Szerintem sok tizenéves átesett azon a korszakon, amit piramis-kattanásnak hívok. Amikor egyszercsak bekúszik a kíváncsi gyerek tudatába az egyiptomi piramisok felfoghatatlan hatalmassága, és a mértéktelen tudásszomj átveszi az irányítást. Az emberi történelmi léptékkel nehezen felfogható rejtélyessége nem csak a gyerekek számára érdekes. De nagy valószínűséggel nincs olyan ember a Földön, aki ne töprengett volna el még el azon, hogy egy letűnt kultúra hogyan tudott egy ekkora csodát létrehozni.
Annak idején én is a kíváncsi kölykök közé tartoztam: megannyi könyvet olvastam a Gízai piramisokról, meg arról, hogy kik és hogyan, de legfőképpen miért építették? Aztán otthon is lett szélessávú internetelérésünk, és minden egy csapásra megváltozott. A különféle megkérdőjelezhető weboldalakat ellepték a konteók és a rengeteg megzabolázatlan baromság. Kellett egy kis idő, mire a naivitásom is felfogta, hogy jobbára megalomán őrültek próbálták elhitetni, hogy a Föld lapos és a piramisokat földönkívüli civilizáció építette… mert csak. És valahol itt szakadt meg érdeklődésem a piramisok titkai iránt, amit kitartott egészen mostanáig.
A Mysterious Universe kötetei gyakran emelnek be konteókat történeteikbe. Azonban mindezt a sci-fi és fantasy jegyében teszi, miközben nem átall viccet is csinálni belőlük. Az Aranypiramis című Harrison Fawcett-regény is erősen merít a Gízai piramisokat körbelengő misztikumból, de legalább ugyanennyire egészíti ki az író valós kutatási eredményekkel és temérdek lábjegyzettel, hogy egyértelmű legyen a különbség tény és fikció között.
[h]Visszafogott ámokfutás[/h]
Az Aranypiramis története legalább annyira egyszerűen összefoglalható néhány mondatban, mint amennyire nehéz lenne elmagyarázni, hogy pontosan miről is szól. A durván 300 oldalon megint rengeteg minden történik, de közben meg olyan kellemes, már-már nyugis flowban halad előre a cselekmény, hogy nem is kívánhattam volna jobb olvasmányt a szürke téli estékre.
Brett Shaw, IV. von Anstetten császár testőrezredese új küldetésre indul. Ezúttal a Földre, Egyiptomba, a nagy piramisok felé viszi az útja. A misszió fő célja, hogy bejuttassa a Kheopsz piramisba a vele tartó Martin Ethelwolf nevű professzort, akiről hamar kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát. Az ősi titkokat rejtő Feljegyzések Csarnoka nem csak Ethelwolfnak a hőn áhított álma, de a Shawhoz (és persze Paul Wittgen századoshoz) csapódó többi szereplőt is sajátos motivációk fűzik a piramis titkaihoz.
Természetesen nem úszhatunk meg Mysterious Universe történetet csavarok nélkül, így itt is záporoznak majd a finálé előtt a főleg “barátból ellenség – ellenségből barát” jellegű fordulatok. Azonban Fawcett nem aprózza el, még az utolsó oldalakra is tartogat egy csavart, csak a biztonság kedvéért.
A kaland során néhány alkalommal kvázi megáll a cselekmény, hogy behozzon egy kis történelmi adalékot az adott események tükrében. Egyéb esetben ez kissé kizökkentene a folytonosság élményéből, itt viszont nagyon örültem ezeknek a pillanatoknak. A kíváncsi fiú újra előtört belőlem, és csak még többet akartam tudni a piramisokról, meg az egyiptológiai felfedezésekről. (Azért az se semmi, hogy egy csomó új dolgot tanulhat az ember, miközben ponyva SF-t olvas. Hasonlóan éreztem, amikor Michael Walden Szefirot című regényét forgattam).
Az akciók és a nyugis részek pazar harmóniában váltják egymást, a cselekmény ezúttal nem száguld, hanem kellemes tempóban hömpölyög előre.
Mindeközben szépen kerekedik a történet, és lassacskán mindenkiről kiderül, hogy valójában miért igyekeznek a piramishoz. Külön tetszett, hogy a kaland veszélyessége nincs elbagattelizálva; MU-regények olvasása során nem szoktam érezni az adott helyzet súlyát, mert tudom, hogy a főszereplő mindig csípőből megoldja a problémákat. Ezúttal viszont tapintható a feszültség megannyi jelenet során, ami miatt lehet izgulni hőseinkért. Az író már a könyv elején kivonja a képletből a brutál high-tech fegyvereket és cuccokat, hogy ne annyi legyen az egész, hogy tét nélkül végigcaplatnak fél Egyiptomon, aztán “viszontlátásra“.
