Az év végi videojátékos díjkiosztónkon van egy különdíj-kategóriánk “Mi az, hogy káttű?” néven. Ezt a nívós elismerést annak a játéknak tartogatjuk, amely az adott esztendő legfeleslegesebb folytatása volt. Egy olyan játékhoz érkezett, amely úgy volt kerek, ahogy volt, és nem volt szükség hozzá semmilyen továbbgondolásra. Pláne nem silány minőségben. És bár hasonló különdíjat a filmes évértékelőben még nem vezettünk be, ha mégis lenne ilyen, a Gladiátor II jó eséllyel pályázhatna rá.
Ehhez még csak az sem kell, hogy egy kifejezetten rossz film legyen. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a Gladiátor egy széles körben kedvelt, és kerek egészt alkotó produkció. A szálakat elvarrták, legalábbis ami számít, és az azóta eltelt negyedszázad alatt a státusza is megváltozott. Már nem csak egy jobban sikerült kalandfilm történelmi köntösben, hanem egy legendás alkotás, ami sokak fiatalkorát (köztük az enyémet is) meghatározta. Nehéz egy olyan nézőpontot találni, ahonnan jó ötlet volt ehhez egy folytatást komponálni. Már persze a nyilvánvaló bevételszerzésen kívül. Ugyanis ha a második rész alig kapcsolódik az elsőhöz, miért hívjuk Gladiátornak? Ha pedig szorosabb a kötődés, hogy oldják meg erőltetettség nélkül? A választás végül az utóbbi mellett történt, és a kérdésre a válasz az, hogy sehogy.
Vae victis!
Egy bő évtizeddel járunk az első rész eseményei után. A római császári trónt két kicsapongó és alkalmatlan testvér, Geta és Caracalla foglalja el. Hiába hanyatlik a birodalom, a hódítások dicsőségét áhítják, miközben zsarnoki és kiszámíthatatlan módon uralkodnak. Az egyik katonai célpontjuk Numidia, amelynek tengerparti városában él Hanno (Paul Mescal) a feleségével. Az inváziós erők vezetője, Acacius tábornok (Pedro Pascal) óriási flottával készült a kíméletlen ostromra, amely a rómaiak fölényes győzelmével végződik. Hanno felesége meghal, őt pedig a rómaiak elhurcolják rabszolgaként Rómába.
Itt egy kis aréna homokján kell élet-halál harcot vívnia majmokkal, a küzdelem pedig felkelti Macrinus (Denzel Washington), egy arisztokrata figyelmét. Hanno elszántsága és haragja egy remek gladiátor ígéretét rejti magában, és a Colosseum küzdőterén lassanként egyre nagyobb hírnevet szerez magának. Mindeközben csak a bosszú élteti, hiszen személyesen Acacius parancsára mészárolták le a szerelmét. A harag azonban nem jó tanácsadó, pláne, ha az embernek komolyabb az öröksége, mint hiszi. Lassanként ugyanis Hanno múltjára is fény derül. Persze csak akkor lassan, ha valaki el tudta kerülni, ahogy telekürtölik az információval a sajtót, de hé, végül is nem ez a nagy leleplezés a film mozgatórugója.
Hét domb, hatalom
A Gladiátor II Hanno kilétét ugyan nem harsogja el, de nem is próbál minél nagyobb meglepetést kovácsolni belőle. Mivel ő maga sem szívesen beszél a múltjáról, ez kifejezetten természetesen is hat. Hamarosan úgyis kiderülnek a részletek, ahogyan Macrinus elkezd nyomozni utána. De a fókusz egy idő után nem is ezen lesz, hanem két másik szálon. Egyrészt kapunk egy hatalmi játszmákkal dúsított politikai drámát Macrinusszal a középpontban, másrészt egy jóval tipikusabb hőstörténetet is.
