Hihetetlen, hogy egy háromhetes időablakban jött ki két olyan játék is, amiket epekedve vártam. Ráadásul mindkettő folytatás, és mindkettő a saját zsánerükre hatalmas befolyást gyakorló fejlesztőcsapatoktól érkezett. Ahogy azt már a Silksong kritikámban kifejtettem, ha egy játékot ekkora presztízs vesz körül, az már sokszor nem előny, hanem potenciális veszélyforrás. És míg a Team Cherry majdhogynem hibátlanul vette ezt az akadálypályát, a Supergiant, még ha csak kicsit is, de megbotlott. Ennek a botlásnak jórésze azonban abból adódik, hogy a csapat először kezelt folytatást. Meg talán a saját maguk által állított léc eszelős magasságából. Igen, ebben a cikkben egy nagyon picit meg fogom dorgálni a Hades 2-t. De ez inkább könnyed ejnye-bejnye egy egyébként vörösdiplomás tanuló ellenőrzőfüzetébe.
Napfivér, holdnővér
Történetünk bizonytalan idővel az első rész után játszódik. Hádész, az alvilág ura, boldogan él újraegyesített családjával a Tartarosz legmélyebb bugyraiban. Olyannyira boldogan, hogy Perszephónéval össze is hoznak egy másodszülöttet. A kis Melinoének azonban még ki sem nyílt a csipája, mikor a holtak istene szokatlan csendben találja háznépét. Mint kiderül, Kronosz, az istenek apja puszta gyűlölettől fűtött eltökéltségében eonok alatt összekaparta az alvilágban szétszórt darabjait, és készen áll a kínkeservesen elhúzott, kegyetlen bosszúra nemcsak gyermekeivel, de az egész világgal szemben. Eközben Hádész házának népe egy soha el nem múló időpillanatba zárva várja a megváltást.
Erre megint csak bizonytalan idővel később kerül csak sor. Sajnos nem tudom, hogy egy istenségnek mennyi időbe telik elérni a fiatal felnőttkort. Melinoét ugyanis a sorsdöntő pillant előtt rábízták Hekatéra, aki nemcsak védelmezte az istengyermeket, de megtanította a varázslás és boszorkányság minden apró fortélyára. Ezen felül pedig olyan követőket gyűjtött a holtak birodalma, és a halandó világ határmezsgyéjén megbúvó gerillabázisára, mint Odüsszeusz, Nemezis, vagy Szeléné. Mindezt egy jól behatárolt célzattal: véglegesen elpusztítani Kronoszt, és visszafordítani a pusztítást, amit okozott, és okoz mai napig.
A Hades 2 főhőse, Melinoé szöges ellentéte Zagreusznak. Míg utóbbi túlbuzgó, vakmerő és komikusan elbizakodott volt, addig a fiatalabb Hádész-poronty kimért, közepesen rendmániás és zavaróan pedáns. Egyrészt szeretném megköszönni a megtiszteltetést a Supergiantnek, hogy engem és a nővéremet is reprezentálják a játékban. Másrészt viszont nem sok helyen olvastam arról, hogy milyen menő írói húzás így szembeállítani a testvérek jellemét. Elvégre Zag egyke gyerekként, az alvilág jogos örököseként nőtt fel, aki szinte sosem hagyta el a szülői házat. Nem meglepő, hogy egészen az első rész kezdetéig nem sokan szegültek neki ellent. Meli ezzel szemben az egész életét megterhelő edzéssel töltötte, tudván, hogy a világ sorsa nehezedik a vállára. Az viszont közös bennük, hogy mindkettőjük imádnivalóan idegesítő.
A Jó, a Rossz és a Kronosz
És a Hades 2 sztorija, világépítése és karakterei telis-tele vannak ilyen narratív finomságokkal és elegáns megoldásokkal. Az első részben például a Supergiant a szereplőgárda nagyobb részét az Iliászból kölcsönözte. Ennek megfelelően az a történet az otthon elhagyásáról szólt. A folytatás karaktereinek jelentős része az Odüsszeiából lehet ismerős. Kirké, Polüphémosz, Szkülla, és még sorolhatnám. Ennek megfelelően a második rész a hazatérésről, az otthon visszaszerzéséről, és a rend helyreállításáról szól. Egy rakás nem tervezett kitérővel fűszerezve.
