Robert Eggers fiatal kora ellenére simán lehet a jövő látnok rendezője. A 2015-ös VVitch (A boszorkány) direktora újabb horror-mérföldkövet tett le az asztalra, ezúttal a Lighthouse (Világítotorny) képében. Mindeddig nem tudtam volna arra a kérdésre válaszolni, hogy van-e kedvenc horrorfilmem. Nos, most már van.
Egymásra utalva
Igyekszem nem ömlengősre és elfogultra venni a figurát ebben a bejegyzésben, de menthetetlen: a Lighthouse minden téren közel tökéletes. Abszolút megfelel minden olyan követelménynek, amit egy horrorfilmtől elvárok. Nincsenek olcsó vásári ijesztgetések, sem pedig klisés és túlpörgetett förmedvények, amik a legváratlanabb pillanatban az arcunkba ugranak.
Sőt, a Lighthouse a legjobb lovecrafti film, amit valaha láttam. Pedig a marketing célzattal gyakran feltüntetett Lovecraft név itt meg sem jelenik. Oké, de mire ez a nagy hype?
Az 1890-es években járunk, és két férfi érkezik egy apró szigetre a helyi világítótoronyhoz. Az öreg tengeri róka, Thomas (Willem Dafoe) és ifjú segítője, Winslow (Robert Pattinson) egymásra vannak utalva ezen a kíméletlen helyen. Míg az öreg a fényt őrzi, addig Winslow számtalan egyéb feladatot kap. Ránézésre is kiegyenlítetlenek az erőviszonyok, dehát a 19. század nem éppen a polkorrektségéről volt híres. Igazából sem a történettel, sem pedig a cselekménnyel nem tudnék tovább haladni a spoilerek miatt. Gyakorlatilag minden mondatnak, és minden képsornak súlya, mondanivalója van (nem beszélve az egy jelenetre jutó metaforák kiemelkedő számáról). Ember legyen a talpán, aki elsőre összerakja a képet, és megfejti a tonnányi hasonlatot, utalást és allegorikus képsort.
A Lighthouse ugyanolyan elemien hat a nézőre, mint amennyire a szélsőséges időjárás szereplőink számára. Ez a film művészhorror, emiatt biztosan sokan lesznek, akik nem tudják majd magukénak érezni. A korhűség kedvéért a film 35mm-es filmre forgott, fekete-fehér, tartja az 1.19:1-es képarányt, és alapjaiban hozza a korabeli mozik kvintesszenciáját. Mindez megmutatkozik a nyilvánvalóak mellett (szereplők ruhája, fizimiskája) a hangulatban, a nyelvezetben, a kitartott jelenetekben, hang és fényhatásokban egyaránt. Mindemellett mindennek jelentése van, ráadásul nem is egyféleképpen értelmezhetünk bizonyos történéseket.
Lovecraft is elismerően csettintene
A rettegés sosem az előtérből közelít a néző felé. Mindig ott lapul a rejtély, az ismeretlentől való félelem, mint például a régi rémfilmekben – vagy Lovecraft munkásságában. Néha nem kell megfejteni a természetfelettit, néha pedig rendkívül egyszerű magyarázata van mindannak, amit elsőre nem tudunk megérteni. Leggyakrabban azonban csak magunk elől rejtjük el a nyilvánvalót. Vagy megpróbálunk egyéb bűnbakot keresni saját vétségeinkre, s mindig tovább hárítjuk felelősségünket, mert így egyszerűbb. Mert akkor nem szorulunk komplex magyarázatokra sem magunk, sem mások felé.
A Lighthouse közel kétórás játékideje alatt bejárjuk az emberi elme minden mélységét. Sosem tudhatjuk, mi a valóság, mi a képzelet szüleménye, vagy hogy mi miért történik éppen. Mondanám, hogy a film végére kitisztult a kép, de akkor hazudnék. Csak még több kérdésem volt, melyekre csak magamban találhatok válaszra. Hangulattól, elmeállapottól függően változhat a néző hozzáállása a filmhez, és annak jelentéséhez.
Dafoe és Pattinson egyszerűen zseniális. Mivel a film kifejezetten kamaradarab-jellegű, minimalista helyszínen kettejükön állt, vagy bukott az egész. Nem csak, hogy megoldották a feladatot, de bőven túlteljesítettek. Kettejük kapcsolata ezer és ezer teóriát szülhet pusztán egyes gesztusaikból, mimikájukból kiindulva. Párbeszédeik gyakran zavarosak, mégis érthetőek, és célravezetőek – de a kétség minden szavukban ott van. Dafoe közel háromperces monológja pedig számomra az egész alkotás csúcsa volt. Annyira meggyőző, erőteljes, megveszekedett, nyers, és érzelemdús, hogy erről tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A cikk írása pillanatában is simán beleborsózik a hátam.
Ahogy egyre mélyebbre kerülünk a film által nyújtott káoszban, tartja folyamatosan következetességét, és egy pillanatra sem enged feszültségéből. Egyetlen darab jumpscare sincsen, hiszen abszolút elvett volna a tökéletesen adagolt cselekményből.
Verdikt
Összességében tehát a Lighthouse egy zseniális művészhorror, mely úgy tud végig félelemben tartani, hogy nem él semmiféle olcsó bazári trükkel. A forgatókönyv kiváló, a színészek mesteriek, a rendezés pedig önmagában képes megteremteni az atmoszférát. A rejtélyes világítótoronyba a néző azt lát bele, amit szeretne, nincs konszenzus a film jelentését illetően. A Lighthouse-hoz remélem soha nem fog szinkron készülni, mert simán rontana a tökéletesen elgondolt élményen. A nyelvezet és a sajátos akcentus (skót talán?) annyira erősen van jelen, és oly kifejező, hogy kár lenne háborgatni. Ezt a műremeket nem csak a zsáner szerelmeseinek ajánlom, hanem bármilyen filmkedvelőnek érdemes próbát tennie vele. Nyers, lassú, vontatott, de egy pillanatra sem ereszti a nézőt, és a feszültséget mesterien fenntartja az utolsó percig. Aki hozzám hasonlóan unja már az újvonalas horrorokat, és inkább a korabeli alkotásokban találja meg számítását, ne is hezitáljon. A Lighthouse biztosan nem csak az én kedvenc horrorfilmem lesz.