A The Suicide of Rachel Foster a legsikeresebb sétaszimulátorok nyomdokain jár, és számos felfedhető titkot tartogat. Mindeközben érzékeny, nehéz témákat is feszeget, és bár ne tenné…
Lehet, hogy én játszottam túl sok sétaszimulátorral, és már csak ezért sem tudnak nekem újat mutatni, de lehet, hogy csak mélyponton van a műfaj. Akárhogy is, az biztos, már régen elmúltak az idők, amikor az újdonság és a szokatlanság varázsa is a belső nézetű kalandjátékok pártján volt. A szűkös műfaji keretek között szinte minden ötlet, minden húzás unalomig lett ismételve, a történeteik pedig szinte minden átlagtól elütő témát érintettek. Ezért is gondolom úgy, hogy itt lenne az ideje pihentetni ezt a zsánert.
És mégis, amikor hírt kaptam a The Suicide of Rachel Foster-ről, azonnal felkaptam a fejem. A koncepció is érdekelt, az elhagyott, hatalmas hotel a Gone Home egy hátborzongatóbb verzióját rajzolta lelki szemeim elé, de a címe ütött el abszolút az átlagtól. A merész, szinte hatásvadász névválasztás egy mély lélekrajzokkal, titokzatos rejtélyekkel teli, és a komoly témáit méltósággal feldolgozó, megviselő, de hatásos alkotás ígéretét hordozta magában. Talán ha egy kicsit több érettséggel nyúlnak bizonyos érzékeny elemekhez, a játék nem is veri le várakozásom magasra tolt lécét, így viszont egy ellentmondásos végeredményt kaptunk. Mind videojátékos, mind erkölcsi szinten.
Megtört szívek szállodája
Nicole már több mint egy évtizede elköltözött családja hoteljéből, hiszen nem éppen kellemes emlékek kötötték oda. Az apjának ugyanis annak idején viszonya volt egy Rachel Foster nevű, fiatalkorú lánnyal, aki teherbe is esett tőle. Az elkerülhetetlenül kirobbanó botrány végén Rachel önkezével vetett véget életének, azóta Nicole és anyja pedig a közelébe sem néztek a környéknek. Most azonban, az apja halála után főhősnőnk megörököli a szállodát, így annak felmérése kedvéért visszatér a régen eltemetett emlékek közé. Balszerencséjére a rövidnek tervezett látogatás többnapos rémálommá válik, amikor a kialakuló extrém havazás miatt az épületben ragad. Egyetlen kapcsolata a külvilággal egy Irving nevű srác a FEMA kötelékében, akivel közösen megpróbálják megfejteni a hotel körül lappangó, talán mindent megváltoztató titkokat.
Hazamenve
Ahogy elszabadulunk a hatalmas épületben, komolyan erőlködni kell, hogy ne bukkanjanak fel a Gone Home-os emlékek. Na nem PTSD-ként, hiszen a Fullbright játéka mai napig kellemes élményt nyújt, de a koncepció nagyon hasonló. Mindkét helyen egy nagyobb ingatlant jártunk be elfeledett titkok és elrejtett tárgyak után kutatva, és a hazaérkező főszereplő motívuma is közös. Sajnos azonban hamar rá kellett jöjjek, hogy a The Suicide of Rachel Foster egy középszerű Gone Home-epigon, semmi több.
Először reménykedtem benne, hogy új szintre emelkedik az épület-felfedezés élménye, hiszen a szállodában egy tekintélyesebb marhacsorda is elférne, de csalódnom kellett. Interakcióval ugyanis alig találkozunk. Míg a Gone Home-ban mindent arrébb rámolhattunk, megvizsgálhattunk, itt csak a mutatóba készült darabokat forgathatjuk meg, míg előbbi helyen minden zugban egy érdekes levél várt, itt csak néhány újságcikk és érdektelen könyvborító vár. Sajnos lassan hét éves „kollégájával” ellentétben a környezetünk nem a történetmesélés interaktív eleme, amely lehetővé teszi az elmélyülést, hanem csak egy díszlet.
