egyedül azért nem tudok rá haragudni, mert a marketingesek visszafogottak voltak, és nem ígértek sokat – bár ezzel együtt is csalódás érhet bárkit, akinek akár csak minimális elvárásai is vannak.
[h]Gungrave G.O.R.E.[/h]
Tanár úr: Azt hiszem, itt üt vissza, hogy úton-útfélen hangoztatom, hogy a régimódi játékdizájnt nem kell kiönteni a fürdővízzel, és hogy ma ugyanolyan szórakoztató tud lenni egy boomer shooter, vagy metroidvania, mint húsz évvel ezelőtt. És bár az előző kijelentésem mellett továbbra is teljes mellszélességgel kiállok, a Gungrave G.O.R.E. csodálatos iskolapéldája, hogy mi történik, ha pontosan ugyanazokhoz a sztenderdekhez tartjuk magunkat, mint az Xbox 360/PS3 érában. Ennek a játéknak szinte egyetlen pozitív kvalitása sem ugrik be; visszataszító vizuális dizájn, botegyszerű és repetitív harcrendszer, béna sztori, még rosszabb dialógus, és a béka segge alatt tanyázó szinkronmunka jellemzi ezt a játékot. Talán az lehet egy apró mentsvára, és azért nem foglal el előkelőbb helyet ezen a listán, hogy igazából senki nem gondolta, hogy ez egy jó játék lesz, szóval mindenki elereszthet egy jóleső “én megmondtam”-ot.
2022 öt legjobb játéka
És akkor a felfelé ívelés jegyében mossuk ki a szánkból az előző szekció keserű ízét 2022 legjobb játékaival.
[h]1. Elden Ring[/h]
Gabe: Ha nagyon cinikus szeretnék lenni, akkor az év játéka már februárban eldőlt. Az Elden Ring egyrészről magáénak tudhatja az egész FromSoftware rajongótáborát, másrészről pedig tényleg egy kiemelkedő alkotás. Aki alapvetően nem szereti a souls-like játékokat, annak is egy remek alkalom lehet beleugrani; amellett, hogy az Elden Ring is szénné szivatja játékosait, souls játék még soha nem volt ennyire kezdőbarát. A mélyen lapuló monumentális sztori és lore mellett egy szerteágazó, igazi nyílt világú élményt nyújt, amit néhány utunkban álló kötelező bosson kívül úgy járunk be, ahogy akarunk.
Tanár úr: Kénytelen vagyok két mondatra beugrani ide, és leírni, hogy azon felül, amit már Gabe fentebb ecsetelt, az Elden Ring azért is emelkedik ki az átlagos egybefüggő posványból, amivé a nyílt világú játékok válták 2022-re, hogy nem igazán stresszeli magát azon, hogy mindent megtalálsz-e a világban. Akárcsak a Breath of the Wild, a FromSoft hőseposzának sem emelkedik meg a vérnyomása attól, ha a játékos nemes egyszerűséggel elsétál valami mellett, így nyújtja a tényleges felfedezés és kaland élményét.
[h]Pentiment[/h]
Tanár úr: Ki gondolta volna, hogy idén az Obsidian páremberes szenvedélyprojektje lesz az év Xboxos nagy dobása? Persze nem abban az értelemben “nagy dobás”, mint ahogy a fentebb és lentebb trónoló megajátékok. Nem széleskörűen fogyasztható, nem került több tíz-vagy százmillió dollárba az elkészítése, és nincsenek benne zsugorodó lóherék. A Pentiment a játékipar törvényszerűségei szerint soha nem készülhetett volna el egy nagy platformtulajdonos zászlaja alatt, és mégis itt vagyunk. Hihetetlen gondossággal elkészített látványvilág, lenyűgözően megírt karakterek, érdekes, és sokszor vicces beszélgetések jellemzik. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a játék nem való mindenkinek, de aki szereti az interaktív könyveket (a la Disco Elysium), annak kötelessége legalább egy pillantást vetni erre a játékra.