Az előbbi egyébként kifejezetten jól tud működni. Élvezet nézni, ahogy Macrinus mozgatja a szálakat, és ahogy az elvek és érdekek egymásnak feszülnek. Érdekesek a hatalmi dinamikák, ahogy az egyeduralom és a közvélemény, illetve az érzelmek és társadalmi problémák között kiválóan lehet taktikázni a megfelelő eszközök birtokában. A kialakuló játszmákban pedig, ahogy a Trónok harcában is megszokhattuk, a becsületes ember elbukik, a gátlástalan pedig – legalábbis ideiglenesen – felülkerekedik. A Gladiátor II ezen része ha nem is kiemelkedő, de bőséggel szórakoztató, nem kis részben Denzel Washingtonnak köszönhetően. A kétszeres Oscar-díjas színész a hátán viszi az egész filmet, minden rezdülését öröm nézni, ahogy stílussal és élettel tölti meg a vásznat.
Alma a fájától
Csak amint Washington manipulátora átengedi a reflektorfényt Hannónak, a színvonal jelentősen zuhan. Hanno egyszerűen nem egy elég jó karakter. Nem kap igazán használható sorokat, egy hatalmas űrt kellene betöltenie Maximus után, és az őt életre keltő Paul Mescal sem olyan karizmatikus, mint Russell Crowe. És emiatt képtelenség nem arra gondolni, hogy mennyivel gyengébb főszereplő, mint annak idején Maximus volt, hiába kap az ő figurája is egy értékelhető fejlődési ívet.
Az összehasonlítás persze lehetne igazságtalan, ha a Galdiátor II nem maga kereste volna a lehetetlen küzdelmet. Mert nem csak arról van szó, hogy egy számozott folytatást látunk, de arról is, hogy a második rész képtelen túllépni az első örökségén. Hanno ugyanazokat a gesztusokat ismétli, a harcjelenetek lépten-nyomon az eredeti receptet próbálják tovább fűszerezni, és a cselekmény is kétségbeesetten nyúl vissza a régi, ikonikus jelenetekhez a visszaemlékezésekben. Az persze fontos, hogy egy új rész tiszteletben tartsa az alapanyagot. De itt abszolút sikerült átesni a ló másik oldalára, és a 2000-es eredeti bálványozását nézhetjük csaknem két és fél órán keresztül.
Ezzel pedig elsősorban azért van baj, mert a Gladiátor II a saját létjogosultságát kérdőjelezi meg újra és újra. Azzal, hogy minden mozzanatnak valahogy kötődnie kell az első részhez, hogy mindig az ottani eseményeken nosztalgiázik, teljesen alárendelt szerepbe kerül. Nem egy önálló alkotásnak érződik, nem is egy előremutató folytatásnak, hanem egy tiszteletadásnak a régi, szép idők felé. A Gladiátor II jól érzi magát nagy elődje árnyékában, és éppen ezért elképesztően feleslegesnek érződik. Még a legemelkedettebb pillanatokban is rossz szájízt ad, hogy épp arról van szó, hogy volt egyszer egy Maximus, meg egy Gladiátor, és hogy akkor minden mennyivel jobb volt. Tényleg, de ennek az állandó tudatosítása nem segít.
Az Örök Város öröksége
Pedig ha el tudunk ettől vonatkoztatni, azért messze nem egy nézhetetlen kalandfilm a Gladiátor II. Ridley Scott ugyan mostanában nem Hollywood Midász királyaként jár-kel, de ahhoz van elég rutinja és anyagi forrása, hogy egy nagy vonalakban élvezhető alkotás vázát letegye az asztalra. A film tempója teljesen korrekt, van egy lendülete, ami benne tart a cselekményben, a rendelkezésre álló alapanyagokból kihoz egy korrekt iparosmunkát. Egy nagy költségvetésű, nagyközönségnek szóló, különösebb művészi igényesség nélküli, a részletekben azért meg-megcsúszó moziélményt. A forgatókönyv például tud kíméletlenül pátoszos lenni, vannak bőven expozíciótól szagló sorok, de végül is egy hőstörténet ívét sikerül ezzel közelíteni, és így már nem olyan szembe ötlő a hiányosság.