De ez csak a jéghegy csúcsa. A Hades 2 minden második sor dialógusban dob felénk valami irodalmi, történelmi, vagy mitológiai utalást, átkötést, infómorzsát, vagy összefüggést, ami mélyíti és érdekesebbé teszi a világot, amiben játszódik a játék. Mindez pedig a Supergianttől megszokott igényességgel van tálalva. Nemcsak a szöveg van kifogástalanul megírva, de a szinkronmunka is lenyűgöző. És közben mindenkinek olyan szexi hangja van a szerelem istennőjétől kezdve az utolsó szatírig, hogy nehéz nem beleszeretni a szereplőkbe. Még a kellemesen egydimenziós Kronosznak is annyi karaktert tudott kölcsönözni Logan Cunningham, hogy majdnem elfelejtettem, hogy annyi a motivációja, hogy kicsesszen mindenkivel, mert egy megkeseredett öregember.
De! És ez egy hatalmas DE! Sajnos a Hades 2 története nem teljesen makulátlan. Ami azt illeti, a lezárás az utolsó harcokkal, két főellenféllel, dialógusokkal, és epilógussal együtt furán összecsapottnak érződik. Ami hihetetlenül fura, tekintve, hogy a Supergiantről beszélünk. Nekik valószínűleg nem lihegnek a nyakukba részvényesek, vagy egy kiadó, hogy márpedig ennek a játéknak az asztalukon kell lennie holnap délig – Pókember képeivel egyetemben. Vannak elvarratlan szálak, amik ráadásul nem is a legkisebb mellékvágányok zárlatai, hanem megkezdett, de nem, vagy furán befejezett fővágatok. Az alvilági történetszál vége pedig kifejezetten kiábrándító. Kicsit olyan, mintha a seggükből húztak volna elő egy befejezést. És akármilyen formás is az a segg, ez azért fáj.
Amb Rozália, intim szobrász
Mindehhez természetesen a Supergianttől megszokott kimagasló audiovizuális prezentáció társul. Jen Zee (innen is részvétünk a névért) stílusa immár másfél évtizede meghatározó eleme a stúdió játékainak. Akár a Bastionre, akár a Tranzistorra, vagy a Hades 2-re néz az ember, kétség sem fér hozzá, hogy a művésznő keze munkája. És még így is képes játékról játékra megújulni, és szintet emelni. Igaz, folytatás lévén jelen esetben inkább utóbbi az igaz. De hogy Jen és csapata milyen hihetetlen munkát tettek le az asztalra, az még a saját súlycsoportjukon belül is figyelemre méltó.
Ez egyrészt a világ változatosságán mutatkozik meg. Az Odüsszeia apropóján a görög mitológia és történetmesélés sokkal több helyszínén fordulunk meg a tengert és a túlvilágot elválasztó Okeanosztól egészen az Olümposz lejtőiig. Ezek pedig megjelenésükben egészen egyediek. Amint új zónába, vagy zóna valamely alszegmensébe lépünk, a színkezelés, a kontúrozás, sőt, még az árnyékolás is azonnal mutatja, hogy valahol máshol járunk. És akkor még nem is beszéltünk az ellenféldizájnokról, amik csodásan elkapják a mitológiai inspiráció, és a játékmenet szerint is funkcionális, egyedi megjelenés metszetét.
Minden pontosan annyira videojátékos, hogy kezére álljon a játékosnak, mégis kellemesen belesimul a környezetbe úgy, hogy nincs durva választóvonal a narratíva által kiépített világ, és a funkcionális játéktér között. Azt eddig is tudtuk, hogy nagyon kreatív és tehetséges grafikusok dolgoznak a Supergiantnél. A Hades 2 viszont talán minden eddiginél jobban bizonyítja, hogy nem elégszenek meg elegendően jó munkával, hanem az utolsó pillanatig csiszolják azt. Minden menünek és almenünek, fejlesztést kínáló ablaknak, dialógusnak, karakternek és egyéb játékelemnek egyedi, dinamikus, és a végtelenségig kidolgozott megjelenése van. Pár, a konzisztenciát szolgáló közös elemen kívül nem tudnék olyan grafikai elemet mondani, ami önismétlő lenne.
