Ahogy zuhog odakinn az eső, nekem pedig lüktető fejfájásom van az agresszív hőmérséklet-változástól, konstatálnom kell, hogy megérkezett az ősz. Ez azt jelenti, hogy nem egészen négy hónap múlva vége 2024-nek, és még megannyi kiváló, vagy kevésbé kiváló indie játékon kell átrágnom magam. Idén tehát a “pótidőszak” kicsit előbb kezdődik. Egészen pontosan most.
SCHiM – Bajlódós árnyak
Néhanapján leküzdhetetlen vágyat érzek rá, hogy belevessem magam egy jó logikai játékba. Bevallottan nem annyiszor, mint például Tyrion, de olyan ez nekem, mint a gyorskaja. Félévente jól esik. Ezt az igényt ebben a félévben a SCHiM elégítette ki, amely, bár kétségtelenül kreatív ötlettel indít, sajnos a kezdeti lendület még a nyúlfarknyi játékidőt se húzza ki teljesen.
De ne szaladjunk ennyire előre. Történetünk egy kósza árnyékkal kezdődik. Illetve “SCHiM”-mel. A SCHiM-ek egyszerre lények és árnyékok, létezőek és képzeletbeliek. Lényeg a lényeg, hogy minden árnyékot egy, vagy több ilyen árnyéklény alkot. A SCHiMünk éppenséggel egy fiatal srác árnyéka, ami kiváló lehetőséget ad egy kis expozícióval egybefűzött játékmenet-gyorstalpalóval. Ez az expozíció ráadásul nettó nulla beszélt, vagy írott szöveggel történik, ami az egyik kedvenc narratív megoldásom. Nagyon sok kreativitást igényel, hogy elég támpontot adjunk a játékosnak a sztori megértéséhez, de hagyjunk elegendő mozgásteret, hogy kitöltse a hézagokat.
Láttam már játékot, ami kicsit jobban oldotta meg ezt, de azért a SCHiM-nek sem kell szégyenkeznie. De nem is feltétlenül a konkrét cselekménnyel akar hódítani a játék. A látvány egyszerű, de nagyszerű. Monokróm, durva, mégis kifejező formákkal operál. A zenei aláfestés pedig ugyanennyire minimalista. Összességében olyan érzés belehuppanni a játék audiovizuális körítésébe, mintha puha hóban pihennénk, miközben komótosan hullik a hó. Egyszerű, relaxáló, gondtalan.
Vörös és fekete
Ez nagy általánosságban elmondható a játékmenetről is. A felvezetés után árnyéklényünk elszakad emberétől, és kilökődik a könyörtelen nagyvilágba. Nincs hát más választásunk, mint követni gazdánkat, hogy ismét ott járjunk a nyomában. A kis tintapacánk irányítása egyszerű, mint a százas szög. Szerencsére itt meg is spórolhatok magamnak hosszú bekezdéseket, ahol a mechanikák részleteibe merülök bele. Lehet mozogni a sík minden irányába, illetve lehet ugrani. Utóbbinak kiemelt szerepe van, hiszen SCHiMünk kizárólag árnyékban tud megélni.
Ennél a mehcanikai mélységnél egyébként nincs is szükség többre. Elvégre a Baba is You még ennyit se tudott, mégis kiemelkedően jó logikai játék volt. A SCHiM sajnos nem érte el ezeket a magasságokat, pedig a potenciál talán még ott is volt. Kiváló ötletek rejlenek ebben a “padló láva(lámpa)” koncepcióban. Ennek azonban csak a töredékét sikerült realizálni. Pedig becsületére szóljék a játéknak, az elején még erőteljesen próbálkozik. Vannak manipulálható tereptárgyak – például egy sorompó leeresztésével meghosszabbíthatjuk az árnyékot, amibe bele tudunk ugrani -, mozgó járművek, amorf, folyamatosan mocorgó árnyat vető fényfogók és fel-le kapcsolódó lámpák.
