Bár az utóbbi pár évben (főként a független készítőknek köszönhetően) magához képest szárnyal a magyar filmipar, vannak műfajok, amikben továbbra sem vagyunk erősek. Ezek jellemzően olyan zsánerek, amikhez sok pénz kell, legyen az akciófilm, vagy sci-fi. Mert ugyan ezeket is meg lehet oldani kísérleti úton, olcsón, csak a műfajok célközönsége általában nem erre vevő. A felsorolásból ugyanakkor némiképp kilógna a horror. Ha létezik fillérekből kihozható projekt, akkor egy horrorfilm biztosan olyan. Nem véletlen, hogy évről évre annyi vállalhatatlan alkotás találja meg a mozikat vagy a kölcsönzők polcait.
Itthon azonban még sincs nagy hagyománya a mozis borzongásnak. Próbálkozások ugyan vannak, de ezek egy része inkább thriller, az olyan darabokat, mint a Post Mortem, pedig nem érdemes a zászlónkon hordozni. Vajon kulturálisan vagyunk máshogy beállítva? Vagy a szakmai eszköztárunk szakosodott teljesen másra? Utóbbi felvetésben még lehet is valami, mert Cibulya Nikol első nagyjátékfilmjéből, a Holnap meghalokból pont a természetesség hiányzik. De ez még korántsem jelenti azt, hogy ez egy gyenge horror lenne. Hatásos és néhány pillanatában kiváló alkotás, amely végül megbotlik azokban a küszöbökben, amelyeken a zsáner legtöbb képviselője szintén elhasal.
A hétvégére kimegyek az erdőbe, mert érzem, mindenféle gond van most a fejembe’
Irma (Kurta Niké) terhességének utolsó hónapjában visszavonul az erdő közepén lévő családi nyaralóba. Évtizedek óta nem járt ott, de most mégis egy furcsa késztetés ide irányítja. A kis ház baljóslatú és rendetlen, és apró furcsaságok történnek körülötte. Irma meghívja a hétvégére féltestvérét, Marcit (Kerekes Márton) és legjobb barátnőjét, Stefit (Piti Emőke), és amikor befutnak, felfedi előttük elvonulásának okát: úgy érzi, másnap meghal. A többiek eleinte nem tudják hova tenni ezt a félelmét, de minél több időt töltenek a házikóban, annál több különös jelenség bukkan fel körülötte.
A Holnap meghalok eleinte viszonylag okosan, kevés expozícióval építkezik. Organikusan, sallangmentes párbeszédek alapján derül ki minden fontosabb információ, és ha valamire nem egyből kapunk választ, kellő feszültség sejteti, hogy ez nem dramaturgiai hanyagság érdeme. Így folyunk bele szépen lassan egy aránylag kínos kényszer-nyaralásba. Stefi és Marci csak muszájból vannak ott, és neheztelnek Irmára, amiért alig tartotta velük a kapcsolatot. Ők ketten ráadásul egymást is alig tolerálják. Stefi velük tartó párja, Donát pedig csak simán furcsa fazon, így a kínos szituációkat csak tovább eszkalálja. A kialakuló légkör tehát nagyjából annyira egészséges, mint a Vénusz felszínén, és ez ad egy alapvető nyugtalanságot a jeleneteknek.
És akkor még csak felszínre sem törtek a konfliktusok, amelyek elhallgatva feszítik szét a társaságot. Szakmai féltékenység, régi családi konfliktusok, elhallgatott traumák. Minden szereplő hordoz magában jó pár sebet, mégis próbálják civilizáltan egyben tartani magukat, és pont ettől lesz olyan embertelen, nyomasztó az atmoszféra.
Kísért a múlt
A lelki békét persze az sem segíti elő, hogy érezhetjük: valami követi hőseinket. Ezt bizonyos pillanatokban remekül érzékelteti a Holnap meghalok, máskor már messze nem ilyen kifinomult. Az, hogy mit láthatunk a vásznon, és hogy mit hallhatunk a hangszórókból, sokszor teljesen másik műfajban mozognak. Egy egyszerű erdei séta alatt, amikor még semmi nem indokolja a rettegést, olyan tipikus horror-melódiák csendülnek fel, hogy azt hinné az ember, minimum egy baljós, sötét pincét térképezünk fel a játékidő utolsó harmadában. Csak a hátborzongató hanghatásoktól nem lesz horror valamiből, és az eszközök ilyen túlhasználtsága nem segít azon, hogy jobban el tudjunk merülni a bemutatott környezetben.
Pedig néha érdemes lenne, mert a Holnap meghalok gyönyörűen lett fényképezve. A tiszta nagytotálok megmutatják egy egyébként átlagos erdő káprázatos szépségét, de közben van valami nyugtalanító a képkockákban. A beállítások pedig, akár a horror felvezetésére szolgálnak, akár a drámai hatást növelik, egytől egyig jól működnek, a kompozíció pedig időnként jóformán lenyűgöző. És a vágásnak is megvannak a maga bitang erős momentumai. Legalábbis addig, amíg Irma el nem kezd emlékképeket látni.
Persze ez elég szubjektív dolog, de a flashback-ek alkalmazása számomra elképesztően hatásvadászra és kaotikusra sikeredett. A másodperc törtrésze alatt váltunk át olyan eseményekre tucadjára is, amelyek elsőre is jól érthetőek voltak, mindezt keverve funkciójában jóval nehezebben behatárolható vágóképekkel. Ez a technika a konkrét horrorjelenetekben már jobban szuperál, de azért itt is messze van még a teljes természetesség.