A látvány úgyis mindent kompenzál, és valóban, a Gladiátor II-nél elvétve találni mutatósabb történelmi ihletésű filmet. A nyitányban megjelenő tengeri csata-ostrom hibrid egy valódi vizuális orgia, ami élvezet nézni, de a későbbi összecsapások is nagyszabásúak és helyenként káprázatosak. A töménytelen CGI-t pedig okos fényképezés és vágás fogja igába, hogy a végeredmény ne csak csapongó nagyravágyás legyen. Igaz, a vágás el is fed némi kényelmességet a koreográfia részéről, amely ugyan nem kifejezetten rossz, de ennél erősebb meneteket szokhattunk meg az aréna véres homokján.
Ahol azonban megint csak lenyűgöző a látvány, az az ókori Róma megjelenítése. A város egyszerre fenséges, évszázadok kultúrájának összessége, az emberi nagyság mementója, és egyben egy bűzös, hanyatló koszfészek. Az éjszakákat az utcán élők tábortüzei világítják be, a társadalmi különbségek nyomasztóak, tapintható az elégedetlenség. Eközben pedig az uralkodók pazar díszletek között élik kicsapongó életüket. Gyönyörű szociális körkép, nemde? Aztán látunk néhány CGI-kutyamajmot az arénában, és visszaereszkedünk a földre.
Vér, homok és óriásmedence
A Gladiátor II ugyanis ízig-vérig egy Ridley Scott-film. Vagyis nemcsak grandiózus, de a történelmi hűséget igen lazán kezelő alkotásról beszélünk. Az óriás orrszarvú hátán lovagoló gladiátort még bevette a 300-on edzett gyomrom, de amikor egyik napról a másikra feltöltötték a Colosseum alját vízzel, hogy tengeri csatát rendezzenek rajta, az már nekem is egy kicsit sok volt. Az egész mintha egy álmodozó tízéves fantáziájából pattant volna ki, miután bevitte a Playmobil-katonáit a Balatonba. Az ehhez hasonlóan nevetséges szituációk pedig azért biztosítják, hogy igazán ne tudjuk komolyan venni akkor sem a Gladiátor II-t, amikor érzelmeket is megpróbál kisajtolni belőlünk.
Pedig meg kell hagyni a készítőknek, kétségbeesetten próbálkoznak. Tonnányi visszaemlékezéssel, meghatónak szánt monológgal, tragikus fordulattal, de igazán nem képesek áttörni a kutyánmajmokból épített bagatell-falon. Még a színészi gárda sem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, pedig valójában senki sem játszik rosszul. Denzel Washingtont már méltattam, de őt nem lehet eleget, és Connie Nielsen is remekel Lucilla szerepében visszatérve. Pedro Pascal mostanra hatalmas rutinnal tud vérbeli szimpatikus karaktereket játszani, de most ezt nem sikerült egy igazán átütő alakítással párosítani. Paul Mescal pedig képtelen felnőni a feladathoz, hiába szól erről a karaktere szála. Szó sincs arról, hogy tehetségtelen lenne, de egyszerűen most nem meggyőző.
Verdikt
Ez utóbbi talán az egész filmről kimondható. Ugyan rutinos rendezője gond nélkül teljesítette a legtöbb szakmai követelményt, és akár a látványban, akár egy-egy szálában meglátszik a nagyság, de végeredményben meglehetősen felejthető. Jólesően hűsöl legendás elődjének árnyékában, sem meghaladni, sem újraértelmezni nem akarja azt, jó, hogy autogramot nem kér tőle. És amíg Ridley Scott elnosztalgiázik a saját filmográfiáján, addig csak egy zseniális Denzel Washington és 250 millió dollárnyi látvány tartja bent a Gladiátor II-t az erős közepes kategóriában. Mert történelmi ihletésű kalandfilmként el lehet szórakozni vele, csak nem érdemes sem historikus hűséget, sem az eredeti Gladiátor frissességét várni tőle. És ettől még egyáltalán nem volt szükség rá, hogy elkészüljön.