Valószínűleg ez az év utolsó IndieMix cikke. Mindenki hatalmas erőkkel készülődik a karácsonyra – köztük én is. De emellett próbálom kihasználni a hét hetes téli szabadságomat, és lázasan pótlom az év közben kimaradt játékokat. Így ebbe a cikkbe mindenféle szerencsétlen okból bekerültek olyan darabok is, amiket amúgy nem sűrítenék össze ennyire. Ez van, ha valaki feledékeny, és egy hét alatt kell rendezni az ünnepi nagytakarítást.
Worldless – Csillagkapufa
A Worldless egy csodálatosan megkapó játék. Ezt nehéz lenne elvitatni tőle. Minden képernyőkép ott lóghatna valami trendi otthon falán bekeretezve. Én is gyarló vagyok, töredelmesen bevallom, a látvány húzott be első körben. Ez pedig továbbra is a játék legnagyobb erénye. Gyönyörűen animált, kiváló színhasználattal és fényezéssel dolgozik, és nagyon kreatív a környezeti dizájn. Bár a külcsínen kívül találtam itt pár érdekes ötletet, összességében mégsem tudott teljesen elvarázsolni az ezoterikus csillagpor.
Műfaját tekintve ez egy körökre osztott metroidvania. Érdekes kombináció, nem sok játékról tudok, ami hasonló termékkapcsolással próbálkozott volna. Az alapsztorit sajnos nem sikerült elcsípnem, mert annyira homályosan tálalják, hogy gyakorlatilag semmilyen konkrétumot nem lehet belőle kihámozni. Az égen fényes kék csillagok hadban állnak a gonosz narancssárga csillagokkal. Ez biztos, azonban hogy ezen túl ki mit álmodik bele ebbe az asztrálszőttesbe, az pusztán egyéni ízlés kérdése. Én nem akarom megvádolni a készítőket azzal, hogy szándékosan ködösítenek, hogy ne kelljen valódi sztorit írni, de mégis jól esett volna pár kapaszkodó.
Hübrisz űrteleszkóp
De ne ragadjunk le a sztorinál. Elvégre ennél gyérebb narratívával operáló játékokat is értékeltem már magasan. Hogyan működik a játékmenet? Kábé úgy, mint egy fényes csillag, ami hatalmasra nő, de végül szupernóva helyett csak egy fehér törpére telik az életútja végén. A harcok körökre osztottak. Ez azonban a gyakorlatban úgy értendő, hogy mind mi, mind ellenfelünk csak meghatározott időkeretben tudjuk támadni a másikat. Ezen kívül kizárólag védekezésre van lehetőségünk. Érdekes rendszer, de sajnos a Worldlessnek messze nem sikerül kihozni belőle a maximumot.
Egyrészt szörnyen ködösen vannak megfogalmazva a képességeink és az ellenfelek gyengeségei. A játék hanyag munkát végez a saját rendszereinek elmagyarázásával. Ráadásul maga a harc – legyen az akármilyen látványos -, nem annyira érdekes, hogy affinitásom legyen hosszasan kísérletezgetni. Így aztán ez a rendszer kiaknázatlan lehetőség marad egy másik, jobban kigondolt játéknak.
A játék másik műfaji megjelölése a metroidvania. Ennek a zsánernek egyik sarokköve, hogy folyamatosan új képességek után kutassunk és ezek segítségével szép lassan felfedjük a pálya részleteit, néha pedig visszatérjünk egyes helyekre, hogy új utakat nyissunk meg. Ennek a dizájnfilozófiának meg is van a váza a Worldlessben. Sajnos azonban a fénypontokból felépülő vizuális dizájn nagyon csúnyán ütközik a metroidvania pályadizájnnal. Ez még akkor is baj lenne, ha utóbbi egyébként kifogástalan lenne, de a játék még ebben sem remekel kimondottan. Így a Worldless ott ül a Steam könyváramban egy univerzumnyi potenciállal, de kevés kézzelfogható erénnyel. Mindenesetre az érdekes harcrendszer miatt megszavazok neki plusz egy pontot.
Verdikt: 6/10
Dave the Diver – Búvárkunszt
A kommenteket megelőzendő önmentés: igen, tudom, hogy a Dave the Diver technikailag nem egy indie játék. Morogtam rajta már pár sort. Sajnos ez most úgy esett, hogy ide sikerült beszorítani. De ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy egyáltalán nem csodálom, hogy a TGA zsűrijét megtévesztette ez a játék. Ha az ember nem jár túlságosan utána, csak megveszi Steamen és leül játszani, nem igazán árulkodik róla semmi, hogy emögött egy nagy kiadó állna. Ez persze csak újabb bizonyíték arra, hogy az indie játékokat elkaranténozni eredendően hülye elképzelés.
De milyen maga a játék? Kompakt, pixeles, olcsó, kreatív, és nyoma sincs a tipikus AAA fejlesztés bűzének rajta. Alaptörténetünk szerint egy üzleti vénával nagyon is, de munkamorállal annál kevésbé megáldott haverunk felhív, hogy szeretne nyitni a sushibárt a tengerparton. És mintegy bókokba rejtett meggyőzési kísérletként elmondja, hogy nem ismer nálunk jobb – és bepalizhatóbb – búvárt a hét tengeren. Már egy séfet is szerzett. Nekünk az lenne a feladatunk, hogy nappal halakat fogjunk, este pedig felszolgáljunk az étteremben. És hogy ő mindeközben mit fog csinálni? Természetesen számolja a bevételt. Valakinek azt is kell.