Hív a kötelesség
Természetesen egy lineáris cselekmény fokozatosan végigvezet minket a fontosabb helyiségeken, de aki nem bír magával, az hamarabb is elcsatangolhat. Más kérdés, hogy nem sok köszönet lesz benne. Ha éppen nincs célja a jelenlétünknek, az egész ház olyan üresnek érződik, mint a józsefvárosi piac NAV-ellenőrzéskor. Ezzel pedig lőttek a felfedezés élményének, a sétaszimulátorok egyik legelemibb összetevőjének.
Marad hát a fő történeti szál hűséges követése, ami nagyjából le fogja fedni a műfaj nevét. Út közben felvehetünk például egy dinamós zseblámpát vagy egy mikrofont, de az esetek nagy többségében csak követjük gyanúsan jól tájékozott telefon-pajtásunk utasításait. Felkeresünk egy újabb szobát, itt felhívjuk Irvinget, hogy megbeszéljük a látottakat, majd haladunk tovább. Alapvetően kitűnő ötletnek tartom két ismeretlen összekötését egy reménysugárt jelentő rádióvonalon, hiszen mind narratíva, mind atmoszféra-építés szempontjából csodákat művelhet (elég csak a SOMA-ra vagy a Firewatch-ra gondolni). Ezek a beszélgetések valóban le tudtak kötni, kellemes hallgatni őket, de a várt eredmény mégis elmarad.
Elmarad a csoda
Ennek pedig végső soron az a következménye, hogy a játék első kétharmada fájdalmasan hangulat nélküli. A díszlet képtelen volt megérinteni, feszültség nem fogott el, kicsit untam is az egészet, pedig ez rám nem jellemző. Egy kalandjátékban pedig hangulat hiánya jól jön, mint cigiszünet a tüdőgondozóban. A végére szerencsére javul a helyzet, hiszen ahogy a cselekményben is nő a tét, úgy lesz kényszerűen feszültebb a légkör is. Ebben a közegben már nagyobb élmény volt játszani, például a mikrofonnal szellemhangok után kutatni egészen hátborzongató volt. A kialakuló bizonytalan, fenyegetett érzetet kihasználva még horrorként is működhetett volna a The Suicide of Rachel Foster, de a készítők nem csapták le a magas labdákat. Olyannyira, hogy még a szellem-szálat is csak felvezetésre használják, csak aztán nem jön a várt csattanó.
Ellenben a történet tartogat csavarokat, igaz, megválaszolatlan kérdéseket is. A lassan kibontakozó rejtély miatt nem rágtam le a körmeim, de azért viszonylag érdekes volt, és többnyire fenntartotta a motivációt. Ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy lesznek egyre izgalmasabbak és fordulatosabbak a perceink, hogy végül két nagyobb rácsodálkozást is kézhez kapjunk. Erre pedig szükség is van, hogy az egyre magasabbra kerülő ingerküszöb mellett emlékezetes legyen egy történet.
Az emlékezetesség sikerült is, de nem pont a jó értelemben (erre még visszatérek). A befejezés számomra egyértelmű csalódás volt, a múlt szálai néhol kicsit elnagyoltak, a motivációk itt-ott kérdésesek, a miértek és hogyanok pedig nem mindig válaszolódnak meg. Az egész még így is egy korrekt thriller, egyszer bőven vállalható élmény, és szerencsére az előadás sem rossz. A projektet egyértelműen Nicole és Irving beszélgetései viszik el a hátán, miközben a főhősnő tapló parasztból szimpatikus karakterré vedlik át. Sajnos a valódi mélység itt sem osztályrésze a The Suicide of Rachel Fosternek, de mindent mégsem lehet.
