Végre hivatalosan is átesünk az éveket elválasztó tűzfal fényesebb oldalára. Még ha ehhez egy kínosan hosszú januárt is kellett kitaposni. Olvad a hó, alig észrevehetően, de konzisztensen hosszabbodnak a nappalok, és lassan itt a fánkszezon is. Az eheti IndieMix-ben pedig végre kizárólag idei játékokkal tudunk foglalkozni. Ezek azért még érezhetően az uborkaszezon szülöttei. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a visszamaradt híg uborkalében ne lehetne apró kincsre akadni.
Big Hops
Tanár úr: Kezdjük egy olyan játékkal, ami többé-kevésbé beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. A Big Hops talán a TGA körüli apróbb bemutatók egyikével került a célkeresztembe. Nagyon szimpatikus volt, hogy a fejlesztők úgy aposztrofálták, mint egy „3D sandbox platformer”. Ennek a stílusmegjelölésnek nagyrészt eleget is tesz. Főhősünk, Hops egy fiatal békalegény, aki ki akar törni apró erdejéből, ahol felnőtt. A sors úgy hozza, hogy egy nap bóklászás közben furcsa, beszélő totemekre akad, akik egy kis bevezető ugrálás után elteleportálják egy átkötődimenzióba. Kiderül, hogy a jótevő monolitok valójában egy gonosz manó hangján tőrbe csalták, most pedig Hopsnak nincs más választása, mint a téridőn átívelő békalandba keveredve valahogy visszajusson otthonába. A sztori nagyjából meg is áll ezen a ponton. Bár találkozunk egy-két szerethetően izgága karakterrel utunk során, és ezek a maguk módján üde színfoltokként is szolgálnak, de sajnos a narratíva sosem ugorja meg egy funkcionális gyerekmese szintjét sem.
De nem is feltétlenül ezért vagyunk itt. Ennek a játékmenetnek első snittre is a platforming volt a központi eleme. Örömmel jelentem, hogy a Big Hops egy kimondottan kompetens 3D ugrabugrajáték. Az alapvető mozgás dinamikus és reszponzív. Jó a játékérzet, többnyire helyén van az irányítás. Ráadásul egész menőn építi be mechanikái közé a platformerjátékok azon elemét, amit elszigeteltebb gémerközösségek csak „schmovement”-nek neveznek. Aki nem lenne benne könyékig a szakmában: a schmovement olyan mozgáselemek összessége, amelyek megengedik a játékosnak, hogy a fejlesztők által tervezett útvonalakon és mozdulatsorozaton felülemelkedjenek és olyan mutatványokat hajtsanak végre, amelyek az átlag játékosnak fekete mágiával érnek fel. Ilyen például a Celeste „corner dash” technikája, ahol megfelelő szögben elkapva egy sarkot karakterünk kilő előre, ezzel hatalmas lendületet kapva.
Zsolti a béka
A Big Hops eszközkészletében nem véletlenszerűen, hanem nagyon is szándékosan jelennek meg ezek a technikák. Van itt hason csúszás, levegőben vetődés, falon futás és mászás és még sok-sok más mozgásalapú trükk. Ezek kombinálásával pedig nemes egyszerűséggel a hátunkra tudjuk csapni a környezeti kihívásokat és másodperc tört része alatt tudunk a padlótól a plafonig lőni. Vagy éppen a csillagos égig.
Ez már önmagában becsülendő dizájnfilozófia. Azonban a Big Hops legnagyobb aspirációja még csak nem is ez. Az alapvető platformingot kiegészítik a pályákon található speciális növények. Ezek közt találhatunk pöfeteggombákat, amelyek a sztratoszféráig repítik karakterünket, tüzes chilipaprikákat, amelyekkel mindenféle éghető akadályokat tudunk porrá változtatni, vagy éppen megmászható indává növő mágikus mogyorókat. Ezeket mind-mind el tudjuk rakni a tatyónkba, majd a megfelelő pillanatban előhúzni, hogy addig elérhetetlen helyekre tudjunk feljutni.