[h]God of War Ragnarök[/h]
Gabe: Elden Ring ide vagy oda, 2022 legjobban várt játéka nálam a God Of War: Ragnarök volt. Alig vártam már, hogy folytathassam Kratos és Atreus kalandját az északi mitológia rejtelmes világában. A Ragnarökben benne volt minden, ami miatt az első részt is szerettem: piszok jól megírt karakterek és párbeszédek, remek narratíva, és a történet fordulatszámát is képesen voltak a készítők feljebb tekerni. Ugyanakkor emiatt a játékmenet erősen háttérbe szorult, és noha én is nehezményeztem ezt, akkor sem tudtam eltekinteni számos objektíven (és még több szubjektív) erős tulajdonságai mellett. A Ragnarök tökéletes ellenpólusaként működik az Elden Ringnek, emiatt nem is érdemes összeveszni olyan értelmetlen kérdéseken, mint hogy melyik a jobb. Számomra legalábbis mindkettő megérdemelten szerepel a dobogó legfelső fokán.
[h]Neon White[/h]
Tanár úr: Ismét egy olyan játék, ami alapvetően egy szűk réteg szórakozását veszi alapkoncepciónak – ezesetben a speedrunolást -, és ezt szélesebb körben teszi fogyaszthatóvá. Egyszerű? Igen. Kicsit lagymatag a sztori? Szintén igen. A Neon White tipikus esete annak a játéknak, ami kiválasztott egyvalamit, amiben nagyon jó akart lenni, és abban tényleg elképesztően jó, és mostanában egyre inkább értékelem ezeket a játékokat, mert kiváló ellenpontként szolgálnak azoknak az alkotásoknak, amelyek konzisztensen lecsiszolják a saját identitásukat, miközben minduntalan nagyobb és nagyobb közönségnek próbálnak imponálni.
[h]Bayonetta 3[/h]
Tanár úr: A Bayonetta 3 olyan különleges helyzetben van, hogy van egy rakás dolog, ami miatt ütlegelhetném, ha nagyon szeretném, de egyszerűen túlságosan szórakoztató, hogy bármelyik hiányossága komolyan tudjon zavarni. Bár nem érzem úgy, hogy egy akkora volumenű minőségbeli ugrás ez, mint mondjuk az ötödik rész volt a DMC sorozat számára, meg vagyok róla győződve (és Kamiya nyilatkozatait elnézve a Nintendo is – szerk.), hogy a sorozat jövője gyakorlatilag biztonságban van.
Különdíjak
Most pedig következzenek a teljes önkény kategóriái, ahol teljesen mondvacsinált indokokból osztogatunk díjakat, ezzel megpróbálunk minél inkább hasonlítani egy igazán nagy díjátadóhoz. Kezdjük mindjárt a szerkesztők különdíjaival.
[h]Gabe különdíja: Cult Of The Lamb [/h]
Mindig van a szívemben egy külön bérelt hely a cuki állatoknak és a szektáknak. Ha ráadásul cuki állatok építenek egy ősi isten-imádó szektát, az minimum megérdemel egy különdíjat. A Cult Of The Lamb egyik oldalról egy aranyos kis kommuna menedzselő, relaxáló alkotás, másik oldalról egy hányásban és kakiban tocsogó pogányrítusokban hemzsegő elvetemült ámokfutás. A körítést és a szuper art directiont leszámítva nem kínál forradalmi megoldásokat, de az innen-onnan összeharácsolt játékmechanikák jól működnek együtt.