[h]Univerzumbeli utalások[/h]
Az általam eddig olvasott MU kötetek közül az Aranypiramis a legvisszafogottabb. De szigorúan csak MU-mércével mérve! A kötet végére ezúttal is elszabadul a pokol és izgalmas akciókavalkádban csúcsosodik ki a történet. Azonban néha-néha mégis meg tud állni néhány bekezdés, vagy oldal erejéig, és van időnk felfogni a szereplők motivációját. A párbeszédekre ezúttal sem lehet panaszunk, Fawcett nagyon ért hozzájuk. Ezeken keresztül jobban megismerhetjük a karaktereket, akik közül néhányan igazi jellemfejlődésen is átmennek.
Az Aranypiramis olvasása során párszor megakadtam MU-béli hiányosságaim miatt. Ebben a történetben a könyv nem tért ki a Turáni Csillagszövetség és a “madzsarok” mibenlétére, és ha nem is kaptak túl sok szerepet a a turánaik, Fawcett elég természetesnek kezelte jelenlétüket. Mivel nem tudtam hova tenni őket, ez rendre kizökkentett, és csak a cikk írásának pillanatában világosodtam meg, hogy miért.
Ahogy az Aranypiramisban vissza-visszakacsintgat Shaw a roxoláni kalandra, úgy szintén egy korábbi regényre utal vissza a turáni sámánokkal kapcsolatban is. A nagy tantusz pedig akkor csapódott a flaszterre, amikor elkezdtem a Korona hatalma című könyvet. Azt meg kell hagyni, hogy az Aranypiramis MU előképzettség nélkül is fogyasztható és élvezhető, de határozottan nem árt, ha az olvasó sorrendben halad. Mindig tanul az ember, na!
[h]Konteós kitekintés[/h]
Ugyan Fawcett kitér előszavában a témára, de azért csak meg kell említenem (az alábbi bekezdést tehettem volna végig zárójelbe, de az hogy nézett volna már ki?), hogy néhol egészen ijesztően jövendölte meg a jövőt, azaz a jelenünket, ami már a múltunk. Na, mindegy, egy szónak is száz a vége: az író 21. század hajnalán kiadott regénye ugyan a 27. századba helyezte a történetet, mégis felfedezhető néhány érdekes párhuzam a közelmúlt világpolitikai eseményeivel. Ha nem is veszett el egy próféta Fawcettben (bár ki tudja?), egy konteóra épülő regény egészen kiváló táptalaj lehet még több összeesküvés számára. Alusisakot fel!
[h]Verdikt[/h]
Az Aranypiramis egy remek SF kalandregény megfűszerezve némi természetfelettivel, ahogy azt a Mysterious Universe-től elvárhatjuk. Számomra sok helyen a régi Múmia filmet idézte meg, de teljesen egyértelműen a szetting miatt, és ezzel sikerült is felpiszkálni néhány kedves emléket megboldogult gyerekkoromból.
Fawcett ezúttal is kiváló formáját hozza. A párbeszédek szépen építik a karaktereket, és ügyesen viszik tovább mindig a cselekményt. A történet fejezetről fejezetre bonyolódik, és okosoan építkezik, de nem felejt el néha megállni és lazítani egy kicsit. Brett Shaw még mindig egy nagyszájú és megállíthatatlan figura, de most mintha lejjebb tekerte volna a fordulatszámot. Visszafogottabb, érzelmesebb, és sokkal felnőttesebben és felelősségteljesebbe viselkedik, mint ahogy eddig ismerhettük.
A sok magyar utalás jól feldobja az alaphangulatot, de e kötet előtt érdemes legalább a Korona hatalmát elolvasni, hogy a sorrendiség ne csorbuljon. A magyarok bevonása mellett a történelmi kitekintések plusz adalékként, kifejezetten jól funkcionáltak. A nagybetűs kaland pedig végig fenntartja az olvasó érdeklődését, és az elengedhetetlen csavaroknak is abszolút megvan a létjogosultsága, sőt talán most van csak igazán.
Mostanra már annyi Mysterious Universe könyvet elolvastam, hogy lassan elkezdhetek toplistát is állítani. Amennyiben így teszek, az Aranypiramis egészen biztosan előkelő helyre fog kerülni.