Itt az év vége, és úgy érzem, az eddigi évekhez képest most sikerült a legnagyobb arányban lefedni a jelentősebb megjelenéseket. Az Év Játéka-jelöltjeink tizeséből is sikerült kilencről kritikát hegeszteni, ez elsősorban Tanár Úr érdeme. Itt az ideje, hogy befoltozzuk az utolsó lyukat, és az eddig méltatlanul elhanyagolt Sea of Stars is megkapja a saját cikkjét, még hajszálnyival az évzáró előtt.
Ha lesz újévi fogadalmam jövőre, az az lesz, hogy szélesítek a látókörömön. Bár semmiképpen nem ragaszkodom a nagyköltségvetésű gigaprodukciókhoz, de az indie-szférából csak néhány műfajra fókuszált rá a távcsövem. Idén sajnos koszos, de legalábbis homályos volt a lencse, és a komfortzónámban kevés kiemelkedő alkotással találkoztam. A Sea of Stars is egy körrel kijjebb foglal helyet. Bár nincs ellenérzésem a JRPG-kkel szemben, nem állítanám, hogy a zsáner feketeövese vagyok. Viszont kár lett volna emiatt kihagyni a Sabotage Studio szerepjátékát, mert minden tekintetben egy remek élmény.
Csak a hold az égen, csak a nap ragyogjon
Valere és Zale egész gyermekkorukban arra készültek, hogy a napforduló harcosai lesznek. Valare a hold, Zale a nap varázserejét tudja felhasználni, hogy sakkban tartsák a sötétség szülöttjeit. A nagyhatalmú Flashmancer ugyanis még évszázadokkal azelőtt Dwellernek nevezett szörnyeket teremtett, akik rettegésben tartják a környezetükben élőket. Az ifjú harcosok kiképzésük végeztével csatlakoznak egy csapathoz, amely az utolsó ismert Dweller elpusztítására indul. A küldetés nem tűnik egyszerűnek, azonban még a vártnál is több komplikációt tartalmaz.
Ez nem is meglepő, hiszen alapjaiban ez egy hősköltemény a világ megmentéséről. Egy mese a jó és a rossz küzdelméről, barátságról, önfeláldozásról és árulásról. Emiatt nem túl mély, így szükség van arra, hogy a cselekmény legyen minél változatosabb és fordulatosabb. Ilyen szempontból nem okoz csalódást a Sea of Stars, az eposzi jellegű kaland a legvégéig képes újabb és újabb patronokat ellőni, hogy valahogy mozgásban tartsa magát. Egy-két érdekesebb csavar, jól időzített helyszínváltás és nagy összecsapás mindig gondoskodik róla, hogy az el-ellaposodó sztori új erőre kapjon.
Mert sajnos azért messze nem egyenletes a színvonal. Bizonyos pontokon jelentéktelennek tűnő célok felé baktatunk órákon keresztül, és elhomályosul az is, hogy miért tisztítjuk meg a huszadik termet is az ellenfelektől. Máskor viszont meglepően hosszú, de nem éppen sokatmondó beszélgetéseknek lehetünk mérsékelten lelkes résztvevői. Összességében azért érdekes marad a történet, csupán a legvégére éreztem azt, hogy a sablonok végképp győzedelmeskedtek.
Tehermentes társaság
Azt ugyanakkor nem tudom elvenni a Sea of Stars-tól, hogy egész komoly érzelmi amplitúdóra képes. Egyes pillanataiban tud sötét és kilátástalan lenni, és néhányszor érzelmileg is megviselő. Máskor viszont tud szívmelengető, vicces, esetleg csak simán fura lenni. Mindez kitűnően megfér egymás mellett, mert megvan a saját helyük és hatáskörük, amit nem lépnek át. Nincs azzal semmi baj, ha egy kalóz az RPG-klisék kifigurázására építette fel az egész személyiségét, ha ezt nem az érzelmes pillanatokban dörgöli az orrunk alá.
Az összhatás egészen aranyos lett, amely remekül passzol a játék meseszerűségéhez. A Sea of Stars lelke egyértelműen a karakterekben rejlik, akikkel töltünk annyi időt, hogy megszerethessük őket. Az együtt kalandozó csapatból egy baráti társaság lesz, akik között érezhető a kémia. Lehet, hogy némi komplexitás elveszik azáltal, hogy bábszínház-kompatibilis a konfliktusrendszer, de mindenképpen jó hangulatot árasztanak.
