Általában nem jó jel, ha egy film történetét egy összetett mondatban summázni lehet. Most nem a mém-összefoglaló twitter-oldalakra gondolok elsősorban, hanem arra, amikor egy alkotás esszenciája tényleg benne van egy sorban. Ilyen kvalitással általában kőegyszerű akciófilmek rendelkeznek. Az jóval ritkább, hogy egy Oscar-jelölt filmdrámáról mondható el ugyanez. Még meglepőbbé teszi az állítást az, ha kiderül, hogy egy kosztümös alkotásról van szó, amely ráadásul a Shakespeare-házaspárról szól. Pedig pontosan ez a helyzet Chloé Zhao rendezésével. A Hamnet történetéről nem lehet anélkül beszélni, hogy felfednénk: a címszereplő kisfiú elvesztésének feldolgozásáról szól. És ennél sokkal többet nem is lehet elmondani róla. Mégis, ez semmit nem vesz el az értékéből, mert ezt az egy témát olyan elemi erővel dolgozza fel.
„Balsorsa minden nyűgét s nyilait”
A Hamnet többé-kevésbé hűen festi fel az angol irodalom egyik legnagyobb alakjának, William Shakespeare-nek, és családjának az életét. A főbb történelmi események a helyükön vannak, de kaptak egy kiszínezett körítést. Így volt ez a 2020-as regény esetében, és nem változott a filmváltozatra sem. Shakespeare (Paul Mescal) a Hathaway-családnál szolgál latintanárként, és itt ismerkedik meg Agnesszel (Jessie Buckley), a család legidősebb, gyógynövényekkel és sólymászattal foglalkozó lányával. Miután a szerelmüknek egy gyermek lesz a gyümölcse, össze is házasodnak, majd hamarosan egy ikrük is születik. Agnes azonban azt a jövendőlést kapta, hogy a halálos ágyánál ketten lesznek, és innen már történelmi háttérismeret nélkül is sejthetjük, hogy a három gyerekből az egyikük nem éri meg a felnőttkort.
Az alapvetően harmonikus családi életet eleinte nem rontja el, hogy Williamnek gyakran el kell utaznia Londonba. Kezdetben egy színésztársulatnak gyárt kesztyűket, aztán elkezdi kiadni a műveit, és egyre jobban befut velük. Akkor is a fővárosban van, amikor a pestis lesújt a vidékre. És hiába siet haza, a fia addigra halott. A veszteség alapjaiban megrengeti Agnes és William házasságát, és mindketten máshogy próbálják feldolgozni a gyászt. Míg Agnes némán, de férje iránt egyre növekvő megvetéssel viseli a sorsát, William a munkájába temetkezik. A fiának alakját egy dán királyfi karakterében kelti életre, akinek a név másik alakját, a Hamletet adja.
Díszes a tőr, amely a szívünkig hatol
Bár a teljes film ennek a kettős megküzdésnek a krónikája, Hamnet halála csak a film derekán következik be. Addig gondosan bemutatásra kerül az ifjú pár élete, viszonyrendszere. Láthatjuk, hogy honnan érkeztek. Hogyan alakít a rideg családi otthon egy önmarcangoló, bizonytalan embert Williamből, és megismerkedhetünk Agnes titokzatos hátteréről is. Agnes ugyanis itt egy misztikus karakter, akinek anyai ágon öröklődő kapcsolata van a természettel. Kiválóan ért a gyógynövényekhez, különleges megérzései vannak, és van egy titokzatos barlang az erdőben, amely mintha szólna hozzá. És meg kell hagyni, hogy ez sokkal érdekesebbé teszi a hiányos feljegyzések után maradt űrt.
Azért is fontos az alapos építkezés, hogy a szereplők ne ismeretlenül csöppenjenek a tragédiák közepébe. Van időnk megkedvelni őket, megcsodálni a családi idillt. A közös játékot, a testvéri és szülői szeretetet. Láthatjuk, hogy Agnes milyen gyengédséggel neveli őket, és azt is, hogy William a földrajzi távolságot legalább nem tetézi érzelmi távolsággal. Így már sokkal jobban meg tud érinteni bármilyen viszontagság, és a szemek garantáltan nem maradnak szárazon. És mivel valóban emberi és szimpatikus család tárul elénk, ez a stratégia tényleg beválik. Persze így is kell felépíteni az érzelmi kötődést. A távolságtartó megfogalmazás inkább annak szól, hogy a Hamnet számára nem teljesen idegen a jól kiszámított, de nem annyira természetes közlésmód.
A hatást levadászták, de köszöni, már jobban van
Nem arról van szó, hogy a film udvari kísérettel és egy kernelnyi kutyával vadászna a hatásra, de a vadászsólyom elő-előkerül. Mindenféle értelemben. Az említett madár egy remek példa arra, ahogy egyébként remek metaforák kacérkodnak a műviséggel. A végeredmény általában az, hogy semmi igazán zavaró, túltolt pátosz nem jut el a nézőhöz, csupán egy fél gondolat súgja, hogy ez mégsem annyira természetes. De amíg nem kellemetlen a helyzet, és az „érezelmi manipuláció” mellett tényleg felépített karakterek és jó dialógusok sorakoznak, addig nem tudok haragudni a készítőkre. Tudtam, hogy mi vár rám, hiszen hónapok óta minden vélemény arról szól, hogy a Hamnet milyen sírós. Mégis megeresztettem nem egy könnycseppet, mert ez a történet működik. Még akkor is, ha nem mindig organikus. Talán egy olyan pillanat volt, ahol tényleg erőltetettnek érződött a pátosz, de az is egy fél perc alatt tovaszáll.