Nem tudod kitalálni a választ, ha az arcodba mondják
És talán itt érdemes elővenni a műfajok kérdését, ugyanis amennyire tisztességes horror a Holnap meghalok, ugyanannyira be lehet kategorizálni thrillerként is. Horrorként egyébként nem az a klasszikus pelenkacseréért kiáltó, székhez szegező alkotás, de van egy erős atmoszférája, ami a túltolt eszközhasználat ellenére is létrejön. Így a Holnap meghalok időről időre képes bemászni a néző bőre alá, de félelmetes szinte sose lesz. Az ijesztések, már amennyiben annak készültek, nem igazán hatásosak, és a megjelenésük környéke egyébként is a káosz birodalmába csúszik át. Néhány jelenetet egyszerűen nehéz követni, és a narratíva sem segít abban, hogy utólag a helyére kerüljenek a kirakósdarabok.
Mert thrillerként egy nagyon furcsa kettősség él a filmben. A rejtélyek és a múlt kibogozása közben egyszerre éreztem borzasztó szájba rágósnak és információban fukarnak. A központi kérdésnek nagyjából az a nyitja, amit elsőre is gondol az ember. Egy felkavaró emlék bontakozik ki a flashbackek hosszú sorából, de eddigre már nehéz nem rájönni, mi a nyitja a nagy titoknak. A párbeszédekbe újra és újra bekúszik néhány olyan mondat, ami mintha fel lenne címkézve: “nézd, én egy utalás vagyok a befejezésre”. Nemcsak mesterségesen hat, de a meglepetés erejét teljesen elveszi a finálétól. De a válaszok birtokában sincs megfejtésünk jó pár történésre, aminek ugyan nincs nagy jelentősége, de mégiscsak zavaró. Persze benne van a pakliban, hogy a kérdéses jelentek egyszerűen csak rosszul vannak megrendezve, de szeretném azt hinni, hogy csak a talány egy aspektusát nem kommunikálta jól a film.
Minden kaotikus, ha a vége kaotikus?
Az utolsó pár jelenetre viszont egyértelműen káoszba fullad minden. Eddigre persze megszokjuk azt, hogy nem minden igaz, amit látunk, de mégsem egyszerű összerakni, hogy mi és miért úgy történik, ahogy. Azért a főbb motívumok kibontakoznak, mint a megbocsátás önmagunknak, és a jóindulatúnak tűnő feledés feloldása. Vagy a generációs traumák, minták és azok megtörése. Ezekről sem igazán kifinomultan értekezik a Holnap meghalok, és talán itt érződik, hogy filozófiájában ez egy horrorfilm. Mert erősebb fókusz van a központi rejtély minél hátborzongatóbb megfejtésén, minthogy a végső üzenet kellő kifejtést és alátámasztást kapjon. A forgatókönyvön uralkodó fejetlenség pedig szintén nem idegen a műfajtól.
A szereplők viszont már nem mindig mozogtak otthonosan a horror-díszletben. Alapvetően nem játszanak rosszul, sőt, Kurta Niké remekül hozza egy eltökélt, de sebzett nő kettősségét. Kerekes Dániel sem rossz a kicsit idegesítő, a világot komolyan venni képtelen srác szerepében. A horror elsődleges forrásai, az időnkét felbukkanó kislány és felnőtt nő pedig valóban szolgáltatnak némi libabőrt. Mégis, amikor egy dedikált horrorjelenet folyik, éppen beüt a krízishelyzet, valahogy gyengébb a teljesítmény. Nem feltétlenül a legtipikusabb horror-eszköztárat hiányolom, de hasonló tapasztalat nélkül nem csodálom, hogy nem annyira meggyőző a végeredmény.
Verdikt
A Holnap meghalok egyáltalán nem egy rossz horrorfilm, még ha nem is a legtipikusabb félelemkeltésre törekszik. Képes egy kitartó nyugtalanságot teremteni a nézőjében, és a végére fel is kavarni őt. Más kérdés, hogy a film oroszlánrészében inkább a thriller-szakosztály hatása alatt voltam, még úgy is, hogy nem kihívás megtippelni, mire megy ki a játék. Mégis bennem volt, hogy azért el szeretnék jutni a teljes igazsághoz, és a film kellően lekötött a végéig. Itt aztán sajnos már nehezebb eligazodni az elszabaduló formanyelv és a zavarossá váló forgatókönyv közepette.
A Holnap meghalok majdnem egy jó film. Az operatőri munka fantasztikus, a vágásnak is vannak kiváló pillanatai, mégis természetellenesnek és hatásvadásznak hat a kulcspillanatokban. A színészek alapvetően remekelnek, kivéve akkor, amikor valóban egy horrorban érezhetjük magunkat. A forgatókönyv okosan építkezik, jól vezet fel egy rejtélyt, aztán módszeresen lövi el a saját poénjait. Ez a sietősség nem tesz jót a filmnek, de itt nem annyira a rövidséggel (85 perc), mint inkább az információk direktségével van a baj. Végül pedig tud borzongatni a Holnap meghalok, de félni szinte lehetetlen tőle. Vagyis messze van még attól, hogy a magyar horror üdvöskéjének nevezzük, de megvan benne egy alap. Egy olyan fundamentum, amire érdemes lehet építeni, mert ha összességében nézünk rá, akkor ez nem egy jó, de egy tisztességes horror. És itthon ebben sem bővelkedünk.