Ahogy lezárjuk az új év első hetét, végre a GeekVilág szerkesztősége is dűlőre jutott. Időszerű volt, elvégre rossz karma magunkkal cipelni az előző esztendő terheit és érdemeit. Előbbin csak rágódunk, utóbbi elkényelmesít. Mielőtt azonban végleg könnyes búcsút intünk 2023-tól, fussunk át az év legjobb, legrosszabb, és más kategóriákban kiemelkedő alkotásain. És természetesen eredményt hirdetünk a közönségdíjasok közt is. Apró lábjegyzetben idebiggyesztem azért, hogy aki esetleg kíváncsi lenne rá, hogy mit gondoltunk egy-egy játékról bővebben, az ne habozzon a díjazottak címére kattintani.
A 10 legjobb játék
Kezdjük egyből a kellemes emlékekkel. 2023 hihetetlenül erős év volt. Olyannyira, hogy a szavazás közben több állóháború is kialakult. Nagyon nehezen tudtunk elengedni játékokat, és akárhogy erőlködtünk, mindig maradt valami, ami méltatlanul kimaradt a top 5-ös listából. Végül az lett a konszenzus, hogy idén – kivételesen – legyen top 10-es listánk. Elvégre bőven volt az elmúlt évben ennyi játék, ami megérdemli, hogy felvonultassuk. Ennek szellemében következzen most a 2023-as év abszolút győztese, majd különösebb sorrendiség nélkül az a kilenc játék, ami nagyon közel állt a győzelemhez.
Ez év játéka koronáját kapja: Baldur’s Gate 3
Tanár úr: Ahogy azt sportkommentátorok szokták mondani, teljesült a papírforma. Nem ez az első, és nem is az utolsó díjátadó, ahol a Baldur’s Gate 3 elviszi a fődíjat. És bár a bennem motoszkáló fősodor-ellenes sznob kicsit tiltakozik az ellen, hogy a TGA-val egy konklúzióra jutottunk, egyszerűen nem tudom racionálisan kikezdeni a döntést. A Larian remekműve egy ősrégi receptet fűszerezett meg úgy, hogy bebizonyította: nincs olyan, hogy idejétmúlt zsáner. De ennél többet is üzen nekünk a Baldur’s Gate 3 sikere: a hagyományos kiadói kerítésen túl is van élet. Nem is akármilyen élet. Többmilliós eladásokkal és többszázezres egyidejű játékossal kecsegtető élet. Remélem, hogy a Larian sikerén felbuzdulva több közepes méretű stúdió mer majd nagyot álmodni. Mert ha ilyen és ehhez hasonló végeredményeket lehet kisajtolni úgy, hogy közben nem ül az ipar nyakán egy oppresszív tőkésréteg, akkor már megérte a rizikóvállalás.
És az udvarhölgyek:
Alan Wake 2
Tyrion: Az Alan Wake 2 objektív szempontok szerint nagyon messze van a tökéletestől, erről árulkodik a tőlem kapott 8 pontja is. Az Év Játéka szavazáson azonban kardoskodtam mellette, mert szerintem pont ilyen szerelemprojektekre van szükség AAA-berkekben. Mert rendben, ez egy kompenetens túlélőhorror, jóleső felfedezéssel, néháy kreítv fejtörővel és mechanikával. Tagadhatatlan, hogy a grafikája párját ritkítja, és a látvány egésze is elismerésre méltó. A hozzáadott színészi játék is minőségi, kéz a kézben a remnek zenével. Mégsem ezek miatt kell megjelennie ezen a listán, hanem mert látványosan szívvel-lélekkel készült. Ez pedig meg is jelenik otthonos, kicsit bizarr hangulatában, szerethető pillanataiban és kidolgozott világában. A története sem lett rossz, a benne lévő lyukakat ellensúlyozza jó pár emlékezetes jelenet. Néha nem baj, ha egy rendezőt hagyunk szabadon garázdálkodni.
Armored Core 6
Tanár úr: Véleményem szerint az Armored Core 6 vízválasztó volt a FromSoftware számára. A fejlesztőcsapat egy nagyon jól bejáratott formulával lett hihetetlenül sikeres az elmúlt cirka 13 évben, amit ez idő alatt szinte tökélyre fejlesztettek a tavalyi év játékával, az Elden Ringgel. Az Armored Core 6 feltette a kérdést, hogy Miyazaki és csapata sikeres tud-e lenni más zsánerekben. A válasz pedig innen nézve egy egyértelmű “igen”. Bár a grandiózus mecha-kalandnak még vannak durva élei, de pont annyira távolodik el az eddig megszokott recepttől, hogy egyszerre legyen felismerhető és kísérletező. És bár még nem nyújtanám át ennek a játéknak teljes nyugalommal az év legjobbja díjat, meg vagyok elégedve azzal, hogy a legjobb tíz közé válogattuk.