Ötcsillagos szálloda
Az egyetlen tisztán jó aspektus talán a körítés. A szállodát sikerült egy hihető, realisztikus helyszínné varázsolni, az egyes helyiségeknek pedig megvan a maguk bája. Legyen szó a megviselt bálteremről, a romos kápolnáról, vagy az aprólékosan kidolgozott muzeális tárgyakról a falakon, mind meggyőző képet festenek. És mivel technikailag sincs semmi gikszer, hamar tudatosulhat bennünk, hogy a kudarc nem a környezeten múlott, egyszerűen csak hiányzik belőle a tartalom.
Azért a tengeribetegek figyeljenek, Nicole ugyanis kicsit mintha billegve járna, és azok sem járnak jól, akik szeretnek kétpercenként kilépni a játékokból, mert a mentési pontok viszonylag ritkák. Nem mintha nagyon hosszú lenne maga a játék, mindössze bő három óra volt, az sem nagyon maradandó. A halhatatlanságot a hangzásvilág sem tudja szállítani, pedig itt nincs ok panaszra: a zene és a hangkeverés teljesen rendben ellátja a feladatát.
Morális kérdések
Most pedig eljött az ideje egy kis etikai dörgedelemnek, úgyhogy SPOILEREK következnek.
Mint mondtam, a The Suicide of Rachel Foster története emlékezetes lesz, ennek pedig az az oka, hogy meglepően rosszul kezeltek két igencsak kényes témát. A bevezető után nem kell nagydoktori kitalálni, hogy az öngyilkosság, illetve a pedofília témaköréről van szó.
Kezdjünk Nicole apjának és Rachelnek a kapcsolatával. A pedofília a világ egyik legjogosabban és legáltalánosabban elítélt magatartásformája, valami, ami politikai beállítottságtól és vallási nézetektől függetlenül szörnyű. Nos, ehhez nem sikerült valami éretten hozzáállni a történet íróinak. A kapcsolat ugyanis egy romantikus viszonyként, már-már tiszta szerelemként van bemutatva, és akkor még nem is volt szó a Rachelről található, morálisan nagyon is megkérdőjelezhető képekről. Persze lehet vitatkozni, meg számolgatni, hogy hol hány évtől és mit büntet a törvény, de nem a középkorban vagyunk, és így nem normális, ha egy ötvenhez közelítő, házas férfi teherbe ejt egy tizenhat éves lányt, pláne, hogy a kapcsolat sem éppen akkor kezdődött. És lehet ehhez szerelmi barlangot csinálni a padlásra, meg démonizálni a feleség karakterét, attól még ez nem egy eszményi kapcsolat lesz, hanem még mindig pedofília.
A másik problémám a befejezéssel volt. A fináléban ugyanis dönthetünk, hogy a karakterünk öngyilkos legyen-e vagy sem. Nos, ha a túlélés mellett döntünk, már bukhatjuk is a játék befejezéséről tanúskodó achievementet. Nem tudom, hogy ez bug-e, de ha nem (és a szituáció felvezetése azt mondatja velem, hogy nem), akkor ott nagyon komoly etikai kérdések merülnek fel. A játék vége burkoltan azt sugallja, hogy az adott szituációban az öngyilkosság a megoldás, ez pedig szerintem vállalhatatlan álláspont, különösen egy játékban. Nem elég kiírni a legelején, hogy az öngyilkosság nem megoldás, és mindig lehet segítséget kérni, arra is szükség lenne, hogy a befejezés üzenete is ezt támassza alá.
Most, hogy véget értek a SPOILEREK, röviden összefoglalom azok számára is, akik átugrották az előző két bekezdést. A The Suicide of Rachel Foster nem tol az arcunkba káros eszméket, és valószínűleg nem szándékosan erkölcstelen, de nagyon felelőtlenül kezel érzékeny témákat. Az értékelésekből úgy láttam, hogy ezen sokan túllendültek, és aki el tud vonatkoztatni mindettől, az egy vállalható, egyszer élvezhető alkotást kap kézhez. Aki viszont érzékenyebb ilyesmire, az kerülje el a The Suicide of Rachel Fostert, mert nem valószínű, hogy ezeknek a dolgoknak az ábrázolásmódja a kedvére lesz.