Nos, közeledik az év vége, elapadnak a nagy megjelenések, lassan itt az idő számot adni az elmúlt tizenkét hónapról. Én is előszedtem a mappámat, amibe azok a játékok kerültek, amelyekre ilyen-olyan okból nem volt idő. És talán egy játék sem érdemli meg jobban, hogy kapjon egy pótlólagos kritikát, mint a Hi-Fi Rush. Mert bár a Starfield marketingje sikeresen ellopta a rivaldafényt év végére, de ne legyen kétségetek afelől, hogy valójában ez az idei év nagy Xboxos dobása.
Nem szeretném túl személyesre venni a cikket. Egyrészt azért, mert nem lenne túl szakmai, másrészt pedig azért, mert senki nem azért jött, hogy a magánéletemben turkáljon. Annyit azonban muszáj vagyok megemlíteni, hogy januárban elég rázós időszakot éltem meg. Hogy miért fontos ez? Azért, mert a közeli ismerőseimen kívül ez volt az, ami megnyitotta a szerotonincsapokat a szervezetemben. Ennél sokkal nagyobb elismeréssel pedig nem tudom illetni a játékot. A Hi-Fi Rush azonban nem csak buta figyelemelterelés, hanem egy valóban mesterien megtervezett és kivitelezett alkotás.
Scott Pilgrim a hangvillák ellen
A Hi-Fi Rush egy szívmelengető szombat reggeli rajzfilm hangulatát kelti. Történetünk Chai-al kezdődik, akit túlságosan leköt a rocksztár életérzés, ezért észre sem veszi, hogy egy komikusan gonosz megavállalatra bízza béna karjának megjavítását. Az operáció félsiker – vagy duplasiker; nézőpont kérdése -, Chai-nak ugyanis nemcsak a karját cserélik le egy robotikus protézisre, de véletlenül bele is építik az MP3-lejátszóját a mellkasába. Valamilyen techmágiás csoda folytán pedig innentől fogva minden ritmusra kezd mozogni körülötte.
Sajnos a gonosz kapitalisták selejtnek minősítik főhősünket, és leszerelésre ítélik. Szerencsénkre azonban nemcsak a világ, de mi is eggyé válunk a zenével. A karunkba ültetett mágneses szemétszedő ugyanis képes a környező fémhulladékból képes gitárformájú nehéz tárgyat varázsolni, amivel felvehetjük a harcot a mechanikus céges katonák ellen. Kalandjaink során olyan segítőkkel találkozunk, mint Borsmenta, Cappuchino, Macaron, vagy Fahéj (ezek közül az egyiket én találtam ki, de nem mondom meg, hogy melyiket). Gonosztevőink pedig olyan nevekkel operálnak, mint Fodroskel és Rokfort.
De hülye nevek ide vagy oda, azt nem lehet elvenni a Hi-Fi Rushtól, hogy kiválóan csinálja a karakterizációt. Ráadásul mindezt minimális expozícióval teszi. A szereplők dizájnja lenyűgöző, azonnal felismerhető, és pontosan annyi dimenziósak, amennyi jól esik. Rajzfilm jellegéből adódóan a Hi-Fi Rush nem fog mélyfilozófiai értekezésekbe belefolyni. Van egy-két komolyabb pillanat, de hál’ istennek ezt sem lihegik túl, és mindig feloldják valami humorossal.
Vígopera
Apropó humor! Azt se felejtsük ki, hogy a Hi-Fi Rush vicces. És most nem arra a “viccesre” gondolok, mint a Borderlands, vagy a modern szuperhős-blockbusterek, ahol megteremtik a poén atmoszféráját, de nincs valódi csattanó. Ez a játék ténylegesen, minden kétséget kizáróan vicces. A dialógusban is elsül pár apróbb poén – több-kevesebb sikerrel -, de ami tényleg viszi a prímet, az a fizikai komédia. Elképesztően jól eltalált mozdulatokkal, arckifejezésekkel és szituációs humorral van megtömve a játék, ami miatt sokszor tényleg hangosan felnevettem. Mindeközben pedig önreflektív, ami miatt soha nem érződik mesterkéltnek, vagy műanyagnak. És szerintem sokan alábecsülik, hogy milyen kevés játék képes erre.
