Az 1937-es Hófehérke és a hét törpe a Disney első egész estés rajzfilmje, és mint ilyen, a többi klasszikusuk közül is kiemelkedik. Valószínűleg nincs olyan, aki valamilyen formában ne találkozott volna a történettel, és annak mozgóképes manifesztációjával. Ennek megfelelően egy ilyen alkotásnak hatalmas öröksége van, és generációk ismerték és szerették meg. Így pedig különösen rizikós vállalkozás újraalkotni egy ilyen történetet. Pláne, hogy például az újévkor megjelent Nosferatu-újrázással szemben még azt sem lehet mondani, hogy az eredeti elemi szinten ne állta volna ki az idő próbáját. Persze van bőven benne, ami rosszul öregedett, de mégsem egy némafilmet kellene befogadnia a fiatal nézők gyomrának.
Ahogy pedig ez várható is ilyenkor, a szélesebb közönség felől nem érzékeltem kiemelt várakozást. Sőt, sokkal inkább elutasítással és balhékkal övezett marketing-futamot tudhat maga mögött a Hófehérke. Legyen szó a film „woke-ságáról”, a címszereplőt alakító Rachel Zegler megosztó nyilatkozatairól, vagy arról, hogy erős utalásokat kaptunk számos kulcsmozzanat változásáról. Utóbbi nyomán pedig felmerül a remake-ek örök dilemmája is. Ha változtatnak, akkor egyrészt érkezik a nosztalgiától fűtött, szentségtörést kiáltó népharag. Ha viszont nem, akkor mégis mi szükség a felújításra, ha az eredeti is bőven élvezhető. Egy snittről snittre újraforgatott Hófehérkének ugyanúgy semmi értelme, mint aminek alig lehet ráismerni az alapmotívumaira. Ebben a dilemmában került identitásválságba a 2025-ös, élőszereplős változat.
A nagy könyv szerint?
A történet azért hasonlóan indít, mint az eredeti, az arannyal futtatott fehér könyvből ismerhetjük meg Hófehérke helyzetét. Ugyanakkor ezt a mesekönyvet most sűrűbb sorokkal írták, és jóval többet tudunk meg a főszereplő családjáról. Láthatjuk, ahogy a királyi pár és gyermekük (Rachel Zegler) milyen idilli kapcsolatban vannak egymással és az alattvalóikkal is. Megismerhetjük a jó király nézeteit és tanácsait, majd a tragédiákat, amelyek a feleségével együtt elszólítják az élők sorából. Így amikor eljutunk a lassan 90 éves eredeti első jeleneteihez, már nem teljesen idegenek számunkra.
Ennek persze oka is van, a Hófehérke ugyanis a volt király és a gonosz mostoha (Gal Gadot) uralkodási módszereit állítja a film középpontjába. Előbbi egyben egy örökség is, amelyhez Hófehérkének majd fel kell nőnie. Ez alapján pedig nem meglepő, hogy ezúttal fontos szerepet kapnak a társadalmi kérdések is. A fehér lovon érkező herceget egy lázadó csapat vezére váltja, a nép nélkülözése pedig legalább akkora probléma lesz, minthogy a végén egymásra találnak-e a szerelmesek.
Túlnyújtózkodva a takarón
Most, hogy a többség felháborodottan bezárta a cikket, már egy fokkal bátrabban jegyzem meg, hogy ezen változások közül nem mindegyik ördögtől való. Lássuk be, az eredeti történetet két-két percben keretező délceg királyfi annyira érdekes és emberi, mint egy raklap üveggyapot. Az olyan talányok, mint hogy mi történt az országgal, miután a gonosz királynő a mélybe zuhant, csak azért nem voltak zavaróak, mert idejük sem volt felmerülni. Az eredeti Hófehérke azért nem a narratív vízállóság mintapéldája, és így nem azonnali tragédia, ha bizonyos pontokon plusz mélységet kap. Ha innen közelítjük meg, Jonathan (Andrew Durnap) egy sokkal hihetőbb románc-alany, még hófehér hátas nélkül is.
És amiatt sem kell aggódni, hogy a Disney valami igazán felforgató üzenetet akar letolni a torkunkon. Egyrészt, mert egy gigavállalatról beszélünk, akitől nem hangzana hitelesen egy masszívan szocialista üzenet, de azért is, mert a tanulságok nagyon is a tipikus Disney-vonalon mozognak. Ezt lehet leegyszerűsítőnek és naivnak hívni, és valahol az is, de ezért önmagában nem feltétlenül tudok haragudni. Lehet bennem van a hiba, hiszen nekem a Raya és az utolsó sárkány megbocsátásról szóló tanmeséje sem verte ki a biztosítékot. Viszont egy gyerekfilm megengedheti magának, hogy a világ rideg igazságtalansága helyett a szeretet erejére fókuszáljon. Azonban a Hófehérkének mégsem tudom teljesen elnézni a dolgot. A felvázolt konfliktus ugyanis annál bőven komplexebb és reálisabb, hogy az ilyen kedves feloldások birodalmában maradhassunk. Így pedig marad a keserű szájíz, hogy azért ez egyáltalán nem így működik.
Törpék a diszkóban, minden hupikék
Ez könnyen zavaró lehet az idősebb nézőknek, de a gyerekek vélhetően nagyságrendekkel jobban szórakoznak majd. Ez ugyanis összességében egy teljesen vállalható Hófehérke-adaptáció. Egy kedves alkotás, számos egyszerű, de sosem kínos poénnal. Az állatok kifejezetten aranyosak, a törpékhez pedig rengeteg szerethető pillanat tartozik. Van közöttük kémia, életet visznek a jeleneteikbe, és bár a legtöbben nem kapnak új mélységeket, Kuka karakterét egészen kikupálták. Már nem rajta csattan az összes ízetlen tréfa, helyette egy szorongó, de beilleszkedni vágyó figurát kapunk, akinek fejlődése talán a film egyik legerősebb újítása. És bár nem kapnak sok időt a vásznon, a lázadók kompániájában is megfért néhány szórakoztató karakter.