[h]Tyrion különdíja: Syberia: The World Before[/h]
Ezúttal teljesen kiszorultam a legjobb játékok értékelői közül, cserébe a lista aljánál mesterhármasok van, így itt kell megemlékezzek a játékról, amely idén számomra az egyik, ha nem a legnagyobb élmény volt. Idén ismertem meg a Syberia sorozatot, így nem fogható rám, hogy a nosztalgia beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy az első Syberia az egyik legerősebb hangulatú kalandjáték, amit valaha elkészítettek. A The World Before pedig méltó tudott ehhez lenni, egy magasztos, méltóságteljes, és minden tekintetben gyönyörű játék. Mert itt nem csak a látvány varázslatos, de a zene és a történet is, és egy olyan magával ragadó audiovizuális élményt adnak együtt, amely feledteti, hogy a feladványok messze nem olyan összetettek, mint a korábbi részekben. Ha valaki kételkedik benne, hogy lehet-e művészet egy videojáték, csak mutassátok meg neki ezt az alkotást.
[h]Tanár úr különdíja: Signalis[/h]
A Signalis egy méltatlanul keveset emlegetett indie játék, pedig meggyőződésem, hogy bizonyos szempontból jobb is, mint más, sokkal több marketinget és rajongást leszüretelő független játék, így kénytelen vagyok kiemelni, mint a retró jellegű, kalandjátékos elemekkel operáló atmoszférikus horrorjátékok fáklyavivőjét a modern korban. Néhol picit idegesítően fukar az inventory-menedzsment, és az animés látványhoz kicsit hozzá kell szokni az átvezetőkben, de a sok csilli-villi horrorjátékkal ellentétben a Signalis leírhatatlan szörnyszülöttjeitől és a kiváló környezeti dizájntól szinte végig borsódzott a hátam.
[h]Egyéb különdíjak[/h]
Jól néz ki az ultrahangon – A legjobb Early access játék
Győztes: Tubro Overdrive
Tanár úr: Nem tudom, hogy nekem, vagy a New Bloodnak kellene hülyébben éreznie magát, hogy simán előterjesztettem volna erre a különdíjra az Ultrakillt ebben az évben is – és így sem tudtam megállni, hogy meg ne említsem -, de ezt már két éve megtettem, és még mindig Early Accessben csücsül a drága. Ehelyett választottam egy közeli rokont, a Turbo Overdrive-ot. A Doom Eternal és a Cyberpunk 2077 születésétől kezdve boomer szerelemgyereke, ahol főhősünk a lábába épített láncfűrész segítségével festi ki vérrel a belső tereket. A pályadizájnon még van mit csiszolni, ellenben a fegyverek és a mozgás már most pazar élményt nyújtanak, és még csak nemrég jött ki a második epizód.
Mi az, hogy káttű??? – Legfeleslegesebb folytatás
Győztes: Overwatch 2
Tyrion: A megjelenés után nagyjából három hónappal is rendszeresen előveszem az Overwatch 2-t, és ez bizonyítja, hogy egy szórakoztató, tisztességesen összerakott multiplayer lövöldéről van szó. Egyedül a nevében rejlő kettes számon lepődtem meg, na nem kitörő lelkesedéssel, mintha a Neptunban találkoztam volna vele egy bukottnak hitt vizsga után, hanem teljes értetlenséggel. Az Overwatch 2 ugyanis az első rész szőröstül-bőröstül, mindössze egy felső középkategóriás patch után. A hozzáadott tartalom sokkal kevesebb, mint amennyit a rádiócsendben töltött idő alatt a fejlesztőknek normál frissítések mellett ki illett volna adni, a változtatások nem formálják át a játék alapvető képét, és nem is sültek mind el jól. Az üzleti modell pedig rettenetes lett, az újonnan megjelenő karaktereket szükségtelenül hosszan kell kifarmolni a Battle Pass-ból – már ha nem akar értük fizetni az ember. Ettől még a játék alapvetően szórakoztató – pont, mint az első rész.