Valahol az ötödik pálya környékén azonban a SCHiM érezhetően kifogy a friss ötletekből, és marad az addigi ötletek remixelése. Nincs ezzel akkora baj, amennyiben a készítők tudják, meddig lehet húzni a játékidőt, hogy az még élvezetes legyen. Itt azonban pár órával több csúszott be, ami elég nagy probléma egy olyan gamma esetében, ami össz-vissz maximum 6-8 órát vesz igénybe. Nem volt ez feltétlenül rossz élmény, de inkább az ízléses, minimalista dizájn és relaxáló atmoszféra miatt fogok emlékezni a játékra, mint a kiemelkedően kreatív játékdizájn miatt.
Verdikt: 5/10
Felvidék – Tátratea-délután
Folytassuk valami hazaival. Oké, nem feltétlenül hazaival. Isten őrizz, hogy megidézzem a Revans szellemét. Mindenesetre második játékunk legalább földrajzilag közel esik kis hazánkhoz. A Felvidéket két srác rakta össze innen tőlünk párszáz kilométerre. És pontosan olyan, mint amilyennek elképzelitek: kicsit savanyú, kicsit fapados, kicsit kopott. Ez az a játék, amit a nyugati mainstream gémersajtó előszeretettel bélyegez meg, mint “eurojank”. És valóban, a Felvidéknek is megvannak a maga hülye rigolyái. Egyvalamit azonban nehéz lenne elvenni tőle: végtelenül sok lelkesedéssel és egy jó merőkanálnyi kreativitással készült.
Történetünk valamikor a 15. században játszódik. A pontos évszám sosem derül ki, de főszereplőnk, Pali (vagyis Pavol), az alkoholista lovag harcolt az 1448-as rigómezei csatában. Azóta egy isten háta mögötti várban tengeti alkoholmámoros mindennapjait, mígnem egy közeli erődből fülsüketítő robbanás nem hallatszik. Nosza, a vár ura, József el is küldi, hogy derítse fel a terepet Matej, a helyi szerzetes segítségével. Kalandjaik során huszitákkal, oszmánokkal, banditákkal és még sokkal hátborzongatóbb szörnyűségekkel is meg kell küzdeniük, miközben egy alternatív történelmi tragikomédia bontakozik ki a háttérben.
A Felvidéken nincs szűrő. Van itt parádés fekete humor, csípős valláskritika, szinte burleszkbe illő helyzetkomikumok, és bizony nyomdafestéket nem tűrő szövegek is. Mindezekkel együtt a dialógus – még szinkron hiányában is – elképesztően dinamikus. Mindehhez még hozzájönnek a meglepően árnyalt, mégis könnyen megszerethető karakterek, és a helyenként kifejezetten sötét és fordulatos sztori. Egy szó, mint száz, a Felvidék narratív szempontból nagyon emlékezetes.
Valóban, török volt a falóban
És emlékezetes más okokból is, bár ezek már nem biztos, hogy felfoghatóak bókként. Ugyanis amikor a videojátéknak a játék részére kerül a sor, bizony néha megbicsaklik ez a Kárpát-medencei szerelemprojekt. A látvány – talán kissé találó módon – elég régies. Az átvezetőkben baltával faragott modellek robotikusan mocorognak kifeszített arckifejezésekkel. Játék közben pedig több animáció egyjegyű képkockaszámmal fut. Mindehhez jön egy PS1-et idéző, pixeles, monokróm reneszánsz festményt idéző látvány, és meg is van a recept egy olyan vizuális dizájnhoz, ami kétség kívül emlékezetes, de ezt azért szokni kell a szemnek.
A zenei aláfestést úgyszint nehéz hová tenni. Egyrészt soha nem fogtok rávenni, hogy a fúziós jazzről bármi rosszat mondjak életemben. Másrészt erősen ütött a kognitív disszonancia, amikor a helyi tavernában a korcsmáros két “adjisten”-e között felvidéki funkyt hallgattam. További érdekes választás egy ennyire nyilvánvalóan narratíva-orientált játékba ilyen vehemensen beletuszkolni tekintélyesebb mennyiségű játékmenetet.
Zsánerét tekintve a Felvidék valahol egy 90-es évek-beli körökre osztott JRPG és egy klasszikus point-and-click kalandjáték között helyezkedik el. Azonban előbbi legfeljebb a nagy öregek minimum szintjét üti meg. Primitív a harcrendszer, szűkösek a taktikai lehetőségek, és sokszor szörnyen rosszul balanszoltak az ütközetek. Ezen még az sem segít, hogy kimondottan vicces, amikor szilvabort kell szürcsölni HP-ital helyett. A kalandjáték rész pedig, nos, egy kalandjáték. Jobb pillanataiban botegyszerű, rosszabbakban pedig a túl kevés információ miatt frusztrálóan vontatott.