Bayonetta Origins: Cereza and the Lost Demon
Tanár úr: Hasonló kísérleti projektnek érződött a Bayonetta új része. Míg a csábos boszorkány harmadik kalandja jól bevált módszerekkel tarolt tavaly, addig idén a kvázi-spinoff előzmény megnézte, hogy mennyire változatos játékmenetbe lehet beilleszteni Cerezát. Ez a Nintendonak is stratégiai kérdés. Véleményem szerint azonban akár a sorozat, akár a gazdája szemszögéből vizsgáljuk, mindenképpen sikeresnek mondható a Bayonetta Origins. Igényes, érdekes, kedves, és kicsit talán személyesebb is. És bár a metroidvania felépítéssel bukdácsolt egy kissé a játék, még így is stabilan foglalta a helyét a GeekVilág top 10-es listáján.
Blasphemous 2
Tanár úr: Továbbra is tartom, hogy a Blasphemous 2 nem találta fel újra a spanyol viaszt. Fogta az első rész alappilléreit, szinte tökéletesre csiszolta őket, és rájuk pakolt egy rakás új ötletet. Esszenciájában azonban ez továbbra is egy áramvonalasabb, nagyobb és definitívebb Blasphemous-élmény. Amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy igazából az első rész került ide a top 10-be jó sok késéssel. Más nézőpontból viszont azt fémjelzi, hogy mennyire sziklaszilárd alapokat épített a The Game Kitchen 2019-ben, ami aztán egy kis igazítással ilyen előkelő helyre emelte a folytatást.
Hi-Fi Rush
Mikee: Bevallom őszintén nem hittem volna, hogy idén a Hi-Fi Rush lesz az Xbox dobása. Az eddig főleg túlélőhorrorokkal operáló Tango Gameworks csapata megmutatta, hogy hogyan lehet egy elképesztően badass és szórakoztató kalandot összehozni. Az egész játékból süt a szombat reggeli rajzfilmes hangulat. Szerencsére a sztori nincsen véresen komolyan véve, miközben a különféle humoros utalások, vicces jelenetek teszik próbára a nevetőizmainkat. A rajzfilmes dizájn mellé olyan fülbemászó audio-orgia társul, hogy a fal adta a másikat. Na így néz ki egy virtuális rockopera.
A játékmenet pedig olyan, mintha a DMC és a Guitar Hero közösen eltöltött volna egy fülledt éjszakát. A ritmusra történő kaszabolás irtózatosan menő, emellett a kombózással még jutalmaz is minket a játék. Az i-re a pontot pedig a különböző főellenfelek, bossok teszik fel. Nem is tudom megmondani, hogy mikor találkoztam utoljára olyan játékkal, ami szimplán csak kikapcsolt pár órára. Na a Hi-Fi Rush pont ilyen. Egy szombat reggeli rockmatiné, ami után remegve állsz föl a fotelből, annyira kurva jó volt. Jöhet még egy menet!
Sea of Stars
Tyrion: Nagyon örülök, hogy végül bepótoltuk a Sea of Stars-ot is, mert egy tagadhatatlanul minőségi alkotás lett. Ugyan nem reformálja meg a JRPG-k zsánerét, de adott hozzá annyi kis csavart, hogy végig érdekes maradjon. Időzítésre is építő játékmenetével is leköt, pályáinak izgalmas felépítésével pedig a közlekedést is feldobja. Kedves története és szerethető karakterei nem merülnek nagy mélységekbe, de így is egy aranyos hőskölteményt kapunk. Ha kell, vicces, ha kell, drámai, és sokszor talál új lendületet. A látványa pedig lenyűgöző, a retro ihletésű, 16 bites grafika korszerű bevilágítással, árnyékolással és erős művészi tervezéssel egészen megkapó. A műfaj szerelmeseinek csaknem kihagyhatatlan kaland.