Szóval bőven megvannak a kellékek, sőt, a hangulat is egy könnyed, kedves gyerekfilmhez, csak modernebb köntösben. Azonban ez a korszerűsítés az, amely újra és újra megbosszulja magát. A túl élethű konfliktust már említettem, de a tempó is ismételten megsínyli, ha egyes jelenetek nem tartották a lépést az új szerkesztési stílussal. Egy modern filmben elüt az összképtől egy olyan fejezet, amely nem kap kellő előkészítést, és ezáltal súlytalan lesz. Ennek esett áldozatul az eredetiben még természetesnek ható, egy-két perc alatt lezavart erdei menekülős jelenet is.
Gonosz most/soha
A cselekmény ívét viszont sokkal jobban összezavarja az a narratív farolgatás, amit az új Hófehérke végrehajt. A film ugyanis minden újítása mellett is szeretne minél hűségesebb maradni az alapanyaghoz, akár újraalkotott snittekről, akár a főbb alapvetésekről van szó. Ezért minden alkalommal, amikor eltérnek az eredeti történésektől, elég hirtelen kormányoznak vissza egy jól ismert jelenethez. Ez véleményem szerint egy hamis dilemmából ered, ahol az írók nem tudták, merjenek-e tartósan távol maradni a sorvezetőtől, vagy inkább kétségbeesetten zárjanak vissza minden lehetséges ponton. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt lehetett volna sokkal organikusabban tenni, és úgy letérni a járt útról, hogy ahhoz nem kell ötpercenként teleportálnia valamelyik szereplőnek.
Ráadásul az újonnan bevezetett szálak érezhetően kiforratlanok. Nem kapnak elég időt sem, néha mintha csak lógnának a levegőben. Biztos benne van az is, hogy automatikusan idegennek éreztem őket, de a forgatókönyv kétségbeesett pálfordulásai sem segíttek abban, hogy jelentősnek tűnjenek. Mindez a fináléban csúcsosodik ki, amelynek már végképp késő lesz ahhoz, hogy a klasszikus befejezéssel csengjen össze. Kapkodó, zavaros események közepette, minden katarzis nélkül győz a naiv üzenet, egy borzasztó gyenge összhatást eredményezve.
Víg dalt dalolni jó
A vizuális összkép viszont már sokkal kedvezőbb. Találkozhatunk néhány kreatív beállítással és átmenettel, vagy ügyesen újraalkotott képsorral. Ugyan nem adja vissza az eredeti mesekönyves báját, de egy színes és alapvetően igényes látványt kapunk. Egy-egy jelenet bevilágítása és néhány díszlet ugyan súrolja a giccset, de azt nem lehet elvenni tőle, hogy látványos. Ahogy azt sem, hogy a CGI törpék láttán nem csodálom, ha valaki megirigyli Stevie Wondert. Nagyon ocsmányak szegények, teljesen elütnek a film arculatából. De ugyancsak természetellenesnek éreztem néhány jelmezt is a világ kontextusában, Jonathan jóformán egy kardigánban flangál végig.
A dalok sem adnak kellemetlen összhatást, de érezhetően az eredeti dallamok a legemlékezetesebbek. Nyilván itt is közreműködik a tény, hogy ezek már generációk óta a köztudtaban vannak, de legalább sikerült korrekten kezelni őket. Az új dalok pedig inkább a tipikus, nagyot éneklős kategóriából kerülnek ki, vannak pillanataik, de semmi kiemelkedőt nem mutatnak. Az évtizedek során annyi Disney-betét folyt már le a különböző adatfolyamokon, hogy egy lírai musical-áriának szinte lehetetlen áttörnie a közfalat.
Sok támadás érte, és vélhetően éri is majd Rachel Zeglert, és sokan sohasem fogják őt elfogadni Hófehérkeként, de meg kell hagyni, hogy kifejezetten illik hozzá a szerep. A kisugárzása pont olyan, mint amilyet az új célokat is kapó, de alapjaiban nem sokat változó karaktere megkövetel. Persze nem ez a szerep kívánja meg a legkomolyabb drámai eszközkészletet, de nem fogok számon kérni rajta olyasmit, ami sosem volt a feladata. Gal Gadot már egy izgalmasabb szerepet kapott, de sajnos nem igazán tudott élni vele. Alapból sem tartom tehetségesnek, de itt még csak nem is az elkerülhetetlen túljátszásával van a probléma. Disney-gonoszként főbenjáróbb bűn, hogy a karizmája is hiányzik ahhoz, hogy a gonosz mostohát tényleg fenyegetővé tegye.
Verdikt
A Hófehérke alapvetően egy kedves, inoffenzív, látványos, de bukdácsoló film. Végig identitásválságban szenved, nem tudja, hogy újítson, vagy ragaszkodjon az alapokhoz. Végül mindkettőt megpróbálja, és így egyikben sem igazán jó. Adaptációnak nem elég hű, újragondolásnak nem elég eredeti, átmenetnek pedig túl kapkodó. Az üzenete pedig nem képes megválaszolni a saját maga által felvetett kérdéseket, ahogy a saját szimbólumrendszerével sem tud kezdeni semmit. De messze nem egy vállalhatatlan mese, és az alapműtől elvonatkoztatva (főleg a kisebbek számára) szórakoztató lehet. Sőt, még attól sem kell félni, hogy szembemenne a „klasszikus értékekkel”.