Nagyon frissítő és érdekes alapkoncepció, amely a mozgási rendszer szabadosságával kombinálva gyönyörűen megágyaz egy kiváló 3D platformernek. Sajnos a Big Hops pályadizájnja soha nem használja ki teljes mértékben ezeket a rendszereket. Van pár nagyon ötletes ügyességi rész, de összességében a játék a jól megszokott platforming-toposzokat zongorázza végig. Olyannyira, hogy még az egymást követő pályák is a Mario sorozatig nyúlnak vissza inspirációért. Van itt sivatag, vizes kalandpark, meg föld alatti bányarendszer is. És ezek néhanapján a szerethető vizuális dizájnnal át is törték az ingerküszöbömet. Összességében azonban nem tudtak igazán új és formabontó élményt nyújtani.
Az elvesztegetett potenciál és a kicsit gagyi konzolos teljesítmény pedig stabilan pozícionálják a Big Hopsot, mint egy kellemes, de felejthető, párdélutános platformer kaland.
Verdikt: 6/10
Feed the Reactor
Nehéz eset az, amikor önhibámból ugrok valamibe, amiről sejtem, hogy nem az én zsánerem. Nagyon rég szemezek az úgynevezett „idle game” zsánerrel. Vannak akik „másodmonitoros játékokként” határolják be a műfajt. Akárhogy is szeretnénk azonban nevezni őket, a lényeg ugyanaz: ezek egyszerű mechanikákkal operáló, kevés odafigyelést igénylő videojátékok, amelyeket bevallottan arra terveztek, hogy melléktevékenységként foglalják le az ADHD-mirigyeinket. Valahol éreztem, hogy ez a műfaj nem nekem való. Én jellemzően azért járulok egy-egy játék színe elé, hogy lenyűgözzön. Ehhez pedig az kell, hogy minden érzékszervemet – vagy legalábbis minél többet – odaszögezze a képernyőhöz. A fenti játékok pedig ennek a totális antitézisei.
Ez a helyzet a Feed the Reactorral is. A játék nem veri nagy dobra a nyitányt. Egy gyors kezdőképernyő után egy üres reaktorral találjuk szembe magunkat, amely körül egy injektálógép kering. Ezen keresztül tudunk a reaktortérbe gyújtó-és üzemanyagot juttatni generikus nyersanyagért cserébe. A gyújtóanyag szép lassan elfogyassza a környezetébe került üzemanyagot, amellyel energiát tudunk kinyerni gépezetünkből. Célunk innentől az, hogy minél gyorsabban minél több áramot generáljunk, az ebből visszamaradt extra naftát pedig fejlesztésekre költsük el. Növelhetjük az üzemanyagpelletek energiatartalmát, a gyújtóanyag hatékonyságát, a maximálisan felhalmozható nyersanyagot. Később pedig megnyílik a lehetőség, hogy mindenféle kutatást végezzünk az effektívebb energiatermelés érdekében. Ez aztán egyre gyorsabban egyre több színes golyóval történik a játék előrehaladtával.
Sajnos a fejlesztések nem mozgattak meg bennem semmit. Bár a gyíkagyamat középtávon lekötötte a színes golyók pattogása a reaktortérben, meg az egyre növekvő számok a képernyő sarkában. Sajnos azonban értelmezhető sztori, aktív játékmenet vagy érdekes vizuális dizájn híján nem nagyon tudott semmi benn tartani huzamosabb ideig. Fene tudja, talán jobban tudtam volna értékelni ezt az egészet, ha ment volna egy második monitoron egy Family Guy vicces jelenetek montázs. Nem mondom azt, hogy kidobott pénz volt. Inkább úgy fogalmazok, hogy megért cirka ezerötszáz forintot, hogy megerősítsem magamban: nem nekem valóak ezek a játékok. Ennek a fényében most az értékelést ki is hagynám.
Verdikt: N/A
TR-49
Tyrion: Az inkle Ltd az évek során bizonyította, hogy otthon vannak a rendhagyó játékokban. A Heaven’s Vault egy régész-nyelvész kalandjáték volt, az Overboard! egy fordított krimi, az A Highland Song pedig egy festői túlélőjáték a Skót-felföldön. Ezúttal egy adatbázisban nyomozós játékkal érkeztek, amely bevallottan a The Roottrees Are Dead-ből merített ihletet. Vagyis a lényeg az lesz, hogy egy számítógép felülete előtt ülve következtessük ki, egyes források hogyan csatlakoznak egymáshoz. És persze az is kérdés, hogy ezek hogyan függenek össze egy nagy, központi rejtély körül. Ezúttal ez nem egy családfa lesz, hanem egy elveszett könyv. Főszereplőnk egy forradalmár, akinek az a feladata, hogy ezt az írást elpusztítsa a második világháborús gép szívében. Hogy erre mi szükség van, és hogyan lehetséges, az csak apránként derül ki.
