Jól látjátok, ezen a ponton már csak valamiféle groteszk önkínzó kihívásként kezelem, hogy meg tudom-e dönteni Tyrion “egy emberre jutó szar játék” rekordját. De nem csak mazochizmusból zabáltam fel ezeket a förtelmeket gyors egymásutánban. Véleményem szerint érdemes a szörnyűségeket dokumentálni. Akár azért, mert leírhatatlan borzalmukban átfordulnak szórakoztatóba, akár azért, mert kanáriként szolgálhatnak a játékipar szénbányájában. Vagy egyszerűen csak azért, hogy ne csak az év legjobb játékait teszteljem én. Következzen hát most három elítélt, akik mind más-más módokon döntötték meg az alkotmányos rendet.
The Walking Dead: Destinies – Hűtlen kezelés
Ha valakinek dereng a GameMill Entertainment neve, akkor nem őrült meg. A kiadónak láthatólag eltökélt szándéka, hogy felidézze a kétezres évek korszellemét a játékiparban. De amíg a Capcom vagy a Nintendo a kora-20. század legjobb játékait újítják fel, addig a GameMill liszenszelt, összecsapott fércmunkákat készíttet tapasztalatlan fejlesztőkkel. A Skull Island: Rise of Kong is az ő gondozásukban készült, nemrég pedig a Walking Dead IP-t szentségtelenítették meg.
Kezdjük a játék megjelenésével. Pontosan tudjátok, hogy nekem elég tág a tűréstartományom, ha látványról van szó. Nagyon sokféle vizuális irányzatot tudok tolerálni, feltéve, ha amögött látom a befektetett munkát és a készítői szándékot. A Destinies egyikkel sem büszkélkedhet. Nem elég, hogy még a PS3 érából is csak a legbénábban kinéző játékok grafikai szintjét tudja megütni, még a tetejébe hihetetlenül hanyag is.
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányfajta zombimodell jelenik meg a játékban, a környezeti elemek csak úgy oda vannak hányva, ráadásul több területet újra és újra felhasználtak. A főszereplők csak nagyon messziről, hunyorítva hasonlítanak a sorozatbeli megfelelőikre, és akkor még nem is beszéltem az emberi ellenfelekről. Ezek úgy néznek ki, mint akikre a ruhát fröccsöntött műanyagból öntötték rá, és olyan ábrázattal rendelkeznek, mint akik három nap piálás után egy alkohol-indukált kómából ébrednek csak azért, hogy ránk lövöldözzenek.
Agyhalál
De amint mondtam, ettől még el tudnék tekinteni, ha egyébként a motorháztető alatt egy jó játék duruzsolna. Sajnos a Destinies egyetlen értékelhető tulajdonságot tud összesen felmutatni. A játék nagyon nagy vonalakban a sorozat első négy évadának történetét követi. Nekünk pedig bizonyos pontokon lehetőségünk van rá, hogy teljesen megváltoztassuk az eseményeket. Például a sorozat egy korai epizódjában egy irodaház tetején Rick egy csőhöz bilincsel egy agresszív túlélőt, miközben megment egy embert. A játékban lehetőségünk van rá, hogy a másik delikvenst mentsük meg, aki aztán csatlakozik kis csipetcsapatunkhoz.
Ennek pedig valós következményei vannak. Különböző túlélők más-más perkeket hoznak magukkal, szóval amikor választunk emberek között, esetenként bizonyos képességekből is kimaradhatunk. Kiváló rendszer. Kár, hogy minden más, ami köré épül a legjobb esetben is közepes, a legrosszabban pedig minősíthetetlen. Az irányítás kritikán aluli, hála az agresszív aim assistnak és a repetitív közelharcnak, a lopakodás teljesen felejthető, és az egész játék nevetségesen könnyű. Szóval a fentebb említett képességeknek még csak nincs is sok haszna, legfeljebb kellemes extraként szolgálnak.
De magasan a legnagyobb atrocitás a bossdizájn. Talán soha az életemben nem láttam még ennyire fantáziátlan, gagyi és unalmas főellenségeket. Abszolút amatőr munka, és süt róla, hogy egy öt perces meetingnél nem gondolkodtak rajtuk többet. Alapvetően két jó dolgot tudok mondani a Destinies-ről. Az egyik, hogy ez legalább az esetek többségében játszható és funkcionális. Meg vagyok róla győződve, hogy pár extra hónap fejlesztéssel ebből lehetett volna egy közepes játék. A másik pedig, hogy nincs sok érzelmi kötődésem a Walking Deadhez, szóval nem tudott nagyon bántani.