Továbbá a játék humorának hatalmas részét képezik a referenciák. Még egy olyan dolog, amit a popkultúra marvelizációja az utóbbi cirka tíz évben teljesen hazavágott. De a Hi-Fi Rush nem csak egyszerűen rámutogat dolgokra, hogy “hé, emlékszel erre?” Helyette az utalásait szervesen beleépíti a karaktereibe, játékmechanikáiba és sztorimozzanatiba. Van egy szereplő, aki gyakorlatilag egy két lábon járó JoJo-referencia. És pontosan annyit emel át a forrásanyagból, hogy összetéveszthetetlen legyen, de mégis annyit módosít rajta, amitől egyedi és megismételhetetlen. De a játék egyébként is büszkén teszi közszemlére, hogy honnan merített inspirációt. Van itt Xenogears, Twin Peaks, Resident Evil, és természetesen Scott Pilgrim is. Ezeket pedig kivétel nélkül tisztelettel kezeli, miközben új ízt ad nekik.
Egy szó, mint száz, a Hi-Fi Rush története, karakterei és dialógusa pont a jó helyen csiklandozzák a bennem szunnyadó kölyköt. Könnyed, követhető és szórakoztató. Egyszerű és fogyasztható üzenetekkel operál, és nem foglal állást bonyolult ideológiai kérdésekben. Félre ne értsetek, utóbbit és imádom, és annak is megvan a maga helye videojátékokban. Ez azonban nem az, és ezt a fejlesztők is tudják.
Rock-kokó
Merthogy a könnyed, rajzfilmes sztorihoz könnyed, rajzfilmes megjelenés dukál. Ez pedig az az elem, ahol jól láthatóan düllednek a Hi-Fi Rush kreatív izmai. Egyrészről úgy sikerül koppra visszaadni a 90-es évek meséinek és képregényeinek vizuális dizájnját, hogy simán be lehetne szúrni egy-egy átvezetőt egy retro Nickelodeon műsorszórásba, és a kutya nem venné észre. Legfeljebb az tűnne fel, hogy messze igényesebb, mint a tömeggyártott rajzfilmek. Másrészt viszont az egyértelműen felismerhető gyökerek ellenére hihetetlenül erős vizuális identitása van a játéknak. Csodás a színkeverés, változatosak az ellenfelek és a környezetek dizájnjai.
Az animáció pedig valami fenomenális. Ahogy már írtam, nem csak mi, de a körülöttünk lévő világ is ritmusra táncol. De a pattogó kukák, a szinkópára gőzt okádó kémények és az ütemesen mozgó gyártósorok csak a jéghegynek a tengerből kibukkanó csúcsai. Nem szeretnék spoilerezni – bár közel tizenegy hónap után a fene tudja, hogy ez mennyire fontos -, de egy karakter átalakulásánál a Tango Gameworks animátorai olyan szinten ráflexelnek a teljes AAA iparra, hogy szinte hallani, ahogy kiveri a hideg veríték a Ubisoft napszámosait.
És a minőség végig konzisztens. Nincs tér, ami ne lenne telis-tele részlettel és apró vizuális poénokkal. Akármerre nézünk, minden az utolsó pixelig kidolgozott, gyönyörű és változatos. Mindezt pedig úgy érték el, hogy a Hi-Fi Rush grafikai szempontból egy – jobb szó híján – szörnyen primitív játék. Még a munkára használt gépem is játszi könnyedséggel futtatja egész magas képkockaszámmal. De a játéknak nincs szüksége lóerőre, mivel az összes mozdulatából és minden poligonjából árad a stílus. Amíg a nagy költségvetésű játékok vért izzadnak és nem győznek optimalizálni annak érdekében, hogy még pár pórust kisajtoljanak szereplők arcbőréből, addig a Tango Gameworks sunyin elhappolta az idei év egyik legjobban kinéző játékának járó díjat.
Pofonológia
Felmerül a kérdés, hogy ha szép és szórakoztató a körítés, tudja-e tartani a lépést a játékmenet? Örömmel jelentem, hogy a kérdésre a válasz egy egyértelmű igen. Mintha a DMC és a Guitar Hero egy vérgőzös estén összegabalyodott volna, és az egyéjszakásból megszületett a Hi-Fi Rush. Gyakorlatilag a menő lett keresztezve a még menőbbel, aminek végeredménye egy játék, ami napszemüveget hord a napszemüvegén és driftelve szív három cigit a naplementében.