Lakedaimón van a mi utcánkban!
Mindehhez kiváló hangdizájn társul. Minden hatáshoz, ellenfélhez, támadáshoz és eseményhez külön hanghatás társul. Ez azt is jelenti, hogy a Hades 2 egyike azon ritka játékoknak, amiről meg vagyok győződve, hogy akár vakon is végig lehetne játszani. És bár van, ahol kicsit komikus egy-egy ilyen hangeffekt, mint például Apollón „daze” átka az ellenfeleken, a figyelemfelkeltés szerepét maradéktalanul betölti.
Mégis, a hangzásra a pontot kétség kívül Darren Korb kifogástalan zenei anyaga teszi fel. Hozzá csatlakozik a méltán híres Austin Wintory (AC Syndicate, Abzu, Sword of the Sea) kompozíció fronton, illetve olyan zseniális zenészek, mint Sam Gendel, Josh Plotner, vagy Colin Ryan. De természetesen visszatér Ashley Barrett angyali hangja is. És ahogy a vizuális dizájnban, úgy a zenei anyagban is megmutatkozik, hogy a Hades 2 nincs az alvilághoz láncolva. Helyette igazi történelmi és mitológiai körutazásra invitál minket Korb a zene nyelvén is. Ennek pedig láthatóan nagyon örül a művész úr, mert végre minden eddiginél nagyobb skálán feszegetheti tehetségizmait. És micsoda dülledő bicepszek azok!
Az a lenyűgöző Korb kompozíciós stílusában, hogy ha valaki leírná nekem ötlet szintjén, hogy mit akar összerakni, valószínűleg hülyének nézném. Breakcore speedmetál buzukival? Ötnyolcadban? Alternatív theremin-rock acid jazz szaxofonszólóval? Hülye vagy? És mégis, valahogy ezekből a teljesen agyament ötletekből olyan számok születnek, hogy mindkét dobhártyám könnyeket ereszt örömében. És ebben a zsánerbeli, földrajzi és korszakos csapongásban mégis ott van a kőszikla, ahová Korb ismertetőjegyei vannak kiláncolva. Igazán korszakos zenei anyag, és mély együttérzésem mindenkinek, aki idén szeretett volna OST kategóriában díjat hazavinni. Talán legközelebb. Oh, és aki kitalálta, hogy az egyik főellenség legyen egy szirénekből álló hair metál banda, annak külön puszi a pocijára!
Phaiákok közt phaiankók
De ha már főellenségek, térjünk rá a játékmenetre. A Hades 2 kevésbé próbálja egy teljesen új és formabontó varázsfőzet receptjét kikutyulni az üstjében, mint inkább fogni azokat a hozzávalókat, amik olyan kitűnővé tették az első részt, és igazítani az arányokon. Esetenként kísérletezni pár új hozzávalóval. Persze csak módjával. Kicsit kimértebb harcrendszer, kiegyensúlyozottabb RNG, több fejlesztés, mélyebb rendszerek. Van, ami gyakorlatilag egy az egyben, változtatás nélkül átkerült. Ilyen a keepsake rendszer, amivel különböző, hosszútávú bónuszokat szolgáltató ereklyéket vihetünk magunkkal egy-egy körre.
Koncepcióját tekintve azonban a Hades 2 továbbra is nagyon hasonló cipőt próbálgat, mint az első rész. Izometrikus hack’n’slash akció-roguelike félelmetesen sima és folyékony combattal, visszafogott, de nem kevésbé szórakoztató véletlenszerűséggel. Melinoe minden éjjel nekiindul, hogy újabb és újabb szobányi szörnyeteget mészároljon le annak reményében, hogy egyszer sikerül elverekednie magát rosszmájú nagyapjához. A játékmenetet és a narratívát pedig úgy fűzi össze a Supergiant, hogy minden kudarc egyben alkalom arra, hogy új dialógusok, fejlesztések és fegyverek nyíljanak meg előttünk.