Super Mario Bros. Wonder
Mikee: Idén végre megtört az átok, 12 év után egy új 2D-s Mario-játékot kaptunk a Super Mario Bros. Wonder “személyében”. Habár Tanár Úr 8 pontja pontosan 8 db lyukat égetett a szívembe, ettől még a Bros. Wonder egy csodálatos kalandnak bizonyult. Nem találja fel újra spanyolviaszt, viszont igényes és szórakoztató formában zongorázik végig a bejáratott formulákon. Továbbra is egy elképesztő élmény Mario-val és népes baráti körével száguldozni a pályákon.
Az új Wonder Flower mechanika pont annyit tesz hozzá az élményhez, hogy az egész újnak hasson. Az új képességek és a jelvények jópofa adalékok, az Online mód pedig pont a magamfajta kreténeknek lett kitalálva. Látvány terén sem kell szégyenkeznie a játéknak, a Bros. Wonder esetében az apróságokban rejtőzik a csoda. Csupán a sótlan boss harcok és a hektikus nehézség rondított bele nálam a közel tökéletes összképbe. Nem ez a játék fogja felkavarni a platformerek állóvizét, viszont amit csinál, azt kurva igényesen és lelkiismeretesen teszi.
The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom
Gabe: Érdekes, milyen hamar meg tudjuk szokni a jót. Míg a Breath of the Wild egy paradigmaváltó, minden téren kiemelkedő alkotás volt, addig a folytatást valahogy elkerülték a szuperlatívuszok. A modern játékipart képviselő stúdiók legjava még mindig megirigyelné, ha lenne a repertoárjukban egy BotW, de a játékosok ezúttal távolságtartóbbnak bizonyultak. A hype elég gyorsan lecsengett, és nagyon sok hang jelent meg az éterben, akik többet vártak volna a folytatástól.
Pedig a Tears of the Kingdom mindent tud, amit elődje, és még így is sikerült teletömni olyan mechanikákkal, melyek nem nőnek minden fán. A TotK a végletekig lecsiszolt gyémánt, aminek a legnagyobb ellensége leginkább a Switch szerény hardveres berendezkedése és hogy képtelenség megugrani a saját maga által emelt elvárásokat. Mindazonáltal egyáltalán nem kell félteni, mert minden fronton szépen muzsikál a játék, és nem véletlenül került rá valószínűleg az összes toplistára.
Turbo Overkill
Tanár úr: Ha valaki olvasta a Turbo Overkill kritikámat, annak feltűnhetett, hogy kicsit küszködök azzal a feladattal, hogy valódi negatív kritikával illessem a játékot. Ebből már ki lehetett logikázni, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy valahogy beügyeskedjem a játékot a GeekVilág idei legjobb játékai közé. Johnny Turbo kalandja nem egyszerűen egy best of boomer shooter gyűjtemény. Annak is kiváló lenne. Ez a játék azonban olyan érzékkel tapintott rá arra, hogy mitől zabálják az emberek ezt a műfajt, hogy gyakorlatilag új sztenderdet teremtett. Jelenleg nehéz lenne olyan aréna- vagy retro jellegű lövöldét találni a piacon, ami ilyen tökéletesen ötvözné a zsáner legjobb elemeit, miközben nem felejt el saját identitást kialakítani magának. Ami engem illet, biztosan még évekig ehhez fogom mérni az összes FPS játékot. Úgy fogom hívni: a Turbo-teszt.
Közönségdíj: Baldur’s Gate 3
Talán a közönségnek egyértelműbb volt a választás. Na nem mintha a GeekVilág szerkesztőség ne szerepeltette volna nagyon előkelő helyen a Baldur’s Gate 3-at, nálunk azonban épp egy orrhosszal előzte meg a második helyezettet. A népszerűségi versenyben ezzel szemben több mint a szavazatok felét kapta, ami megkérdőjelezhetetlenül bebetonozza a helyét, mint 2023 királya. Mi pedig nem is lehetnénk boldogabbak. Mindig jó látni, hogy az előzetes feltételezések ellenére egy körökre osztott, old-school RPG ennyi embernek tud a kedvére tenni. Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a GeekVilág olvasóknak kifogástalan az ízlése. Ezt nyugodtan vegyétek bóknak.