Arra akarok kilyukadni, hogy a Hi-Fi Rush játékmenete már koncepciójában is hihetetlenül jó. És itt megtehették volna azt is, hogy szögre akasztják a gitárt, és hagyják, hogy az alapfelállás elvigye a hátán az egészet – mert gyanítom, el tudta volna. De a Tango Gameworks nem érte be a jó ötlettel, hanem addig csiszolták, míg szinte tökéletes nem lett.
Az alapok egyébként magától értetődőek. Természetesen minden gombnyomással valahogy követni kell a ritmust. Gyors támadásoknál az ütem minden negyedére kell ütlegelni az X-et, míg erős támadásokhoz minden második negyedre az Y-t. Ezzel meg is vannak az alapvető kombóink, de ezeket utána ezerféleképpen lehet variálni és kombinálni. Két negyed közé beszúrni egy félhangot, vagy egy félhangot követni két negyeddel. De vannak olyan ritmusok is, ahol bizonyos pontokon csak minél gyorsabban kell nyomkodni a gombot, mintha csak a pergőn babrálnánk.
De ritmusra kell csinálni a támadások elkerülését, az ugrást és a védekezést is. Ennek megfelelően pedig ritmusra érkeznek felénk a pofonok is. A játék pedig jutalmaz azért, ha minél jobban követjük a tempót, és minél változatosabb kombókat használunk. Például azzal, hogy egyre több ócskavasat köpnek ki halálukkor az ellenséges fémdobozok. Ezeket pedig később arra tudjuk majd használni, hogy még több mozdulatot, szuperképességet és játékmechanikát oldjunk fel.
Regiszteremburáját
De valójában a mi eszközkészletünk csak a szimfónia vezérdallamát adja. Mit sem érne magában, ha nem lenne jó kíséret, ami megtámasztja. Ezt a kíséretet pedig nem más adja, mint az ellenfelek. A Hi-Fi Rush ellenféldizájnja nagy vonalakban az újhullámos Doomokat idézi. Azaz hogy a különféle ellenfelek leküzdéséhez más-más taktika szükséges. Vannak nagy és relatíve lomha ellenségek, olyanok, amik pajzsot cipelnek, amit le kell bontani, mielőtt a valódi pofozkodás elkezdődne, de vannak repülő vasmadarak is – amiktől meglepő módon ezúttal nem kaptam agyvérzést. Ebben pedig hatalmas szerepe volt a karunkba épített csáklyavetőnek, amivel könnyen és gyorsan ellenségeink arcába tudunk kerülni.
Ez nem csak azért fontos, hogy kevésbé legyenek idegtépőek a repülő ellenfelek, de bizonyos kombók felbokszolják a robotokat az égbe. Ilyenkor utánuk is ugorhatnánk, de mennyivel menőbb, ha a művégtagunkba rejtett neodímium mágnessel rántjuk oda magunkat? De Doom Eternalos vonás az is, hogy minden mezei ütközet egyben logikai feladvány is. Fel kell mérnünk, mely ellenfelek a legveszélyesebbek, és hogy ezeket milyen sorrendben a legcélszerűbb kiiktatni. Idővel még csapattársaink is be tudnak szállni a bunyóba ideiglenesen. Erre szükségünk is lesz, mert bizonyos ellenfeleket csak a haverok spéci képességeivel lehet felpuhítani, hogy utána agyonverjük a gitárunkkal.
A Hi-Fi Rushnak nagyon sok magaspontja van ütközetek terén is. De amik még ezek közül is kitűnnek, azok a főellenségek. Talán vannak játékok, amiknek a pályazáró ütközetei jobban dizájnoltak, de hirtelen nagyon kevés jut eszembe, amik ennyire szórakoztatóak lennének. Nemcsak egy-egy pályát vagy fejezetet zárnak le ezek az antagonisták, hanem számon is kérik rajtunk az összes addig tanult trükköt. Van egy olyan boss is, ami egy hatalmas Quick Time Event, és még azt is elképesztően élveztem, pedig én sikítógörcsöt szoktam kapni QTE-ktől. Ráadásul tökéletes középutat találnak a kihívás és a sikerélmény között. Meg persze az sem utolsó szempont, hogy mindegyiknek valami elképesztően jó zenei aláfestése van.