De még ha a Felvidék kicsit botladozik is, mint videojáték, azt nem lehet tőle elvenni, hogy egyedi és hangulatos. És egyébként is, hány játékban olvasod azt a képernyőn, hogy “Teringettét!”?
Verdikt: 7/10
Hauntii – Lidércnyomozás
Utolsó játékunk már kikacsintás az őszbe, az októberbe, és a vele érkező horror-hónapba. Ami nem mellesleg az utóbbi években a második kedvenc ünnepkörömmé nőtte ki magát. A Hauntii egy aprócska szellemfiúról szól, aki találkozik egy aprócska angyallánnyal. Sajnos az égi erők nem tapsikolnak örömükben a frigynek, így szerelmes szellemünket letaszítják a mélybe. Nekünk innen kell menteni, ami menthető, miközben mindent megszállunk, amit csak lehet.
Zsánerét tekintve a Hauntii egy izometrikus twin-stick shooter a visszafogottabb fajtából. Ellenfeleink nem túl agresszívek, a tempón pedig magabiztosan behúzták a kéziféket. Sok esetben inkább egy felfedezős-logikai játékra emlékeztet, ahogy lidércünkkel beleköltözünk kövekbe, hogy azokat arrébb toljuk, vagy fákba, hogy azok csúcsáról levitorlázva átjuthassunk trükkösebb pályarészeken. De a látszólagos változatosság gyorsan ellaposodik. Vagy inkább beáll egy kényelmes középértékre. Egy szó, mint száz, a Hauntii nem a központi játékmenetével próbál kitűnni a tömegből.
A sztori koncepciójában nagyon szívmelengető, és bővelkedik hihetetlenül cuki részekben, valamint karakterekben. Sőt, kimondottan kreatív narratív megoldás, hogy a történetet csak széttördelt puzzle-darabokként kapjuk meg, amiket aztán nekünk kell rendszereznünk és összeillesztenünk. De mindezzel együtt sem érzem úgy, hogy a Hauntii-nak a cselekmény lenne a valódi erénye.
Kisértet-kíséret
De akkor mégis mi? Nos, a körítés. Igen, ez tipikusan az a fajta indie játék, ahol sokkal erősebb volt a művészi véna, mint a játékdizájnbeli jártasság. Ugyanúgy, mint például a GRIS esetében. A szellem-szappanoperának azonban annyi előnye van, hogy itt a többi játékelemet sem hanyagolták teljesen el. Tisztességesen össze van rakva, de ha valaki igazán szórakoztató twin-stick shootert, vagy agytekerő logikai játékot keres, az keressen másutt.
Ellenben mind a zenei aláfestés, mind a vizuális prezentáció lenyűgöző. Sajnos egyiket sem lehet nagyon hitelesen átadni írásban. Utóbbit még állóképeken sem igazán. A Hauntii látványtervezése első ránézésre egyszerűnek tűnhet, de mozgás közben adja ki az igazi ízét, amikor hozzáadódnak a részecske-és fényeffektek, és ezeket alátámasztják a monokróm tapétából összeollózott hátterek. További hatalmas plusz, hogy a játék ezt az édes-keserű látványt monumentálisan nagyra és szívmelengetően picire is össze tudja húzni.
A zenei aláfestés hasonlóan parádés. Ez pedig nagy szó az én tollamból, mert jellemzően el szoktam vetni a klasszikusabb, szimfonikus zenekarra íródott OST-ket. A Hauntii előtt azonban még nekem is meg kell emelnem a kalapomat. Nem evilági, légies, könnyed, de mégis erőteljes. Mindezt úgy, hogy sikeresen betonozott bele a fülembe bizonyos dallamokat – ami a neoklasszikus zenének nagyon ritkán szokott sikerülni. A Hauntii egy erős közepes játék kiemelkedően jó körítéssel. Mintha kikérnél egy csirkepaprikást, de az est sztárja mégis a nokedli lenne.
Verdikt: 7/10