Az 5 legrosszabb játék
2023 citromdíjasa: The Day Before
Tanár úr: Erről a játékról konkrét teszt nem készült, méghozzá okkal. Mire elkészült volna, akkorra lekerült a digitális boltok polcairól. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy levonjuk a konzekvenciákat és tovább lépjünk. Azonban a nagy tanulságok közepette ne felejtsük el, hogy a The Day Before a saját jogán is egy csapnivaló játék volt. Mindenhonnan összelopkodott és kevés gonddal egymás mellé dobált assetek gyűjteménye, amihez szörnyű netkód, béna irányítás és unalmas játékmenet párosult. Miután játszottam vele, még azt is nehéz volt megmondani, hogy melyik zsánerben rosszabb: az open-world túlélőjáték, vagy az extraction shooter műfajában. Akárhogy is legyen, még korai halála után is bőven megérdemli ez a játék, hogy az év legrosszabbjának töviskoronáját a fejére húzzuk – ha lehet, tekintélyes erővel.
További savanyú élmények 2023-ból:
Silent Hill: Ascension
Tanár úr: Továbbra is tartom, hogy a Silent Hill: Ascension nem egy videojáték. Nem tett le eleget az asztalra ahhoz, hogy a médiaforma képviselőjének nevezzem. Ez egy katasztrofálisan megírt, béna netes sorozat, amire erőszakosan rácsavaroztak egy gagyi mobiljátékot. Illetve több gagyi mobiljáték utánzatát. Nem véletlen, hogy a nagyérdemű rekordidő alatt megpróbálta a feledés trágyadombjának a mélyére temetni. Én viszont emlékszem. Én emlékszem, mit tettél Konami. Mindezek ellenére meg fogom venni a Silent Hill 2-t, és minden elfogultságomat félretéve, de a lehető legnagyobb górcső alatt fogom megvizsgálni azt.
Skull Island: Rise of Kong
Tyrion: Talán nincs olyan erős háttértörténet mögötte, mint a győztes mögött, de számomra egyértelműen ez volt az év legigénytelenebb alkotása. Ez történik akkor, ha egy shovelware-ekre specializálódott kiadó egy igénytelen fejlesztőcsapatnak csak egy évet hagy a munkára. A lehetetlen küldetésen elbukni nem lett volna szégyen, de a próbálkozás nyomai sem nagyon látszottak. Egy ötlettelen, baltával faragott harcrendszer és egy egészen hitvány platforming tölti ki a játék java részét. Szívesebben ültem volna csupasz fenékkel a kullancsos csalánba, minthogy ezzel játsszak, így a játék nagy részében csak futottam előre. Vicces, hogy ezt megtehettem, és a kihalt, igénytelen pályákon nem zavartak igazán az ellenfelek, de ez talán inkább pozitívum. Ja, és persze undorítóan néz ki az egész, ingyen assetekből esztétikusabb végeredményt lehetne rittyenteni. A történet pedig szintén nevetséges, de néha már-már viccesbe fordult. Még “szerencse”, hogy a garmadányi bug, ezt az erőltetett mosolyt is lefagyasztotta az arcomról.
The Lord of the Rings: Gollum
Tyrion: Őszintén nem gondolom, hogy egy Gollam főszereplésével készülő játék valaha egy jó ötletnek kellett volna tűnjön. Arra a katasztrófára viszont kevesen voltak felkészülve, amit a Daedelic tavasszal ránk zúdított. Ez egy koncepciójában unalmas játék, ahol belefér, hogy órákon át a börtönben sínylődsz, vagy a tündék termeiben kolbászolsz. Mindez egy hányadék körítéssel, egy pontatlan és kórosan bugos játékmenettel. A platforming egy atrocitás, és csak Kong kalandjai múlták alul, a lopakodás egyszerűen csak nevetséges. Rémélmokat hozó figurái és ötlettelen története megcsúfolásai a Tolkien-mítosznak, közben játékként egyszerűen csak idegesítő és kellemetlen.
The Walking Dead: Destinies
Tanár úr: Talán a legrosszabbak közül ez volt a leginkább elviselhető. Legalábbis azok közül, amiket én kipróbáltam. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy nincs komoly kötődésem a forrásanyaghoz. Persze ez sovány vigasz, hiszen ettől függetlenül a The Walking Dead: Destinies egy igénytelenül összehányt fércmunka. Csak annyival jobb a többinél, hogy egy nagyrészt működőképes fércmunka. Sőt, néha még egy kis kacajt is ki tudott belőlem csalni, ami már egy jó pont. Senkinek nem ajánlom nulla forint felett, de ha valahol hozzátok vágják, mindenképpen érdemes belenézni. Nem minden nap lát az ember egy ilyen látványos balesetet, ami amúgy agyvérzés nélkül végigjátszható.