Dobhártyakepesztő
Merthát a ZENE! Felmerül a kérdés, hogy hogyan tudtam közel ezerötszáz szót írni erről a játékról az OST említése nélkül. Semmi pánik, nem felejtettem el, csak gondoltam a végére hagyom a legjobbat. Mert nagyon szórakoztató a sztori és a humor, a prezentáció is kiváló, és a harcrendszer is menő, de esszenciájában mégiscsak egy ritmusjátékról beszélünk. És mint olyan, jó zene nélkül megenné a fene az egészet.
Megnyugtatok mindenkit, a Hi-Fi Rush zenéje kifogástalan. A készítők olyan klasszikusoktól kölcsönözték a játék zenei aláfestését, mint a Prodigy, a Nine Inch Nails, vagy a The Black Keys. De olyan kevésbé ismert előadók is feltűnnek, mint a Number Girl vagy a The Joy Formidable. Ezeket a betéteket pedig mesterien is használják. A “Lonely Boy” ritmusára megkomponált nyitójelenet egy életre az agyamba égett, de az első főellenség alatt dübörgő “1000000” is abszolút telitalálat.
De ugye a streaming és a zenei kiadók véres vendettájának korában gondolni kell a licenszelt zenék fanatikus védelmére is. Ezért a Hi-Fi Rushnak van egy teljesen eredeti soundtrackje is. Azt gondolhatnánk, hogy ezek béna koppintásai a fent említett számoknak, amiket csak azért raktak össze, hogy a streamereket ne vadásszák le a stúdiók bérgyilkosai. Ez nem is lehetne távolabb a valóságtól. Mármint a “béna koppintás” rész. A céges bérgyilkosok tényleg léteznek.
Mindenesetre a játékhoz szerzett eredeti muzsikák is megállják a helyüket. Nyilván a játékban betöltött szerepük miatt a tempó és az alapvető dalstruktúra ugyanaz, mint amelyik számot helyettesítik, de még így is nagyon menő és meglepően kreatív dalok sültek ki. Egy szó, mint száz, a Hi-Fi Rush zenéje fenomenális. Mind a játékban, mind pedig vákuumban, akár a licenszelt, vagy az eredeti zenékről beszélünk, lenyűgözően jók.
Dallamtapadás
Talán feltűnhetett, hogy egészen eddig egy rossz szavam sem volt a Hi-Fi Rushról. Nem is igazán fűlik hozzá a fogam. Egyrészt azért, mert nincs olyan szembeötlő hiba, amiről érdemes lenne hosszasan beszélni. Igen, kicsit kényelmetlen a platforming. Cserébe ebből viszonylag kevés van, és ez a háromdimenziós játékok olyan elterjedt problémája, amit csak nagyon kevesen tudnak érdemben orvosolni. De ezen kívül a játék tételesen túlteljesít szinte mindenben, amit felvállalt. Csodálatos zene, kimagasló vizuális dizájn, szórakoztató történet. És ha a harcrendszer nem is tud száz százalékban felérni a DMC-hez – aminek idestova 5 játéknyi ideje volt tökéletesíteni a formuláját -, büszkén állja a sarat.
Másrészt pedig azért nincs affinitásom a Hi-Fi Rush minden testnyílásába benézni hibák után kutatva, mert nagyon jól szórakoztam. Nevezhettek elfogultnak; ezért a kijelentésemért vállalom a felelősséget. De a játék készítését láthatólag nagyon élvezték a fejlesztők. Nem kényszerből, felső utasításra készült, hanem azért, mert egy csapatnak az volt az álma, hogy ezt megcsinálja. Ez a lelkesedés pedig ragadós. Olyannyira, hogy harmadjára is nekifutottam, amit a legritkább esetben szoktam csinálni tesztelt játékoknál. Ennél nagyobb elismerést ma nem tudok adni a Hi-Fi Rushnak. A többit majd a GeekVilág évzárón.
