Száguldó marketingvonaton és hájpszerelvényeken indult el a Marvel Cinematic Universe 5. fázisa. A Hangya és a Darázs: Kvantumánia című film volt hivatott felvezetni és bemutatni az MCU következő érájának új főgonoszát, Kanget, akinek egyik variánsával már találkozhattunk a Loki sorozatban. Miután kijöttem a moziból, meggyőződésemmé vált, hogy Kang pusztán azért szerepelt az új Hangya filmben, mert másképp tényleg semmi értelme nem lett volna elkészíteni ezt az alkotást.
[h]Kvantumanti és a céltalan kóválygás[/h]
Az első beszámolók alapján már valamennyire lehetett sejteni, hogy nem ez lesz a következő Tél katonája, vagy Végtelen háború, de összességében a negyedik fázis legtöbb alkotásával ki tudtam egyezni (veled nem, Thor, menj innen!), és valami hasonló élményre számítottam. Na jó, talán kicsit utolért engem is a hájp, és kissé magasabbra céloztam az elvárásaimat, ahonnan csak még nagyobb volt a pofára esés.
Ugyanis A Hangya és a Darázs: Kvantumánia egy sztereotíp kliséktől csöpögő CGI-parádé, ami elhinti, hogy ennél több akar lenni, de képtelen felérni a saját vállalásaihoz. Nem untam a kétórás játékidőt, és sikerült lekötnie annyira, hogy ne sóhajtozzak nagyokat, de azért ennél jogosan várhatnánk többet.
Hiába nyitogatják a multiverzum kapuit, a film nincs szoros összefüggésben igazából egyik előző alkotással sem. Önmagában is élvezhető, igazából még az előző két Hangya filmet sem feltétlenül kell látni ahhoz, hogy teljesen megértsük mi történik a vásznon.
A történet egy faék egyszerűségével rántja be szereplőinket és a nézőket is a kvantumvilágba, ahol a film legnagyobb része játszódik. Scott Lang (Paul Rudd) a világ megmentése után fürdőzik az elismerésben. Ingyen kapja a kávét, a sütit, az emberek felismerik az utcán (bár van, hogy Pókembernek hiszik), és még könyvet is írt. Az egójának táplálásán kívül viszont nem sok egyebet csinál. Lányában, Cassie-ben (Kathryn Newton) viszont kezd fellángolni az igazságérzet, és folyamatosan bajba keveredik, meg hát igazságosztóként próbálgatja a szárnyait.
Az alapkonfliktus Scott és Cassie között végig kitart a filmben. Az apa-lánya kapcsolat ábrázolását még Marvel-szinthez képest is lehetett volna árnyaltabban csinálni, de ez is csupán csak az egyik olyan szál volt, amibe belekapott a film és slendrián módon kezelt.
[h]Nagy zűr kis világban[/h]
No, de irány a kvantumvilág! Cassie, aki történetesen fantasztikusan zseniális, 18 évesen, néhány kacatból és az öreg Hank Pym (Michael Douglas) segítségével összebarkácsol egy inverz mélyűri távcsövet, amivel a kvantumvilágot lehet tanulmányozni. A kísérlet viszont balul sül el, és az egész hangya-családot berántja a portálként is üzemelő technológia.
Miközben zuhannak, a csapat kétfelé szakad, így a sztori is elindul két irányba, hogy amikor a forgatókönyv is úgy igényli, ismét összeérjenek. Scott és Cassie egy lázadó törzshöz kerül, míg Pym, Hope (Evangeline Lilly) és Janet (Michelle Pfeiffer) utóbbi vezetésével próbálnak segítséget kérni, hogy kijuthassanak a kvantumvilágból. Dacára annak, hogy Janet harminc évet töltött lent, soha nem mesélt a férjének vagy a lányának az ott tapasztaltakról, de szépen lassan fény derül minden kis titkára.
Ahogy elkezdenek összeérni a szálak, úgy hallhatunk egyre többet a rejtélyes Hódítóról, aki rettegésben tartja ezt a világot. Kanggel viszonylag sokáig nem találkozhatunk, de az ő jelenléte folyamatosan érzékelhető. És ahányszor megjelenik Jonathan Majors, annyiszor képes feledtetni az egyébként középszerű filmnek egy csomó hibáját.
[h]Identitásválság[/h]
Általános hibája a harmadik Hangya-etapnak, hogy több szálat ragad meg, de egyiket sem tudja rendesen végigvinni, vagy nincs elég bátorsága hozzá. Egy csomó lehetőség adott volt ahhoz, hogy jól működő, drámai alkotást láthassunk, és ilyenkor lehet átkozni az MCU-gépezetet igazán. Az előző fázis filmjei, ha megosztóra is sikeredtek, legalább kicsit le merték dobni a blockbuster kötöttségeket, és tetten érhető volt némi szerzőiség. A Kvantumánia viszont egy minden téren bevett sablonokból építkező, tipikus szuperhős-akció lett, amit így a harmincadik MCU-film környékén már borzasztóan nehéz tolerálni.
Hangulatteremtés szempontjából sem tudott mihez kezdeni magával, vagy kimozdulni valamilyen irányba. A poénok nagyrészt jól működtek, de sokszor nem illettek az adott jelenetbe. A drámai pillanatok is szinte kivétel nélkül ültek, de a tét nélküliség és az “utolsó pillanatban minden jóra fordul” baromságok miatt lehetetlenség komolyan venni. Ahhoz pedig nem volt elég merész, hogy megtartsa a sötét tónust és végigvigyen egy mélyebb ívet a film során.
