Vannak filmek, amelyeknek a koncepciójából, de legkésőbb az előzeteséből kikövetkeztethető a teljes cselekmény. Ilyenek gyakran például a bosszúmozik és a romantikus vígjátékok esetében fordulnak elő. Erre nem a műfajuk predesztinálja őket, csupán itt sokszor egyszerűbb szerkezetű alkotásokról van szó. Ha ezen a készítők nem csavarnak egy embereset, akkor egy potenciálisan élvezhető, de végletekig kiszámítható filmet kapunk. Ugyanez a helyzet az Imádlak utálni esetében, amelynek főbb fordulatait azelőtt meg lehet jósolni, hogy elindulna a vetítés.
Persze élek a gyanúperrel, hogy ez valahol cél is volt. A felvonultatott motívumok egyértelműen kijelölték az irányt, és aki erre vevő, annak gondolkoznia sem kell, hogy jó helyen jár-e. Szeretnél vonzó embereket látni, ahogy flörtölnek és veszekednek? Megkapod. Ha okos történetet, Oscar-esélyes alakításokat és komoly mondanivalót szeretnél, akkor vagy nem láttad még az előzetest, vagy menthetetlen idealista vagy. Épp ezért egy kicsit furcsa helyzetben vagyok: bár pontosan azt kaptam, amit vártam, kritikusként azért meg kell emlékezzek róla, hogy egy középszerű romkomról beszélünk.
A két veronai nemes
Bea és Ben egy egyéjszakás kaland után ki nem állhatják egymást. A remekül induló randi reggel katasztrófába torkollik, és onnantól kezdve minden találkozásukkor csak marakodnak. Pedig kénytelenek lesznek újra elviselni egymást, hiszen ugyanarra az esküvőre hivatalosak, amely előtt ráadásul napokat töltenek el egy ausztráliai villában. A helyzetet tovább komplikálja, hogy az ünneplők között megjelenik Ben exe és Bea volt vőlegénye is. Ben szeretne újra összejönni Margarettel, Bea viszont inkább távol maradnak Jonathantól, akivel a szülei lépten-nyomon újra össze akarják boronálni. A megoldást abban látják, hogy eljátsszák, egy párt alkotnak.
Nem kell kifejezett orákulumnak lenni ahhoz, hogy lássuk, mire megy ki a játék. Ahogy arra számítani lehetett, az Imádlak utálni egy eredeti gondolattal sem rendelkezik. A trailer nagyjából a film feléig mindent megmutat, utána pedig a hátralévő időből sejteni lehet, hány csavart bír még el a papírvékony narratíva. Minden tökéletesen kiszámítható, a végkifejlethez szemernyi kétség sem férhet. Ha láttál már romantikus filmet, láttad az Imádlak utálni-t is. De hé, legalább pontosan tudod, hogy mit kapsz a pénzedért.
Tévedések vígjátéka
Az egy dolog, hogy a történet rettenetesen sablonos, de mellé rendesen ostoba is. Rögtön Bea és Ben nagy tervének semmi értelme: két pontosan ellentétes hatást akarnak elérni azzal, amit csinálnak. Ennek a következményeire ők is rájönnek, de az fel sem merül, hogy nem fogják tudni a kecskét is jóllakatni és a káposztát is megtartani. A mellékszereplők is sorra hozzák meg az értelmezhetetlen döntéseket, mindenki percenként változtatja, hogy éppen kivel akar lefeküdni. A színvonalat alig egy kicsivel sikerült egy társkereső reality szintje fölé kalibrálni.
Az Imádlak utálni azért megpróbál ennél egy árnyalatnyival intelligensebbnek látszani. A film ihletett merített a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-komédiából, és ezt a tényt nem hagyják csak úgy feledésbe merülni. Az új “fejezetek” határain felbukkan egy-egy idézet a nagy angol drámaírótól, amely egy kicsit fellengzősnek tűnik azok után, hogy mennyi köze van egymáshoz a két történetnek. A szereplőket ugyanúgy, vagy legalábbis hasonlóan hívják, és Bea(trice) és Ben(edetto) kapcsolata is hasonló. Az még egészen jópofa is (bár abszolút logikátlan), hogy ugyanúgy próbálja meg őket összehozni az esküvő békéjét féltő család, hiszen egy fennkölt reneszánsz dráma eszközkészlete gyorsan zátonyra fut egy modern környezetben. Ilana Wolpert és Will Gluck viszont gyorsan visszakormányozták a forgatókönyvet a tipikus romkomok csendes vizére, az öreg Lándzsarázót csak mint jól hangzó címkét hagyták meg. Sebaj, felhatalmazva érzem magam, hogy az alcímek mind teljesen random Shakespeare-művek legyenek.