Entomológiai gyűjtemény – A legbugosabb játék
Győztes: Postal 4: No Regerts
Tyrion: Mire elég két és fél év korai hozzáférésben eltöltött idő? Kifejezetten sok mindenre. A Hades jóval rövidebb idő alatt egy mestermunkává fejlődött, sok játék ennyi idő alatt tragikus halált hal, máshol csak simán egy stabil, élvezhető termék jön létre. Nem úgy a Running with Scissors csapatánál, akik ezt az időt valószínűleg a tökük vakarására fordították, mert a Postal 4 szégyentelenül bugos lett. A számtalan vizuális hibán már inkább csak nevettem egy idő után, de az már nem volt ilyen vicces, amikor kiestem a térképről, nem töltött be egy pálya egyáltalán, vagy a förtelmes fizika nehezítette meg a dolgomat. Az NPC-kkel karöltve ragadhatunk be tárgyakba, és már rögtön az első tíz percben újra kellett indítani a játékot, mert nem jelent meg egy kötelező tárgy. Szép munka, maradhatott volna az egész zárt alphában, akkor legalább nem szabadult volna rá a nagyközönségre ez a rettenet.
Ezek mit szívtak (és miért nem adnak belőle) – A legbizarrabb játék
Győztes: How Fish Is Made
Tanár úr: Nem mondom, a tavalyi nyertes ebben a kategóriában feladta a leckét. Nehéz a Cruelty Squadnál betépettebb játékot találni, de valami közelivel mégis sikerült játszanom. A How Fish is Made egy avantgárd művészprojekt, ami teljes mértékben fittyet hány olyan videojátékos konvenciókra, mint a szemnek kellemes vizuális dizájn, vagy az intuitív irányítás. Ellenben egy kimondottan érdekes esettanulmány az interaktív médiaformák által kínált szabad választásokról, valamint arról, hogy valójában mennyire tudjuk megváltoztatni a saját sorsunkat. Tudom, hogy nehéz ajánlani egy alig 15 perces játékidővel operáló játékot ami úgy néz ki, ahogy, de ingyen van, szóval aki kicsit furcsább dologra vágyik a videojáték-fogyasztásában, az most belépési költség nélkül kipróbálhatja.
Audiorgia – A legjobb OST
Győztes: Bayonetta 3
Tanár úr: Jól látjátok, nem az Elden Ring landolt itt, holott ez lett volna a nyilvánvaló választás, és talán pusztán szakmai szempontokat figyelembe véve a megfelelő is. Azonban, bár tagadhatatlanuk kiváló, nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy az Elden Ring a legjobb eresztése a FromSoftnak OST fronton – ez a cím valahol a Bloodborne és a Dark Souls 3 között billeg -, úgyhogy a dilemmázás végére két potenciális győztes maradt: a Bayonetta 3 és a Neon White. És bár ez utóbbiban kiváló minimál-techno albumot pakolt össze a méltán elismert Machine Girl, a Bayonetta 3 a puszta sokszínűséggel felülemelkedett rajta. Bossa novától a pop-punkig, technó-operától a könnyed nyári slágerig minden van itt, mégis, tematikusan mindegyik kompozíció egy összefüggő egészet alkot.
Kedvenc ételem a vadas, attól vagyok ilyen badass – Pofátlanul menő játékoknak
Győztes: Evil West
Tanár úr: És itt is van a Gungrave G.O.R.E. ellenpontja abból a szempontból, hogy az Evil West is a hetedik konzolgeneráció hagyományait őrzi, de míg a legrosszabbak között szereplő kistesója egy kóklerek által összeeszkábált fércmunka, addig az Evil West a régimódi akciójátékok legszebb hagyományait őrzi. A főszereplő egy neandervölgyi akcióhős, aki úgy hangzik, mintha az utóbbi tíz évben váltásban szívta volna a cigit és az unokatesója száját, és ezzel a játék is száz százalékig tisztában van. Kiváló látvány, meglepően mély és pörgős harcrendszer, a sztori pedig… létezik. Oké, nem ez a legművészibb és legkifinomultabb játék az évben, de nem is erről szól ez a kategória, hanem a menőségről, és kevés dolog lehet menőbb, mint egy karcos hangú cowboy-jal vámpírhordákat lemészárolni elektromos kütyükkel és robbanószerekkel.