Az mondjuk így is meglepett, hogy amint a gyász veszi át az irányítást, mennyire semmi mást nem hagy. A korábban felvezetett családi vagy természetfeletti szálak nem kapnak valódi lazárást. Esetleg egy-egy mondatban megemlítik, hogy kivel mi történt, de eddigre lecsupaszodik a cselekmény. Teljes egészében a veszteség kerül a fókuszba, és a fináléra tökéletesen betölti a vásznat. És így is van ez jól, még akkor is, ha egy minimális hiányérzetem maradt. Talán a „saját” szálakhoz fűzhettek volna több kommentárt. De az is biztos, hogy a befejezés úgy volt tökéletes, ahogy a vásznon láthatjuk.
Monumentális monológ
De a Hamnet második felében már így is a sírás markában leszünk. A tragikus szépséggel megkomponált küzdelem és összeomlás a betegágy mellett bárkit megtörne, és erre rakódik még a házaspár ki nem mondott vádjainak sora. Mert William nem volt ott a fia halálánál. Persze közvetlenül nem tehetett róla, sietett, ahogy tudott, de mégis érezhetjük Agnes szemrehányását, hogy egész végig ott kellett volna lennie, a családja mellett. És a fájdalom egy ilyen fázisában nem csoda, ha sem magának, sem a férjének nem tud megbocsátani. És az sem, hogy William ezután nem bírja a néma vádak alatt súlyossá váló otthoni levegőt. Érthető Agnes dühe, és William meg-nem-bocsátásból eredő fájdalma is.
Ez a mély szakadék pedig csak úgy nem is tud begyógyulni. Agnes teszi meg az első lépést azáltal, hogy ellátogat a Hamlet premierjére, Londonba. Nemcsak azzal szembesül, hogy William szerény, már-már igénytelen életet él odakint, de azt is, hogy egy hatalmas színházat építtetett. És a Globe színpada az, ahol a két lélek újra összeér. Az egyébként megkapó Hamlet-jelenetek teljesen új nézőpontot kapnak a két gyászoló szülő jelenlétében, és közben tanúi lehetünk egy drámatörténeti pillanatnak. A színházi jelenet egyszerűen kiváló, és tökéletesen összegyúrja a Hamnet lényegét.
De míg máshol érezni lehetett némi mesterkéltséget, itt ízlésesen és szívszorítóan ér össze minden gondolat és motívum. A sötét, rejtélyes barlang, az álmok és látomások, a metaforák és emlékek. Egy olyan előadás ez, amely átalakít nézőt és szereplőt egyaránt. Láthatjuk, ahogy Agnes felháborodása megértéssé szelidül, és ahogy a mű írója talán évek óta először nyugalomra lel. És ez egy egészen varázslatos pillanat, és kitűnő végszó. Kifejezetten örültem neki, hogy sem szirupos epilógus, sem történelmi összefoglaló nem volt a végén, mert megtörte volna ezt a hatást.
Akik a húrokat pengetik
A Hamnet minden képkockáján érződik, hogy tudatosan lett megalkotva. Amikor úgy tűnhetne, hogy furcsán lett megvágva egy jelenet, az is okkal van. Még nem jött el az ideje a teljes képnek. De rengeteg összérő és működő szimbólumot is láthatunk, amelyek magukban tényleg hatásosak. Csupán nem titkolják ügyesen, hogy azok, amik, és ez vezet a már említett enyhén kesernyés szájízhez. De azt nem lehet elvenni a filmtől, hogy egy remek íve van. Ahogy azt sem, hogy gyönyörűen lett fényképezve. A korhű díszletek vagy a pompásan festő erdei jelenetek egy kellemes és hiteles összképet adnak. És örültem neki, hogy legalább a színpaletta nem erőltette ránk, hogy mikor kell szomorúnak lennünk.
És az is egészen biztos, hogy a megfelelő színészi játék nélkül a Hamnet nem állna meg a lábán. Egészen apró rezdülések is számítanak, de közben a legnagyobb érzelmi amplitúdóknak is hitelesnek kell lenniük. Jessie Buckley kiválóan játszik ezen a hatalmas skálán. Ha kell, Paul Mescallal van remek kémiájuk, ha kell, alig észrevehető megvetés tükröződik az arcán, de az anyai fájdalom elviselhetetlensége is szívszaggatóan jelenik meg általa. Mescal egy fokkal visszafogottabb karaktert játszik, de ezúttal is remek egy összetört, tragikus figurát alakítva. És külön dicséret illeti Hamnet megformálóját, Jacobi Jupe-ot. Ha A porszörny gyerekszínészét megdicsértem, akkor Jupe munkáját különösen meg kell. Nemcsak természetesen játszik, de tökéletesen hozza egy átlag gyerekszerep komplexitásának a százszorosát. Gondoskodott róla, hogy Hamnet ne csak a szüleire gyakorolt hatása miatt legyen címszereplő.
Verdikt
A Hamnet ugyan nem tökéletes, de elképesztő hatásossággal töri össze a szívünket, majd regasztja össze azt. Nem olyan természetes, mint az Érzelmi érték. Nem olyan összetett, mint sok más filmdráma. Viszont az érzelmi húrokat gyönyörűen pengeti, és egy olyan élményt ad, amely a legjobb drámák kiváltsága. A lezárása pedig egészen egyszerűen zseniális, és egy teljességélményt is érezhetünk általa. Gyakorlatilag mindenkinek csak ajánlani tudom, mert biztos vagyok benne, hogy mindenkire hatással lesz. És ha a végső győzelemre nem is szolgál rá, az Akadémia jelöltjei között nincs kérdés, hogy bebetonozott helye van.