Verdikt: 3/10
Stray Souls – Pszichológiai abúzus
Nem úgy, mint a Stray Souls, ami háromszor is mélyen belemart a kis lelki világomba. Először azért, mert úgy marketingelte magát, mint a Silent Hill szellemi örököse. Később kiderült, hogy a játék csak annyira akarja használni a jobb napokat látott horror-mesterművet, hogy rávizeljen a sírjára. Másodszor azért, mert képes volt a projekt mögé állítani a fent említett sorozat legendás zeneszerzőjét, Akira Yamaokát. És bár ez kétségkívül segített a projekt hangzásán, az egyik gyerekkori hősöm nevével tapétázta ki ezt a gőzölgő kalap szart.
Harmadszor pedig azért, mert az új kor egyik legundorítóbb eszközét használja játékfejlesztésben: AI generált képeket. Ez szívügyem. Talán még jobban, mint a Silent Hill örökségének sárba tiprása. Hatalmas álmom, hogy egyszer játékfejlesztéssel foglalkozzak. Ha nem is úgy, mint elsődleges kenyérkeresési mód, de legalább be akarok pillantani a színfalak mögé, és aktívan részt venni egy projekt elkészülésében. Ezért felfordul a gyomrom minden olyan esettől, amikor lelkes játékfejlesztőket, művészeket és animátorokat akarnak kizárni a folyamatból. Nem azért, mert attól jobb végterméket kapnának, hanem puszta pénzügyi haszonszerzés céljából.
Oké. Most, hogy letisztáztuk, hogy miért van zsigeri ellenérzésem a játékkal kapcsolatban, beszéljünk arról, hogy milyen maga a produktum. Katasztrófa. Meglepő, tudom. Senki nem gondolta volna, hogy egy fejlesztő, aki az önfejűségének hála elhagyta az eredeti munkahelyét, majd egy legendás névvel próbálta a játékára irányítani a szemgolyókat majd kiad valami értékelhetetlen digitális bélsárhalmot.
Baljós árnyékszék
A Stray Souls a zenén kívül minden szempontból minősíthetetlen. A harcrendszer papíron egy lőfegyverekkel operáló soulslike lenne, akárcsak mondjuk a Remnant 2. Azonban egyetlen – és teljesen komolyan mondom, hogy egyetlen – ehhez kapcsolódó rendszer sem működik rendesen. Sebzésvisszajelzés praktikusan nincs. Sem azt nem vettem észre, amikor az ellenfeleim engem ütöttek meg, sem azt, amikor fordítva. Ez főként azért hatalmas baj, mert a támadások sikeressége teljes mértékben Fortunára van bízva. Az első boss előtt percekig tangóztam, és tippre a támadásai háromnegyede mellément annak ellenére, hogy a modelljeink egyértelműen kontaktoltak.
De még ha ez nem is lenne, a harcrendszer akkor is nyögvenyelős, béna az irányítás, és az ellenfelek hihetetlenül idióták. Voltak olyan esetek, ahol egy szörny nemes egyszerűséggel elütött mellettem, majd hosszú másodpercekbe telt, míg újra irányba állította magát. Ráadásul amikor harc közben meg kell fordulni, azt sem tudom, hogy mi történik, mert a modellek egymásba csúsznak, a kamera bemegy a föld alá, vagy agresszívan rángat, én pedig kétségbeesetten próbálom megkeresni, merre van az előre. Egy ideig azt gondoltam, hogy be van kapcsolva a morion blur, de nem. A játék csak ennyire katasztrofálisan néz ki mozgás közben.
Mindehhez kapcsolódik egy nevetségesen hülye történet, katasztrofálisan megírt és felmondott dialógus, primitív logikai feladványok, és a világtörténelem talán legviccesebben inkompetens próbálkozásai arra, hogy megijesszenek. Az egyik ellenfél, ami elméletileg nagyon horrorisztikus akart lenni, úgy jött felém, mintha tangózni próbálna, miközben három napja visszatartja a székletét. Mondanám, hogy érdemes kipróbálni ezt a játékot csak azért, hogy röhögjetek egy jót. Azonban nem tudnék elszámolni magammal, ha még több embert biztatnék rá, hogy ennek a fejlesztőnek pénzt adjon.