Közönségdíj: The Lord of the Rings: Gollum
Tyrion: Talán nem ez volt idén a legrosszabb játék, de nem tudom hibáztatni a kedves olvasókat, hogy a Gollumot szavazták meg erre a nemes díjra. A jelöltek közül talán ez volt a legismertebb, elvégre mégiscsak egy Gyűrűk Ura-játékról van szó. Masszívan rá is szolgált negatív hírnevére, és az sem meglepő, hogy fejlesztői lehúzták a rolót, és most már csak kiadóként tevékenykednek. Gondolom a ChatGPT által összedobott bocsánatkérős poszt sem segített a játék megítélésén, amely már enélkül is eljárta a kállai kettőst szegény Tolkien professzor sírján.
Szerkesztőségi különdíjak
Gabe különdíja: Super Mario RPG
Nem is én lennék, ha nem próbálnék meg még egy Mario játékot belepréselni a toplistába úgy, hogy egy másik már képviseli magát a legjobbak között. Ezúttal még azt is hajlandó vagyok felülírni, hogy remake-ek lehetőleg ne szerepeljenek az adott év legjobbjai között. De mivel ez egy különdíj, és a amúgy sem tudtok megállítani, ezért simán van merszem a Super Mario RPG 2023-as felújítását idevenni.
A ’96-os eredetire abszolút ráfért a ráncfelvarrás, és hogy modern környezetben is játszhasson vele a nagyérdemű. A játék egy klasszikus (mára inkább fapados) RPG, amit bőven elvisz a hátán, hogy Mariót és kompániáját kell végigkísérni kalandjukon. Történet szempontjából itt sem kell nagy csavarokra számítani, cserébe töméntelen mennyiségű bajszos szóviccel gazdagodhatunk. A Super Mario RPG-nek baromi jól áll a grafikai és játékmenetbeli korszerűsítés, és mint általában minden Mario-játékkal, ezzel is piszkosul jó érzés játszani.
Mikee különdíja: A Space for the Unbound
Az idei videojátékos dömpingben számos olyan cím csusszant be a radar alatt, ami több figyelmet érdemelt volna. A Space for the Unbound pont egy ilyen kaland. Egy elképesztően szívszorító és megindító utazás, ami egy középiskolás fiú, Atma és egy lány, Raya kapcsolatát követi nyomon. A pixelgarfikus látványvilág szemet gyönyörködtető, a 90-es évek hangulata minden egyes pixelből átjön.
A játékmechanika kifejezetten érdekes, helybéli emberkék elméjébe túrunk bele, miközben a továbbjutáshoz szükséges tárgyakat gyűjtjük be tőlük. Eközben számos hétköznapi sztorinak lehetünk a részesei. Maga a történet szerencsére korántsem a megszokott, természetfeletti elemekkel és fordulatokkal gazdagon nyakon lett öntve. Miközben egyszerre szól a felnőtté válásról, önmagunk megtalálásról és a továbblépésről.
Tanár úr különdíja: Pizza Tower
Összességében meg vagyok elégedve a top 10-es listánkkal. Nagyon jó játékok kerültek bele, és szinte semmi nem maradt ki, ami a szívemhez közel áll. Ez alól az egyetlen kivétel a Pizza Tower. Szánom-bánom, szörnyen későn haraptam rá az idei év egyik legjobb indie címére. Éppen ezért a kritika is elmaradt. Azonban ez senkinek ne szegje kedvét: ez a játék hihetetlenül erős. Minden benne van, ami miatt imádom az indie játékokat. Egyszerű, komikus, mégis tagadhatatlanul átgondolt vizuális dizájn, elképesztő zene, de ami mégis viszi a prímet: megunhatatlan játékmenet.
A Pizza Tower fogja a sok évtizedes Sonic formulát, feltekeri a hangerőt 11-ig, és ledob minden féket, ami visszafoghatná. A pályák elképesztően jól vannak megdizájnolva, és a játékmenet látszólagos egyszerűsége meglepő komplexitást rejt. Talán voltak az idén játékok, amik jobban vagy többet csináltak, de nem jut eszembe egy sem (talán a Hi-Fi Rush-t leszámítva), ami olyan vegytiszta, felhőtlen szórakozást nyújtott, mint a Pizza Tower. Ezért pedig mindenképpen itt a helye ebben a cikkben.
