Michael Walden nevével már többször is találkozhattok a blogon. Ő az a magyar író, aki a sci-fi és fantasy elegyét felhasználva megpróbálkozott azzal, amivel itthon még igen kevesen: eposzi méretű világot alkotott, rengeteg szereplőt mozgatott, miközben ügyelt a koherenciára. Az Eshtar egy remek trilógia volt, de Walden ezúttal valami mással próbálkozott. De vajon sikerült-e neki?
[h]Újra száll[/h]
Cikk elején a legjobb elsütni egy vallomást. A Mysterious Universe név számomra eddig ha idegen nem is, de kevéssé volt ismert. Annyit tudtam róla, hogy egy halom kötet megjelent már az évek során, leginkább SF-műfajban. És hogy ezek a regények bőségesen kimerítik a ponyva fogalmát, na de korántsem a rossz értelemben.
Tudjátok, van az a trash-faktor, amit akkor érzünk, ha egy B-kategóriás filmnél nem tudjuk eldönteni, hogy ez most tényleg ennyire gáz, vagy direktbe gagyi. Ez szerintem valamelyest ráhúzható a ponyvára is, de máris megnyugtatok mindenkit, a Hédammuš újra száll totálisan tudatosan, előre eltervezetten tol ki minden csízi jelenetet a maximumig, és rohadtul szórakoztató! Tetőfokára hág a trash, merüljünk is meg benne!
Hogy mi a Hédammuš története? Hát, erről nehéz bármit is mondani. Lazán mondhatnám, hogy amúgy is, kit érdekel? Vannak a jók, vannak az árulók, a többit már magatoktól is kitalálhatjátok. A hangsúly egyértelműen nem a sztorin van, és ezt hamar a tudtunkra is adja Walden. Belecsapunk egyből a lecsóba, folyamatosan akció van akció hátán, káromkodás, szex, beszólogatások, törés-zúzás, és minden, mi szem-szájnak ingere. Egyértelműen a 80-as, 90-es évek adrenalintól pezsgő akciófilmjei jutottak eszembe, amiket pár éve még nem tudtam megfelelően értékelni. Most már nagyon jól tudom, milyen szórakozási formát képviseltek, így azt is tudom értékelni, hogy a Hédammuš mit nyújt az olvasók felé. Vegytiszta bűnös élvezetet.
[h]Hulljon a férgese[/h]
A történet egyszerűsége miatt nem éreztem szükségét a komolyabb világépítésnek sem, és egyébként is minden kardinális dolgot tartalmazott, amire egy ilyen jellegű alkotásnál szüksége lehet az olvasónak. Nem kellettek a fölösleges fejezetek, tele leírásokkal, bőven így is érthető a Neššaline bolygó berendezkedése, a hae/atti faj humoros különcsége és a szereplők velős motivációja, és ami a legfontosabb: az adrenalin-dús akció.
Szofisztikált olvasóknak nem tudnám nyugodt lélekkel ajánlani, mert a trágárság, ha nem is a magját adja a kötetnek, mindenképpen gyakori jelenség, ami szerencsére nem vált öncélúvá. Walden egyértelműen nem akart egy olyan összetett művet létrehozni, mint amilyen az Eshtar volt, de a sci-fi és fantasy műfaji elegyeket megtartotta. Itt is van erős női karakter, mágus, beszélő fegyver és kozmikus fenyegetés, de a tétek súlyosságát nem éreztem annyira, de nem is erőlteti le az író az olvasó torkán. Ahogy a szereplők karakterisztikájával és fejlődésével sem kellett törődni túl sokat, és érződik minden lapon, hogy direkt hangsúlyos a regény ponyva mivolta; és a francba is, összeáll és működik az egész.
A regényre végig cinikus és szarkasztikus humor jellemző. Az egyik főszereplő, Paul Wittgen a megtestesült nihilista szolgáltatja a legtöbb “laza, de rohadt kemény fickó” poénokat, amik jól is állnak neki. A legtöbb elsütött egysoros és vicc nálam nem mindig működött, de néhány azért erősen betalált, amitől sikerült egy-egy nem túl szolid nyihogást kipréselni magamból. Érdekes egyébként, hogy az Eshtarban is előfordultak heccelések és egysoros poénok, de ott, ahogy emlékszem ezek nem igazán működtek. Itt viszont egyértelműen több a létjogosultságuk ezeknek a beszólogatásoknak, és jóval szórakoztatóbbak is.
[h]Közel sem ostoba[/h]
Akadtak jól és kevésbé jobban működő kikacsintgatások és pop-kulturális utalások is, amik minimum megmosolyogtattak olvasás közben. Ellenben imádtam a közéleti easter eggeket. Vagyis remélem nem csak én láttam bele az elmúlt évek hazai és globális politikának a vetületét; ettől függetlenül volt egy-két igazán félreérthetetlen utalás, amikor elégedetten csettintettem. Ha ti is kiszúrtok ilyen kikacsintást, mikor olvassátok a regényt, írjátok meg, hogy nem csak képzelődtem.
Összességében tehát a Heddamuš újra száll egy ízig-vérig guilty pleasure ponyvaregény. Cinikus, humoros, laza és szórakoztató kikapcsolódás. Ráadásul pont jókor talált be, hiszen a Kifürkészhetetlen és a Letűnt világok után kellett valami sokkal-sokkal könnyedebb kötet is, mert az utóbbi kettő rendesen megviselte a lelkemet. Érdemes azért megjegyeznem, hogy ne gondoljuk azt, hogy a Hedammuš egy ostoba mű; tény, hogy nem a magaskultúrát célozza meg, de nem azért ilyen B-hatású, mert tehetségtelen az író. Egészen pontosan az ellenkezője igaz. Ha Walden képes volt egy epikus trilógiát összehozni az Eshtarral, akkor csak megy már neki egy “egyszerű” ponyva is. Itt arról van szó, hogy szánt szándékkal egy kellemes, röpke szórakozást nyújt azoknak, akik vevők az ilyen jellegű alkotásokra.
Azoknak tudom ajánlani, akik nem riadnak vissza a szókimondó tartalomtól, a kegyetlen csépeléstől, és a fülledt erotikától sem. A Mysterious Universe korábbi műveinek ismerete nem szükséges ehhez a kötethez, bárki élvezheti önmagában is. Bár azt hiszem ez most nekem kapudrog volt…
A regény recenziós példányát köszönöm az írónak Michael Waldennek, és a Tuan kiadónak!
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatom az oldalt[/h]