Ezek nemcsak sokszínűbbé teszik a játékmenetet, de sokszor konkrétan erősebbekké is tesznek bennünket. Utóbbi kategóriába tartozik a tarot kártya rendszer, ami az előző rész nagyrészt lineáris fejlesztéseit helyettesíti. Míg ott minden fejlesztést sorban oldottunk fel, és a játék előrehaladtával egyre több extra képességet adtak, addig Hades 2 kártyáinak aktiválási költsége van. Melinoé pedig limitált mennyiségű „hellyel” rendelkezik, ami azt jelenti, hogy igen gyorsan eljutunk arra a pontra, hogy válogatnunk kell a kártyák közt. Szeretnénk több pénzzel indulni, vagy esetleg azt akarjuk, hogy a szobák közt felkínált fejlesztések nagyobb eséllyel legyenek erősebbek? Ez sok esetben a játékstílusunktól, az épp felvett fegyverünktől, vagy akár a nehézségtől is függhet.
Az ithakai papnak fapipája van
A fenti rendszer egy kétség kívül érdekesebb, sokoldalúbb, és személyre szabhatóbb fejlesztési fát eredményez, mint amilyen az első részben volt. A sokoldalúság pedig nemcsak erre, hanem Melinoé eszközkészletének más elemeire is igaz. A fegyverek, és azok feloldható válfajai sokkal radikálisabban eltérnek, mint az első rész esetében. Míg a Hades 1 esetén a speciális dialógusokkal kioldható fegyverformákon kívül a többi variáció inkább az alapfegyver kicsit finomhangolt verziójának érződött, a Hades 2 esetén szinte minden fegyveraspektus teljesen egyedi játékstílust kíván.
Aztán ezekre a rendszerekre jönnek a különböző istenségek áldásai, a fegyverek támadásait módosító Daidalosz kalapácsok, spéci karakterek által felkínált képességek és még sorolhatnám. Ez biztosítja, hogy akárcsak az első rész esetén, itt is egyedi, mégis ismerős legyen minden egyes próbálkozás. Bár valamelyest érezhetően csökkentette a Supergiant a véletlenszerűség szórását, azért megnyugtatok mindenkit, hogy továbbra is össze lehet rakni olyan kombókat, amivel le lehet dózerolni a fél játékot főellenségestül. Kellemes látni továbbá, hogy a dizájnerek továbbra is kiválóan érzik, hogy hogyan kell tökéletesen belőni azt a pontot, ahol épp elegendő fennhatóságunk van, hogy megválasszuk, milyen irányba akarjuk lökdösni karakterünket, de mindig kell valamennyi flexibilitás is a játékos részéről, hogy alkalmazkodjon ahhoz, amit dobott az isteni félkarú.
Maga a harcrendszer hasonlóan ismeretlen ismerős. Az első rész gyors, akció-RPGkez idéző harcrendszerének fáklyáját viszi tovább a klasszikus egyszerű és erős támadás, kitérés és spéci képesség felosztással. Ez utóbbi most nem egy varázsbogyót lő ellenfeleink felé, hanem Melinoé alá idéz egy bénító kört, ami pár másodpercre megakadályozza ellenfeleinket a mozgásban. Minden támadást és képességet „túl tudunk tölteni”, ami azt jelenti, hogy varázserőnk egy részének felhasználásával el tudunk sütni egy erősebb verziót megváltozott funkcióval. Ez, valamint a mágia bevezetése kábé előre is vetíti, hogy a Hades 2 játékmenete sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a pozicionálásra és az átgondolt erőforrásmenedzsmentre.