Tyrion különdíja: Amnesia: The Bunker
Ha valaki azt mondja egy éve, hogy az új Amnesia lesz a különdíjasom idén, egy darabig szóba sem állok vele. Minden porcikámmal taszított az ötlet, hogy egy részleteiben véletlenszerű, szűk folyosókból álló komplexumban, fegyverrel kerülgessek egy szörnyeteget. Ennél jobban nem is ismerhettem volna félre a The Bunkert. Ez egy végig terrorban tartó, intenzív horrorélmény, ahol egy pillanatig sem érezheted magad biztonságban. Végig menedzselni kell a szűkös erőforrásokat, nehéz döntéseket hozni a túlélésért. És persze minél nagyobb csendben maradni, hogy a világtalan, de éles fülű bestia fel ne faljon. A játék okozta terror pengeélen táncolt, de végül nem lett fullasztóan nyomasztó. Az viszont, hogy hagy egy minimális levegőt, csak egy lehetőség, hogy végig fentarthassa hatását a játékoson. Erre a változásra volt szüksége az Amnesia-szériának. És ha már itt tartunk, a Shadow Gambit végül azért nem ért ide erre a különdíjra, mert az általa képviselt irány pont nem volt ennyire előremutató. De azért tegyetek vele egy próbát bátran.
Különdíjak
Jól néz ki az ultrahangon – A legjobb early access játék
Győztes: The Coffin of Andy and Leyley
Tanár úr: Áh, az éves kötelező kontroverz. Szeretném megköszönni a szerkesztőségnek, hogy bízott bennem annyira, hogy végül ezt raktuk a korai hozzáférésű játékok trónjára. Felületes szemlélő számára ez egy botegyszerű kalandjáték, ami olcsó polgárpukkasztással szerzett magának ismertséget. De azért a Steamen sem osztogatják ingyen a 97% pozitív értékelést. Szóval van itt valami elrejtve a grindhouse horror és a vérfertőzés alatt.
Névlegesen egy felettébb nyugtalanító sztori, meglepően rétegelt karakterek, és valóban visszataszító horror-elemek. A játék helyenként komolytalan tónusa pedig nemhogy feloldaná a kellemetlen érzést, hanem épphogy rosszabbá teszi. Véleményem szerint pedig ez egy igazán jó horror ismérve. Sajnos a játék jövője igen kétséges. A készítőket többen zaklatták, ami miatt teljesen eltűntek az online térből. Hogy lesz-e ebből befejezett játék, azt sajnos nem tudom megmondani. Talán éppen ezért is érdemes még idén kiosztani neki egy díjat a kiváló koncepció jogán.
Mi az, hogy káttű??? – Legfeleslegesebb folytatás
Győztes: Call of Duty: Modern Warfare 3
Tanár úr: Hogy mi? Hogy ki? Mordály Vérkép három? Van valami felettébb groteszk abban, amikor a legfeleslegesebb folytatás kategóriájában egy Call of Duty játékot teszünk meg győztesnek. Tudjátok, ez az a sorozat, ami kábé egy évtizede nem tudott a fővonalas játékaiból kisajtolni annyi innovációt, mint a Ubisoft az Assassin’s Creeből. Ami azért teljesítmény, mert ez azt jelenti, hogy az amúgy is lusta, hájas, lomha sorozat most még egy önmagához képest is kiemelkedően felesleges folytatást dobott piacra.
De ez van, ha egy játék eredetileg DLC-nek készült volna, de aztán a felsővezetés kiadta parancsba, hogy ezt bizony ki kell adni teljes árú játékként. Mindegy, hogy alig három órás a kampány, mindegy, hogy a pályák egy része a Warzone-ból van átemelve, mindegy, hogy a multiplayer objektíven kevesebb éleményt ad, mint az elődje. A Modern Warfare 3 nemcsak hogy nem mozdította előre a szériát, aktívan azért dolgozik, hogy visszafelé tolja az innovációt.
Entomológiai gyűjtemény – A legbugosabb játék
Győztes: Skull Island: Rise of Kong
Tyrion: Talán kicsit csalás a Skull Island győzelme ebben a kategóriában, mert szinte képtelenség megmondani, mi az benne, ami bug, és mi rossz már dizájn szerint is. Bár a határvonal sok helyen teljesen elmosódott, ez egy egyértelműen darabjaiban álló játék. Az átvezető videókból hiányoznak az animációk, ugrálás közben ötpercenként be lehet akadni egy sziklába. A parkour irányítása sokszor egyszerűen nem működik, a harcok pedig szintén folyamatos anomáliákat produkálnak. A legrosszabb mégis az volt, amikor a játék nemes egyszerűséggel elfelejtette a feloldott képességeim. Ahhoz képest, hogy csak bő három óráig tartott, csaknem bele lehetett futni a programhibákba. Ha valamin, ezen biztosan nem segített a minössze egy éves fejlesztési idő.