Sajnos ebben maximum csak asszisztálni tudnak a főszereplők. Beszédes, hogy bár az elején megválaszthatjuk, melyikük legyen a tényleges protagonista, ennek a világon semmi hatása nincs a tutorialon túl. A két barát szó szerint felcserélhető, papírmasé hős, különösebb karakterfejlődés nélkül. Más szereplőknél pedig hiába van belengetve némi valódi vívódás vagy belső küzdelem, ezeknek sosem áshatunk a mélyére. Mintha az írók féltek volna elszakadni a János vitéz – gonosz mostoha tengelytől, és emiatt bármennyire is szerethető, de kissé felszínes a Sea of Stars narratívája.
Körökre osztott K.O.
Szerencsére nem is ez akart lenni a Sea of Stars fő attrakciója. Ez egy pompásan összerakott, hangulatos, és műfajához képest dinamikus JRPG, amely lazán képes lekötni arra a nagyjából harminc órára, amíg tart. Nem célja, hogy új standardokat állítson fel, sem az, hogy megreformálja a közegét. Erre már csak azért sem vállalkozhat, mert bőven merített olyan klasszikusokból, mint például a Chrono Trigger vagy a Final Fantasy. Ugyanakkor képes volt a műfaj nagyjainak építőelemeiből és néhány új ötletből egy érdekes keveréket összeállítani.
A harcok felállása nem okoz meglepetést senkinek, aki legalább hallott már a műfajról. A mi hőseink és az ellenfél egységei elfoglalják a harctér egy-egy részét, majd körökre osztott rendszerben dobálnak egymásra különböző támadásokat és képességeket. Utóbbiak manába kerülnek, amellyel okosan kell gazdálkodni, de például ételek használatával visszatölthető. A lényeg, hogy az opponensek gyengeségeit kihasználva, a karaktereinket és mozdulataikat okosan rotálva fektessük ki az ellenlábasokat.
Jó hír, hogy bár ezek az alapvetések a helyükön maradtak, meg lettek hintve némi csillagporral. A mana például egyszerű támadások esetén visszatöltődik, ezáltal ösztönözve vagyunk a képességek gyakoribb használatára. Ezekből idővel egyre több lesz, amelyek túlmutatnak az egyszerű sebzésosztó nagy pofonoknál. Garl, a harcos szakács például képes áthajítani ellenségeit egy másik helyre, akik ezáltal is érzékenyebbek lesznek a területi sebzésre. Elegendő speciális mozdulat után mintegy jutalomként két karakter össze is állhat egy kombinált csapásra, amely nemcsak látványos, de elég hatékony is. Végül elegendő kombó után egy-egy ultimate képességet is elszabadíthatunk, amelyek megfordíthatják a harcok kimenetelét.
Ütemre ütöm
Az összecsapások nemcsak a gyakoribb képességhasználat miatt lesznek érdekesebbek, de az interkativitás miatt is. Ugyanis minden offenzívánál, ha jól időzítve nyomjuk le a támadás gobját, bónusz sebzést kapunk. Ugyanígy az ellenfél csapásait is elháríthatjuk, ha jó ütemben reagálunk. Így is kapunk sebzést, csak kevesebbet. Ezáltal ugyan alapjaiban az fog számítani, kit és milyen módon ütünk meg, de nagyon sokat hozzátesz a hatékonysághoz, ha aktív részei vagyunk egységeink küzdelmének. A jó időzítés csak egy bónusz, de nagyon is hasznos, és nem utolsó sorban izgalmasabbá teszi a játékot. Ez nem egy új koncepció, de mindenképpen örömmel láttam.
Egyes képességek különösen építenek a hárításra. Valere hold-bumerángja például egy kifejezetten szórakoztató mechanika, az egyre gyorsabban pattogó fegyverrel egész csapatok gyengíthetőek le, ha ügyesek vagyunk. Szinte minden mozdulatban szükség van egy kis odafigyelésre, ütemezésre, és ez sokkal jobban esett, mintha csak ölbe tett kézzel vártam volna ki a fantasy-sakkbábuim sorsát.