Laisztrügónok lajstroma
Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne az első részhez hasonló, nyakatekerten gyors, az ellenfeleket körbetáncoló buildeket összehozni. Sőt, vannak kifejezetten olyan áldások, amik a manánk egy részét elzárja bizonyos bónuszokért cserébe, ezzel valamelyest tompítva a varázslás lehetőségét. De a Hades 2-ben nemcsak Melinoé alapvető eszközkészlete dolgozik kicsit ez utóbbi játékstílus ellen. Az ellenféldizájn is arra sarkallja az egyszeri játékost, hogy ne tapadjon ész nélkül a szörnyek hátsójára. A sok területi sebzés, a sokszor bullet helleket idéző lövedékmennyiség, és a meglepően nagy sebzés már a korai zónákban érezhetően afelé tolt, hogy néha álljak kicsit hátrébb és gondoljam át, milyen sorrendben szeretnék hüdraeledelt csinálni belőlük.
Ugyanez igaz a főellenségekre is, akik meglepően csúnyán tudnak visszakézből tarkón verni, amennyiben túl sokat sasszézunk az intim szférájukban. És akárcsak a mezei ellenfelek, ők is igen változatosak. Vannak itt tengermélyi édes-négyesek sok területi sebzéssel és aszinkron támadásokkal. Van dinamikusan változó aréna, ahol fordul a kocka, és a főellenség próbál minket távol tartani. És van memóriajátékot játszó kung-fu mester a hegy felezőpontjánál. Ezek pedig mind-mind más gémerizom-csoportokat mozgatnak meg. Annyi kivetnivalóm azért van, hogy a bossok, akármennyire is figyelemreméltóak mind játékdizájn, mind prezentáció szintjén, folytatják azt a gyönyörű Supergiant-hagyományt, hogy inkonzisztens nehézségi görbét szolgáltatnak.
Annyi baj legyen, legalább kétszer annyi van belőlük. Ha nem számoljuk az opcionális, speciális, és minibossokat. Igen, ha valakinek eddig ez még nem lett volna nyilvánvaló, a Hades 2 legalább kétszer akkora, mint elődje. Ugyanis ezúttal nemcsak lefelé küzdhetjük végig magunkat az alvilágba egészen Tartaroszig. Egy kis boszorkányságnak hála, Melinoé a felszínt is meg tudja látogatni, hogy az Olümposz csúcsáig másszon, ahol teljesen új, és meglepően nehéz gonosztevő-felhozatal fogadja.
Idétlen időkig
Egy szó, mint száz, a Hades 2 minimum a tartalom mennyiségére kap egy piros pontot. Na meg arra, hogy ezt a mennyiségi növekményt úgy sikerült abszolválni, hogy ez a minőségen nemhogy nem rontott, de még kicsit javított is. Nyilván folytatás révén ez egy iteratív mű. Nem sok merész innováció történt, inkább csak felcsiszolták a sakktáblát, kicsit igazítottak a figurákon, és magabiztosan prezentálták azt. A Supergiant nem fogja újabb négy-öt évre meghatározni a roguelike műfaj röppályáját. De mentségükre legyen szólva, ezt ebben az évtizedben már egyszer megtették. Szerintem kibírjuk, ha nem produkál az anyagcseréjük spanyolviaszt minden egyes új játékkal.
A gyenge befejezés mellett viszont már nehezebben megyek el. Sajnálom, de számomra ez a fejlesztőstúdió az általános igényesség mellett a narratív minőséget és a katartikus sztorikat képviseli. Az igényesség továbbra is megvan. Kiváló a dialógus, nagyon okosan van megírva a történet, nagyon menők az utalások mind az előző részre, mind az általános mitológiára. Csak az a fránya befejezés ne lenne. A kiváló ívet lekövető narratíva végén egyszerűen nem sikerült egy kielégítő lezárást adni Melinoé történetének.
Hatalmas kár, mert meg vagyok róla győződve, hogy a Supergiant írói ennél többre képesek. Ahogy ezt megmutatták többször is. Például az előző részben, ahol egy közepesen fajsúlyos családi perpatvarból egy mélyen megható és nagyon személyes sztorit sikerült kanyarítani. Mindenki megbotlik néha. Én biztos vagyok benne, hogy ez is egy apró bukkanó a fejlesztő portfóliójában. Még csak nem is az. Ez a portfólió egy nagyon minőségi darabján egy apró szépséghiba. Apró, de észrevehető. Éppen ezért a maximális pontszámról most lecsúsznak.