Ezek mit szívtak (és miért nem adnak belőle) – A legbizarrabb játék
Győztes: Slayers X
Tanár úr: A Slayers X története elképesztően elragadó. Adott egy tízenpáréves kölyök, aki heccből elkezdett fejleszteni egy videojátékot, majd az élet közbeszólt. Hosszú évek múltán pedig felnőtt fiatalemberként visszatért, hogy befejezze a művét. Mindezt úgy, hogy az alapvető dizájnelveken nem változtat. Akár igaz ez a sztori, akár nem, engem megfogott, szóval ki is próbáltam. És meglepetésemre az offenzív és bizarr külső egy meglepően szórakoztató retro lövöldét rejtett. Valóban úgy néz ki és olyan érzetet ad a Slayers X, mintha egy rebellis tinifiú fejéből pattant volna ki a 90-es években, ahol olyan muszklihuszárok uralták a popkultúrát, mint Duke Nukem, vagy Serious Sam. Viszont nem írtam róla kritikát. Egyrészt azért, mert úgy éreztem, hogy hagyományos kritikusi eszköztárral ezt a játékot lehetetlen elemezni, másrészről pedig azért, mert fejlesztőpalántaként túlságosan tisztelem azt az őszinteséget, ami ebből a játékból árad. Még akkor is, ha helyenként tényleg nehezen fogyasztható.
Audiorgia – A legjobb OST
Győztes: Hi-Fi Rush
Tanár úr: Ahogy azt már a jelöltállításkor leírtuk, különösen nehéz volt ebben a kategóriában szelektálni. Nemcsak számtalan kiváló játék volt idén, de szinte mindegyiknek lenyűgöző aláfestő zenéje is volt. Azonban mind közül mégis kitűnik a Hi-Fi Rush, amely nem egyszerűen csak egy elképesztő OST-t szolgáltat, hanem a zenei panorámát összefűzi a játékmenettel, a karakterekkel, a dialógussal, az animációval és a sztorival is. Talán soha nem került még ilyen közel videojáték ahhoz, hogy musical legyen – vagy stílszerűen inkább rockopera. Emiatt pedig, akármilyen dobhártya-simogatóak is Borislav Slavov vagy Carlos Viola kompozíciói, mégis a Tango Gameworks hangdizájnerei és zeneszerzői érdemlik meg a legjobban az idei arany vuvuzelát.
Kedvenc ételem a vadas, attól vagyok ilyen badass – Pofátlanul menő játékoknak
Győztesek: Turbo Overkill és Hi-Fi Rush holtversenyben
Tanár úr: Első kategóriánk, ahol a szerkesztőség nem tudott dűlőre jutni. Ahelyett azonban, hogy éjszakába nyúlóan vitáztunk volna a nyertesről, úgy döntöttünk, hogy holtversenyben egyezünk ki. Ugyanis mindkét játék hihetetlenül menő, csak a skála két végét kapják el. Az egyik végén ott van a Bruce Willist és Arnold Swarzeneggert megszégyenítő, 80-as évekből szakajtott vaporwave-cybeprunk akcióhős, Johnny Turbo, a Turbo Overkill főszereplője. Már ettől is elég alsógatyanedvesítő lett volna ez a karakter, de ezt még megfejelte egy hamisítatlanul brit AI-csatlóssal, repülő autóval, és a lábába szerelt láncfűrésszel, amivel mutálódott biomechanikus szörnyeket aprít éjt nappallá téve. Neonfény, vér, és robbanások.
A skála másik oldalán pedig ott trónol a Hi-Fi Rush főhőse, Chai, aki minden esetlensége ellenére hihetetlenül energetikus és szerethető karakter. Humoros, magabiztos – néha talán túlságosan is -, és ha nem is ő a legélesebb kés a fiókban, minden helyzetben feltalálja magát. Hűen hozza a kilencvenes évek legszerethetőbb rajzilmhőseinek formáját. Ezt pedig a játék csak erősíti. Mintha a DMC-t ötvöznénk a Guitar Heroval, szűnni nem akaró látvány- és hangkavalkád az egész, miközben Chai korporatista robotok százain vágja át magát gitár formába öntött hulladékbuzogányával.