Ahogy tetszik
Bár a karakterek már Shakespeare-nél sem tűntek ki a komplexitásukkal, itt végképp botegyszerűek. Nyilván nem segít rajtuk, hogy igénytelen sorokat adtak a szájukba. Néhány expozíció-daráló dialógusnál az is természetesebbnek hatna, ha elkezdenék felolvasni a Maradjatok gyerekek dalszövegét. De emellett is mélység nélküli, de legalább szép emberek, akik jól néznek ki egymás mellett… vagy éppen egymásban. És igazából ez volt a lényeg, nem az, hogy karakterfejlődést, kidolgozott személyiséget vagy valódi emberi érzelmeket kapjunk. Így két héttel az Előző életek után még túl élénken emlékszem, milyen az, amikor hiteles érzések jelennek meg a vásznon. Na, ezek itt nem olyanok.
A színészi játék is valahogy ilyen mértékkel lett mérve. Szerencsére azért messze nem pornósak az alakítások, de egyértelműen nagyobb prioritást kapott a külcsíny, mint a tehetség. A mostanában erősen felkapott Sydney Sweeney-nek nem igazán ismerem a munkásságát, de nem ebből a filmből derül ki, hogy jó színésznő-e. Glen Powell helyett is inkább a hasizmának kell nagyot alakítania, a Jonathant játszó Darren Barnet pedig úgy néz ki, mint akit az Isten is romkomokban expasik megszemélyesítésére teremtett. Nem csoda, ha az olyan helyzetek, ahol nem elég jól kinézni, nem sülnek el tökéletesen. Például messze nem mindig tudták elhitetni, hogy a két főszereplő egy pillanatig is utálja egymást.
Szeget szeggel
Az Imádlak utálni tehát finoman szólva nem egy jó film, de vajon milyen romantikus vígjátéknak? Nos, meglepően vállalható. Ha sikerül félretenni az eddig felhozott, jogos, de a célközönséget egyáltalán nem foglalkoztató kifogásokat, mindenki megkaphatja, amit várt. A romantika a maga módján működik, az évtizedes sablonok nem véletlenül alakultak ki. Van valami vonzereje annak, hogy szép emberek flörtölnek, veszekednek, majd kibékülnek egymással, pláne, ha közben belefér néhány tényleg egészen aranyos pillanat. Megvan minden, ami a recepthez kell, jól kipróbált hullámvasút végén kötnek ki a szerelmesek egymás karjában. Mindez persze jóval kevésbé működne, ha nem olyan lenne a szereposztás, amilyen, de ez többnyire egy ilyen műfaj.
A film komédia része sem vészes. Persze van jó néhány kegyetlenül kellemetlen vicc, pár pusztító párbeszéd, és kínos megszólalás, de vannak értékelhető poénok is. Mondjuk az a baj, hogyha van öt jó csattanód, és abból hármat ellősz az előzetesben azért, hogy bárki is beüljön a filmedre, az nem segít a végeredményen. De meg kell hagyni, így is voltak pillanatok, amikor jól éreztem magam. Szerencsére a vége felé közeledve egyre kevésbé volt cél a szekunder szégyen, így a körülményekhez képest pozitív szájízzel hagyhattam el a mozitermet. De csak azért, mert a stáblista alatti éneklős montázst kármentés címén teljesen kizárta az agyam.
Minden jó, ha a vége jó
Will Gluck, a rendező látványosan nem akart egy kiemelkedő filmet forgatni. Technikailag jól összerakta az egészet, de semmi komolyabb kreatív vízió nem járja át. Az Imádlak utálni tisztességesen van fényképezve, egy-két kevésbé konvencionális kameraszög és szép drónfelvétel belefért az egyébként elég átlagos képi világba. Egy-két kiégetett képkockán túl nem nagyon találtam benne hibát, és a vágás is korrekt. Ennél több pedig lehet, hogy pazarlás is lett volna erre a filmre.
Mert lássuk be, ez egy nagyon is pragmatikus alkotás. Az olyan sallangokkal, mint történet, komplex karakterek vagy eredetiség, nem foglalkoztak. A cél az volt, hogy vonzó emberek kavarjanak egymással bikiniben vagy elegáns ruhában, kicsit civódjanak, majd egymás karjába fussanak. Ezt is csinálták már sokkal hatásosabban, meg hitelesebben, de talán egy randifilmnél ez nem számít. Mint már említettem, ha láttatok már romantikus vígjátékot, láttátok ezt a filmet is. A kérdés az, hogy ez zavar-e.