A TR-49 címe lényegében prezentálja annak teljes játékmenetét. A masinát két betűből és két számból álló kódok vezérlik. Ez általában a szerző monogramját és a megjelenés évét jelentik, de vannak kivételek. Ilyenek például az egyes parancsok, amelyek szavak átiratából születnek meg. Ezek a kódok irányítanak minket újabb és újabb könyvekhez és más írásokhoz, amelyekhez a gépet kezelő tudósok kommentárja is elérhető. Miközben a szövegekből újabb és újabb forrásokat következtetünk ki, az is a feladatunk lesz, hogy megtaláljuk a művek címét. Ha ez sikerült, és össze tudjuk párosítani a kóddal, akkor egy rövid, narrált részletet is kapunk. A feladatunk a „célszemély” elpusztításán túl 50 könyv-cím párosítás megtalálása lesz.
A felépítés tehát tényleg hasonló a The Roottrees Are Dead-hez, csak itt mindössze kódokat kell beüssünk. Ez bizonyos értelemben korlátozza a lehetőségeket, egyben egy fokkal egységesebb játékmenetet is ad. És van azért komplexitás itt is. A házasságok és megözvegyülések, írói álnevek és bizonytalan megjelenési évek között néha egészen kihívást jelentő megtalálni egy új forrást. A címek hozzájuk kapcsolása pedig még nagyobb fejtörés tud lenni, és találni egészen ötletes megoldásokat. A TR-49 a legtöbb esetben okosan vezet rá az összefüggésekre, vagy idővel hagy visszatérni a fogósabb kérdésekre.
Gépes krónika
A TR-49 a maga minimális eszköztárával egy egészen izgalmas nyomozást nyújt. Arra a 4-5 órára, amíg tart, bőven leköti a figyelmet, és kifejezetten motiváló az újabb és újabb szálak felgöngyölítése. Közben pedig a hangulata is elsőrangú. A régi felhasználói felület elképesztően stílusos, az egyesével megváltozó, „hibás” betűk pedig csak hozzáadnak ehhez a retró érzéshez. Viszont egy-két apróság miatt mégsem olyan átütő, mint múzsája, a Roottrees. Egyrészt, a jegyzetelés automatikusan történik, cserébe nincs dedikált súgó. Vagyis sok összefüggést számon tart helyettünk, de megakadás esetén nem vezet rá a megoldásra. Erre az esetek többségében nincs is szükség, de volt néhány forrás, amit puszta próbálgatással kellett felkutassak.
Az adatbázis felderítése elsősorban talán nem is a következtetések miatt izgalmas, hanem az általuk feltáruló titkok miatt. Fény derül az írók viszonyrendszerére, sötét titkaikra és nagy felfedezéseikre. A tudósok kommentárja pedig az ő személyiségükből is egyre többet mutat meg. És miközben ezek, vagy a saját bejegyzéseik által megismerjük őket, úgy tudunk meg különös dolgokat a gépről is. A gép, amelyet a kvantumkutatásban is használtak, és amely úgy tűnik, megváltoztatja a világot maga körül. Nincs igazán direktben kimondva, hogy mi történik, de sejtetik, mire képes a masina, amely miközben magába olvasztja az emberiség tudását, rabul ejti használóit.
Ez egy alig burkolt metafora is lehet a mesterséges intelligenciára, de nagyobb szerepet kap a központi rejtély. Hogy mégis mit keresünk egy föld alatti bunkerben, és miért olyan fontos a keresett könyv. Sajnos pont ez a szál sikerült a leggyengébben. Egyrészt bosszantó, hogy a rádión folytatott párbeszédeink nincsenek leválasztva a játékmenettől. Állandóan elterelik a figyelmet, és nem adnak valódi szünetet a nyomozás monotonitásában. Másrészt a nagy leleplezés inkább volt zavaros, mint hatásos, így a lezárás sem a csúcsponton történik. Ettől azonban még mindig egy remek szórakozás és egy érdekes rejtély elegyét adja a TR-49, amelyet csak ajánlani tudok a kalandjátékok szerelmeseinek.
Verdikt: 8/10