És mielőtt rákanyarodunk a szokásos intermezzora, hogy miért néz ki szarul már megint egy 200 millió dollárból készült blockbuster, beszéljünk arról, hogy miért néz ki szarul az egyik legismertebb marveles gonosz, M.O.D.O.K egy 200 millió dollárból készült blockbusterben.
[h]M.O.CS.O.K[/h]
Aki egynél több Marvel-képregényt elfogyasztott már élete során, vagy annak idején tévében látott marveles rajzfilmsorozat, avagy játszott a szégyentelen Marvel’s Avengers videojátékkal, annak biztosan rémlik a fura szerkezetben pici kezű-pici lábú, de leginkább egy nagy fejként lebegő M.O.D.O.K. Mivel a trailerben is benne volt, így nem gondolnál, hogy spoileres megemlíteni, hogy a filmben is szerepel. De bár ne tenné!
Alapból az a páncél, amiben van, az is kifejezetten ízléstelenre sikerült, de amikor láthatjuk igazi valójában… attól mai napig rémálmaim vannak. Az egy dolog, hogy ocsmány, de úgy érzem elértem szókincsem határait, és nem tudom megfelelően szavakba önteni, milyen rettenetes abomináció lett az “élőszereplős” M.O.D.O.K.
Ki a fene hagyta ezt jóvá? Ki mondta rá a kreatív csapatban, hogy “oké, pont így képzeltem el, küldhetjük így mozikba“? De még lenyeltem volna az egy hét külön pszichológus-látogatást, amit ez a vizuális tömegszerencsétlenség okozott, ha írnak mellé egy méltó karaktert. Ám nem tették. Egyszerhasználatos, eldobható, egysíkú, motiváció nélküli, unalmas, és logikátlan lett M.O.D.O.K karaktere. Egyszerűen érthetetlen, hogy minek szerepelt itt és mi haszna volt a cselekmény szempontjából.
[h]CG-Állj![/h]
Oké, ha már benne vagyunk, akkor arról is érdemes pár szót ejteni, hogy úgy tűnik, még mindig nem adnak megfelelő határidőt és/vagy fizetést a VFX-csapatoknak. A stáblista alatt vagy egy tucat különböző speciális effekt cég nevét írták ki, ahol összesen több száz ember dolgozhatott ezen a filmen. De valami bődületesen félrement, mert megint nem sikerült egy modern korhoz méltó látványvilágot a vászonra alkotni.
A játékidó nagyjából háromnegyede a kvantumvilágban játszódik, ami full zöld háttér, CGI, és speciális effekt. Gondolná az ember, hogy itt majd odafigyelnek, hogy az egyszeri nézőt ne kapja el a heveny hányinger, és neadjisten még el is tudjon veszni a fantasztikus világban.
Viszont talán a finálét leszámítva (ahol szintén kilógott a lóláb, de valamennyivel jobb volt a helyzet) siralmas a helyzet. A zöld háttér leugrik a vászonról, a megalkotott hátterek semmiféle immerziót nem adnak át, és egy ennyire valótlan környezetnél nehéz felróni, hogy nem valósághű, de egy sci-finél szeretem elhinni, hogy akár lehetne valóság, akár a néző is ott lehetne a szereplőkkel, akár elhihetném az illúziót.
A szörnyű látványra még rátett egy lapáttal a még mindig bajos fényelés. Tele van természetellenes irányból vetődő árnyékokkal, mesterséges, stúdiószagú bevilágítással és elütő tónusokkal. Azt kell mondanom, hogy rohadt nagy bajban van az MCU, ha ezt a megközelítést viszik tovább látvány terén.
Bizonyos látványelemek egyébként egész pofásak külön-külön, de ott vesztik el varázsukat, amikor egyben kéne elhinni a kvantumvilág csodáit. Ebben a formában ez egyszerűen nem működik. Általánosságban elmondható, hogy az egész látványvilág steril, rosszak a fények és majdnem minden jelenetben kizökkentett az élményből a zöld háttér ilyen szintű elbénázása.
[h]Verdikt[/h]
A Hangya és a Darázs: Kvantumánia pontosan az a sztereotíp Marvel-film, mint amit az MCU kritikusai szoktak általában mondani róla. Identitás nélküli kétórás akciófilm, ami a világon mindenkinek meg akar felelni egyszerre. Vicces, laza, jópofa, néha sötétebb, drámaibb, és megpróbál a család fontosságáról is kioktatni, miközben óriásra nőtt emberek verekednek egy lebegő fejjel.
A komoly témákat eredményesen boncolgató Fekete Párduc 2 után A Hangya és a Darázs abszolút egy fiatalabb közönséget akart megcélozni, amivel nem feltétlenül van baj, de a számomra pozitív irány, amerre eltolták a kísérletezésekkel és szerzői alkotásokkal ezt az univerzumot, most satufékezett és visszament oda, ahol már senki sem védheti azokkal szemben, akik azért kritizálják, mennyire sablonszerűek ezek a filmek.
Kang bemutatása sem hozott katarzist, itt sem mertek olyat lépni, ami felcsigázhatná a nézőket. Aki eddig is megvolt a Marvel mozik nélkül, az most se rohanjon a vetítő termekbe, bőven elég lesz akkor pótolni, ha bekerül a Disney+ kínálatába. De ha ezt most kihagyjátok, valójában azzal sem veszítetek semmit, mert nem kötődik nagyon semmihez, és a lezárás sem hagyott elvarratlan szálakat.
A film helyett olvass inkább képregényeket! Megnyílt webshopunk, a GeekVilág Shop, nézz szét folyamatosan bővülő kínálatunkban!