Egyél, amíg beléd fér
A Dave the Diver – ahogy a fenti leírásból érezhető – nagyon sokfajta játékmechanikát aprít össze ebbe a vegyes salátába. A nappali tevékenységünk leginkább egy gyűjtögetős-felfedezős túlélőjátékra hasonlít, míg az esti műszak leginkább egy könnyed menedzsmentszimulátorra hajaz. Ezeken valamennyit mélyít is a játék idővel, ami üdvözlendő. Búvárruhánk és oxigénpalackunk fejlesztésével mélyebb vizekbe tudunk merülni. Itt új halfajták és felfedezhető érdekességek várnak ránk. Van ennek a résznek ráadásul egy kis roguelike beütése. A mélytenger felépítése mindig kicsit más, de mindig annyira hasonló, hogy ismerősek legyenek bizonyos mérföldkövek. Idővel kapunk küldetéseket is, amiknek nagy részét szintén itt tudjuk majd teljesíteni. Van fegyvertákolás, felszerelésfejlesztés, kártyákon összeszedhető halfajták és még delfinmentés is. Szóval van itt tartalom bőségesen.
És még ehhez jön az étterem, amit esténként kell tutujgatni. Az ide beérkező vendégeket ki kell szolgálni, néha elmosni a tálakat, újratölteni a teájukat. Kellemesen monoton, de mindig pont annyira hektikus, hogy ne tudjunk totálisan hátradőlni. Idővel ez a játékrész is kibővül. A menüre új ételeket tehetünk fel annak függvényében, hogy milyen halakat fogtunk, illetve felvehetünk új munkaerőt, hogy tehermentesítsenek bennünket. De kell itt idővel az étterem közösségi média felületét is egyengetni, és néha bejelentkeznek ételkritikusok is, akiknek a kedvező értékelése megdobja a látogatók számát.
És ha csak ez a két rendszer lenne a helyén, már az is egy hihetetlenül tartalomgazdag játék lenne. Ezen felül viszont idővel tudunk tamagochizni, van ritmikus minijáték, farmszimulátor és még sorolhatnám. Afelől nincs kétségem, hogy a Dave the Diver “kilóra” megéri. Elég kevés játék büszkélkedhet ennyi tartalommal eurónként. De ha a kérdés az, hogy konzisztensen tudott-e szórakoztatni, arra a válasz egy “inkább nem”. Valahogy ez a sok egymásra pakolt rendszer azt eredményezte, hogy a játék utolsó harmadára a figyelmem, és vele együtt a lelkesedésem szétfolyt. Ez azonban főként egyéni ízlés kérdése.
Verdikt: 7/10
American Arcadia – Kisavazóshow
És akkor a skála másik végén ott topog az American Arcadia, ami egy – maximum két – dolgot csinál, de azt kiválóan. Ha valaki emlékszik még az Inside-ra, vagy játszott a Little Nighmares-zel, akkor kábé képben van. Nagy vonalakban egy balról jobbra haladó logikai-ügyességi platformerrel van dolgunk. Ezúttal azonban nem egy disztopikus embergyárból, vagy horrorisztikus álomvilágból menekülünk, hanem a Truman Show 60-as évek esztétikájába öltöztetett díszletei közül. Főszereplőnk azonban nincs egyedül. Az elborult, bitliszes ValóVilágot működtető stúdióban van egy beépített ember, aki rádión tartja velünk a kapcsolatot és segíti a kijutásunkat.
Ez a segítség ráadásul nem egyszerű narratív tölteléke a játéknak, hanem a játékmenetnek is extra fűszerezést ad. Vannak részek, ahol a perspektívánk átvált kameranézetre, ahol váltogathatunk a nézőpontok között, hogy jobban rálássunk a feladvány részleteire. Lesznek helyzetek, amikor a díszlet tárgyait tudjuk manipulálni. Daruk karjait mozgatjuk, fényeket kapcsolunk ki-be, és ajtókat működtetünk. Ez már azonnal az egy extra réteget a megszokott formulához, és legalább egy orrhossznyi kreatív előnyt ad az American Arcadiának elődeihez képest.
Induljon a fal!
De még nincs vége az újításoknak. A játék ugyanis nemcsak oldalnézetben operál. Egyes pontokon kinti segítőnk felett is átvehetjük az irányítást. Ekkor FPS-nézetben kell nagyon más jellegű logikai fejtörőket megoldanunk, és néha még lopakodásra is kényszerülünk. Ezek a részek kevésbé kidolgozottak, ez igaz. De még ha mutatóba’ is vannak itt, mégis értékelem ezt a plusz egy réteget a játékmenetben. Kiváló adásszünetként szolgálnak az oldalnézetes platforming mellett. Idővel egy csöppet laposodik ez a dinamika, de hál’ istennek az American Arcadia messze nem olyan hosszú, hogy ez átcsapjon unalomba.
Ezen felül a játék elképesztően néz ki. Töredelmesen bevallom, hogy elfelejtettem képernyőképeket lőni játék közben, szóval promóciós anyagokból kellett idevarázsolnom pár szemléltetőábrát. És meg kellett néznem, hogy ezek tényleg a játékból vannak-e fényképezve, vagy koncepciós rajzok. Biztosítok mindenkit: a játék tényleg ennyire stílusos. Ehhez még társul egy kimondottan okos és meta sztori, amiről nem szeretnék elspoilerezni semmit. Annyit azonban elárulok, hogy jó eséllyel ebben a játékban sül el az év legjobb taktikai “bazdmegje”.
Verdikt: 9/10