ANYA VEGYED! – Legjobb pillanat játékban
Győztes: House of Hope és Raphael bossfight (Baldur’s Gate 3)
Tanár úr: Ebben a kategóriában is ádáz küzdelem folyt. Mégis, végül a finn rockoperán és a szobat reggeli rajzfilm-csetepatén felülemelkedett Raphael Disney-főgonosz operettje. Nehéz ezzel versenybe szállni na. Az év egyik legjobb játékában az év egyik legjobb szinkronját nyújtó színész aládörmög a saját, narcisztikus betétdalában. Arról már nem is beszélve, hogy a játék talán leginkább körömrágós két órájának megkoronázása ez. Minden telitalálat: a fények, a tétek, a zene, a harc. Kétségkívül olyan pillanat ez, amire úgy fogunk emlékezni, mint Aerith halálára, vagy a Spec Ops: The Line sztoriját újrakeretező revelációra.
Hangadók rangadója – Legjobb szinkronmunka
Győztesek: Andrew Wincott – Raphael (Baldur’s Gate 3) és Neil Newbon – Astarion (Baldur’s Gate 3)
Tanár úr: Ezen a ponton már teljesen szégyentelenül dobáljuk a díjakat a Baldur’s Gate 3-nak. De mit tegyünk? A Larian nemcsak az év legjobb játékát, és a legemlékezetesebb videojátékos pillanatát adta nekünk. Megkaptuk tőlük az év legjobb szinkronmunkáit is. Ráadásul kettőt holtversenyben. Első körben az előző kategóriát tovább görgetve Andrew Wincott, mint Raphael hangja. Nem elég, hogy hátborzongatóan karizmatikus, még a saját harcát aláfestő dalt is ő maga énekelte. Ezzel együtt pedig ő adta nekünk az év, de talán az elmúlt évtized egyik, ha nem a legjobb gonosztevőjét. Imádni valóan undorító, elragadóan narcisztikus, és tökéletesen egyensúlyoz a csábító és a visszataszító határmezsgyéjén. És igen, lefeküdnék vele. De csak hogy utána poszt-koitusz megkéseljem.
Másrészről viszont ott van Neil Newbon, aki a kaotikus, tragikus, mégis imádni való Astariont személyesítette meg. Newbon minden porcikáját beletette ebbe a karakterbe, amire szükség is volt. Hihetetlenül rétegelt szereplő. Ugyanúgy van benne humor, mint dráma, színpadiasság, kegyetlenség és pátosz. Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló szereplőknél jutottunk el arra a pontra, hogy a videojátékokban nem elegendő amatőröket foglalkoztatni. Valódi színészek kellenek kiváló orgánumokkal és kivételes érzékkel. Newbon pedig pontosan ilyen.
Újramelegített töltött káposzta – Legjobb újrakiadás
Győztes: Resident Evil 4
Tyrion: Ha már ennyi remake jelent meg tavaly, illett, hogy kiválasszuk közülük azt, amelyik a legméltóbban idézte meg egy nagy klasszikus dicsőségét. A verseny szoros volt, hiszen a többi jelöltnek sem kellett szégyenkeznie, de végül a legendás Resident Evil 4 újraalkotása diadalmaskodott. A 2005-ös eredetinek volt már pár kiadása, és nem is feltétlenül volt égető egy remake létrejötte, mégsem baj, hogy elkészült. A grafikai felújítás remek lett, mindezt valószínűtlenül jó teljesítmény támogatja, de a külcsínen túl is számos előnye van a remake-nek. A harcok gördülékenyebbek, a feladványok okosabbak, a horror hatásosabb. És nem utolsó sorban Ashley miatt sem akartam rotációs kapával nekiesni a gépházamnak. A 2023-as Resident Evil 4 túlzás nélkül egy kiváló játék lett… vagyis maradt.
Gatyacsere-katalizátor – Legjobb horrorjáték
Győztes: Resident Evil 4
Tyrion: Leon S. Kennedy elnöki sarj-szabadító nemzetközi akcióját még egy okból díjazzuk. Már említettem, hogy a horror-elemek is szintet léptek az első részhez képest. Most hiába jártam bármennyi változatos helyszínen, a baljós hangulat nem hagyott sosem nyugodni. Talán önmagában ijesztőbb vagy félelmetesebb alkotás is volt idén, de a Resident Evil 4 sokrétűsége felé billentette a mérleg nyelvét. A túlélőhorror-esszencia tökéletes megvalósítása, számos hátborzongató pillanat és egy erős atmoszféra: ezt a játékot horrorként sem fogjuk jó darabig elfelejteni.