Újra itt a nyár, hát törjön le a zár
Ugyanakkor nem kell félni attól, hogy a taktikai mélység emiatt elveszik a játékból. A támadásaink sorrendjére különösen oda kell figyeljünk, mivel a körökre osztott harcrendszer nem teljesen a megszokott recept szerint működik. Itt nem arról van szó, hogy a két hadtest szépen felváltva sorozza meg a másikat, hanem arról, hogy az egyes ellenfelek adott számú támadás után lépnek be a küzdelembe. Mindegyikük feje fölött ki van írva, mikor számíthatunk tőle közbeavatkozásra, addig zavartalanul ütlegelhetjük. Ezért nem mindegy, kit sújt le haragunk. Ha valakivel azelőtt felmossuk a kazamata padlóját, hogy szóhoz jutna, megspórolhatunk némi sebződést.
Az ellenfelekbe anélkül is belefojthatjuk a támadást, hogy rögtön megölnénk őket. Bizonyos, nagyobb támadások időzítője felett ugyanis zárak vannak. Amíg ez aktív, némi védelmet ad neki, viszont a zárat feltörve a nagy tasli is elmarad. A zárak különböző támadástípusokból állnak, amelyet a nekik megfelelő képességekkel kell feltörni. Például két éles, két tompa és egy hold-varázslat abszolválható két kör alatt, ha Zale és Valere ütését is időzítve betaláljuk, utóbbiét pedig fel is töltöttük élő manával. Egyes képességek kifejezetten erre a mechanikára fókuszálnak, Serai rúgása például plusz időt ad a megfelelő kombináció megtalálásához. Így sem garantált, hogy mindent megúszhatunk, de a megfelelő taktika nagyon sokat számít.
A már említett élő mana tovább színesíti a palettát. Egyszerű támadásokkor nemcsak a mana regenerálódik, de némi élő változat is hullik a pályára. Ezt egy-egy karakterrel begyűjthetjük, és ezáltal felerősíthetjük a támadásunkat. Ez nemcsak a sebzést növeli, de az alapmozdulatokat feltölti varázslattal, így plusz sebzéstípust ad hozzájuk. Éppen ezért az sem lesz mindegy, melyik karakterünket használjuk mananyerésre, és melyikükkel akarjuk beváltani az összegyűlt készleteket.
Sekély szerepválallás
A harcok tehát egészen érdekesek, összetettek és taktikusak lettek. A főellenfeleknél különösen próbára leszünk téve: jó döntéseket, áldozatokat kell hoznunk, menedzselni kell a metrikáinkat, és a reflexeinkre is szükségünk lesz. Így képtelenség volt megunni a Sea of Stars játékmenetét, ez pedig elfedte valamelyest a szerepjátékos elemek sekélységét is. RPG-ként ugyanis alig lehet róla beszélni. XP-t gyűjtünk, szinteket lépünk, de utána csak néhány felkínált lehetőség közül választhatunk, hogy a fizikai támadásunkon vagy mondjuk az életerőnkön akarunk kozmetikázni. Ennél jó pár rougelite is mélyebbre merészkedik.
A tárgyakkal, fegyverekkel hasonló a helyzet. Találhatunk vagy vehetünk újakat, amelyek szinte mindig minden statisztikájukban erősebbek lesznek a korábbinál. Nem kell nehéz döntéseket hozni, specializálódni, fejleszteni, kraftolni. Egyszerűen csak vegyél egy új páncélt, és jó napot. Az ételek főzése sem lesz sokkal érdekesebb, vagy életet, vagy manát töltenek vissza, esetleg mindekettőt. Az alapanyagok beszerzése már nem ilyen egyszerű, például néha horgászni is kell, természetesen egy minijáték keretében.
A nehézség kezelése viszont nagyon szimpatikusan történik. Szerezhetünk például árusoktól relikviákat, amelyekkel a kihívás szintjét finomhangolhatjuk. Ha szeretnénk, egészen megkönnyíthetjük a dolgunkat, például plusz életet és automatikus regenerációt kaphatunk a harcok végén. Viszont akár az ellenfeleket is felturbózhatjuk, ha úgy érezzük. A számtalan opciót szabadon ki- és bekapcsolhatjuk, így teljesen személyre szabható a kihívás, miközben a szerepjátékos jelleg sem veszik el.