Verdikt: 1/10
Silent Hill: Ascension – Különös kegyetlenséggel elkövetett IP-ölés
Az egy dolog, amikor egy kókler, nevenincs fejlesztő megpróbál hasznot húzni a játéktörténelem egyik leginkább megbecsült horrorszériájából. Egy teljesen másfajta bűntény, amikor a Silent Hill nevet maga a jogtulajdonos használja árnyékszéknek, szétkeni rajta a fekáliáját, majd a maradékot a rajongók szemébe nyomja. A Silent Hill: Ascension nem rossz. Rossz az, amikor belerúgok a küszöbbe a kis lábujjammal. Rossz az, amikor meglódul a sószóró, és ehetetlen lesz a pörkölt. Vagy rossz a Stray Souls. A Silent Hill: Ascension sértő. Izléstelen.
Valószínűleg ti is hallottatok a sorozatról. Nagyon sokan mentek katasztrófaturistának az első részt megnézni. Miután azonban látták, hogy nincs itt semmi látnivaló, röhögtek egy jóízűt, és kitapétázták a chatet Kojima faszával, tovább is álltak. Nincsenek konkrét adataim a többi epizód nézettségéről, de gyanítom, hogy nem sokan maradtak a minőség miatt. Én viszont maradtam. Becsülettel végignéztem HAT részt ebből. Hogy miért?
Talán azt akartam, hogy megbüntessenek. Hogy a fájdalmon keresztül feloldozást nyerjek a bűneim alól. Vagy lehet az is, hogy a mazochizmusomnak semmi köze ehhez. Lehet, hogy csupán arról van szó, hogy találtam valami szadista örömöt abban, ahogy a Konami vergődését néztem a képernyőn. Lehet, hogy professzionális segítségre van szükségem.
Vak Vezet ValóVilágtalant
Aki esetleg mégsem hallott volna erről a förmedvényről, itt az összefoglaló. A Silent Hill: Ascension elméletileg egy hetente visszatérő websorozat, amiben a címszereplő város befolyása alá került emberek és családok életét követhetjük nyomon. Az egész azonban úgy van tálalva, mint egy twitch stream, vagy valóságshow lenne. A nézők bizonyos helyzetekben segíthetik vagy hátráltathatják a szereplőket, valamint egyes pontokon szavazhatnak, hogy merrefelé menjen tovább a sztori. Nem egy teljesen ördögtől való koncepció. Azonban, ahogy azt a Konamitól megszokhattuk, minden jó ötlet után van egy lábjegyzet, ami összehányja az egészet.
Az Ascension esetében ez a szavazás maga. Szavazni ugyanis egy játékbeli erőforrással “IP”-vel, vagy “Influence Point”-tal lehet. Ezt minimális mennyiségben kapjuk, miközben a részeket nézzük, illetve valamennyit összekaparhatunk a világtörténelem legunalmasabb minijátékaiban. Ahol azonban jó sok ilyet lehet szerezni, az a bolt. Igen, ezeket meg is lehet venni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy elég pénzzel elbillentheted a szavazás kimenetelét. És ha ez nem egy mesterien szatirikus allegória a modern demokráciára, akkor bizony pay to win. Már ha bárki pénzt akar fizetni azért, hogy befolyásolja a világ egyik, ha nem A legrosszabb websorozatának alakulását.
A karakterek szárazak, a dialógus pedig annyira rossz, hogy megkockáztatom, hogy a ChatGTP-t is fel kell tüntetni az írói stáblistában. A sztori unalmas – nyilván -, dehát nem is ezért vagyunk itt. Az Ascension minden pillanatán érződik, hogy kizárólag azért készült, hogy legyen egy gyenge kifogás arra, hogy pénzt szedjen be emberektől, és kikísérletezze, mekkora ökörségeket tudnak árulni, amiket még legalább páran megvesznek. Hihetetlenül cinikus, mélységesen gyomorforgató, és őszintén remélem, hogy mindenki, aki ennek a jóváhagyásában és elkészítésében részt vett, annak mérges darazsak fészkelnek a végbelébe.
Verdikt: Nem vagyok hajlandó pontot adni erre. Játékokat pontozok. Ez nem egy játék. Ez a legnagyobb jóindulattal is egy websorozat, de realisztikusan inkább egy társadalmi kísérlet, hogy meddig bírom ezt nézni, mielőtt szuicid gondolataim támadnak.