Túllendülve a szokásokon
Sok JRPG nem nagyon foglalkozik azzal, hogy mi történik két harc között. Ritkán kell a sétán felül bármit is kezdeni magunkkal, legalábbis a régivágású vagy retro címek közül. A Sea of Stars azonban érdekessé tette a közlekedést is, és ezért nem győzök elég hálásnak lenni. Maguk a helyszínek úgy vannak felépíve, hogy mindig legyen egy kis rejtekhely, leágazás, amit érdemes szemügyre venni, de közben nincs is elbonyolítva a pályák felépítése. Az alaposság díjazva van, a felderítés izgalmas, de nem lesz sose labirintusszerű a környezetünk.
Az előrehaladáshoz sem lesz elég az egyszerű ballagás, ugrálnunk, falakon másznunk, köteleken egyensúlyoznunk is kell. Idővel képesek leszünk csáklyával átlendülni szakadékok felett, vagy nagyobb blokkokat tologatni. Utóbbiakkal néhány fejtörőt is meg kell oldanunk, igaz, a csomók Gordiusz-állandója elég alacsonyan van. Egy pillanatig sem éreztem azt, hogy a Sea of Stars ezekkel meg akarna izzasztani, de mégis jól esett, hogy változatosan szelhetjük át a térképet. Ezek az akció-kalandjátékokból kölcsönhett elemek egész sok színt és dinamikát csempésztek a sokszor szürke és egysíkú közlekedésbe.
Ha pedig a fő történeti szálon túl is szeretnénk tevékenykedni, bőven lesz rá lehetőségünk. Felvehetünk néhány opcionális küldetést a bajtársainktól, felfedezhetjük a világ eldugott részeit, vagy egy Wheels nevű minijátékot is kipróbálhatunk a kocsmákban. Ezek a tevékenységek szerencsére végig valóban opcionálisnak érződnek, így a kalandozás teljesen nyomás nélkül történhet.
Káprázatos múltidézés
Ha a Sea of Stars valahol hadat üzent a szürkeségnek, az a látványvilágban van. Ez a játék egyszerűen gyönyörű. A pixeles pályák művészi igényességgel készültek el, megdöbbentő részletességgel és kifejező-készséggel. Ebben sokat segít a fantasztikus árnyékolás és a megvilágítás is, amely az alatta megbúvó 3D-modelleknek köszönhető. Ez azonban a felszínen csak annyiban látszik, hogy egy lélegzetelállító, színes és kidolgozott világot láthatunk, amely csak árasztja magából a hangulatot. Az apró animációknak köszönhetően még érzelmeket is át tud adni, az egész élőnek, diamikusnak érződik. Mindeközben egy kenyérpirítón is elfut, igaz, a rejtett 3D modellek ellenére ez valahol elvárható volt. Az egyetlen kritikám, hogy nem mindig egyértelmű, mi hol helyezkedik el a térben, de ezt is hamar meg lehet szokni.
Ahogy a grafika, úgy a zene is 16 bites, vagy legalábbis arra hajaz. Jó volt hallgatni, a megidézett kor sítlusát tartva, de érezhetően komoly háttérmunkával készült el az aláfestés. A legtöbb dallam nem igazán kiemelkedő, vagy emlékezetes, de a drámaibb szekciók megkapták a nekik járó, komolyabb hangszerelésű, a 16 biten némiképp túllépő számokat. Nem történt semmi forradalmi, csupán a nagy öregek stílusára sikerült egy kicsit ráépíteni.
Ez pedig kiválóan jellemzi az egész játékot. Nem tartalmaz semmi olyasmit, ami alapjaiban megrengetné a JRPG-k világát. Engedelmeskedik az alapvetéseknek, és csak finomít a konvenciókon. A keretek között maradva próbál egy érdekes, izgalmas kaland lenni, és ebben sikerrel is járt. Lehet, hogy nem ez a legösszetettebb szerepjátékos elemek szerint. Lehet, hogy vannak sokkal mélyebb és eredetibb történetek a műfajban. Egyértelmű, hogy hatása meg sem közelíti a klasszikusokat. Viszont így is egy masszív, izgalmas, hangulatos és kedves kaland, amely megfér az év legjobbjai között.