Tanár úr: Valahol ijesztő belegondolni, hogy annyira régen csináljuk a netes hobbifirkászkodást, hogy jubileumi kiadásokat ülünk. Nemrég volt ötvenedik podcast-epizódunk. Most pedig itt az ötvenedik IndieMix a soros. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi hat évben nagyjából másfél havonta szállítottunk egy-egy indie gyűjteményt az olvasóknak. Lehetne jobb is, de munka mellett ennyire futja. Most azonban nem azért vagyunk itt, hogy azon rágódjunk, mit lehetne jobban csinálni. Hanem azért, hogy minél több szerkesztőségi tagot összetrombitálva bemutassunk pár indie játékot. Ezúttal pedig valódi, keményvonalas indie-kről lesz szó. Egyenesen a Steam boroshordójának aljában maradt zacc legmélyéről. Szerethető amatőrizmus, közepesen béna assetek, de szeplőtelen, desztillált vízió.
Steel Soul – Bádogember a világ ellen
Mikee: Az e havi IndieMix sok szempontból különleges, hiszen olyan játékok közül választott a szerkesztőség, amik abszolút a radar alatt futottak eddig. Eleve elég nagy lutri egy olyan game-t kiválasztani, aminek 0 felhasználói értékelése Steam-en. Én pl. sikeresen kifogtam egy asset flip játékot a Steel Soul mellé, szóval végül csak egy címmel jelentkeztem. Amit úgy sikerült kiválasztani, hogy random bedobta nekem a Steam keresője. Elöljáróban annyit, hogy a HoanC stúdió játékánál az fogott meg, hogy egy Temus Dark Souls-nak nézett ki a borítókép alapján. Persze a látszat, mint mindig, ezúttal is szörnyen csalóka. Mivel jómagam nem vagyok híve a guruló-szimulátoroknak, így eleve a komfortzónámon kívülinek éreztem a játékot. Szerencsére a Steel Soul korántsem szopat minket taknyosra, mint a nagy elődök, viszont akad itt pár meglepetés a kósza kalandorok számára.
Lelket vernék…
Mint minden valamirevaló soulslike, a Steel Soul is mindenféle expozíció nélkül dob be minket a semmi közepére. Megszállunk egy üres pléhdobozt, kapunk egy rozsdás kardot és mehet a csontvázirtás. A páncélos úriember szerencsére jó kardióban van, mivel a gurulás itt nem kerül állóképességbe. Arra azért 3 perc után rájöttem, hogy a kitérés jobban megéri, mint a hárítás. Szerencsére a Steel Soul jutalmazza a megfelelő időben kivitelezett parry-t, ilyenkor nemcsak hárítjuk a csapást, de még sebzünk is a rondaságokon. Viszont, mivel a visszacsapáshoz idő kell, nem árt előre kalkulálni az ellenfél képességével. Mivel hamar fűbe haraptam a csontvázak ellen, így taktikát váltottam és körbegurultam őket.
A harcra egy idő után ráérez az ember, egykezes kardok, pajzsok és kétkezes batár bárdok egyaránt lesznek a lovag repertoárjában. Az külön tetszett, hogy figyeltek arra a készítők, hogy a fegyvereket elő kell venni, ez kapott külön animációt. Jó érzés a bicskákat forgatni, a nehezebb, kétkezes pallosoknak tényleg van súlya. Plusz minden fegyvernek van valamilyen speciális képessége. Az elektromos lándzsa villámokat szóra, az acélkard plusz sebzést ad, a katana pedig pengevihart zúdít az ellenfélre.
A kedvencem a koponyás bot, amivel a pokol lángjait idézhetjük meg, elképesztő területi sebzést okozva a delikvenseknek. Számomra szokatlan módon varázslatokat is bevethetünk, amiket szintlépés után oldhatunk ki a megszerzett XP-ből. Legyen az életerő elszívás, vállból indítható lángszóró, vagy éppen a mennyekből megidézett kardok vihara, a spellek kifejezetten ötletesek, mivel a mana lassan visszatöltődik, így bátran lehet őket használni. Meg amúgy is, a pajzs tudjuk, hogy kiknek való.
Nem a gyógszerem gurult el
Az ellenfelek is változatos formában törnek a pléh-emberünk életére. Az alap csontvázak, pókok mellé elteleportáló lidérzek, vérszomjas farkasok, kőgolemek is betársulnak. Mondjuk az emberi felsőtesttel és ló alsótesttel rendelkező csontvázlovagok láttán azért felszaladt a szemöldököm. Minden ellenfél más és más mozgáskultúrával rendelkezik, érdemes kitanulni a támadásaikat, mivel egy mezei katona is pillanatok alatt elrendezheti szegény bádogemberünket. A távolsági fegyvereknek itt lenne létjogosultsága, de annyira nehézkes éreztem az íjat a játékban, hogy inkább hanyagoltam. Eleve az íjnak nincsen akkora hatótávja és plusz sebzése, hogy megérje használni. De legalább lesznek speckó nyilaink, amikkel már a harc elején lyukat üthetünk az ellen páncélján.
Viszont a különféle bájitalok használatát tudom javasolni, a sima gyógyital mellé XP-növelőt is tudunk szerválni az árusoktól. Mivel a térkép viszonylag nyitott, így a különféle régiók között portálok között tudunk majd utazni. Ami jó hír és könnyítés a műfaji testvéreihez képest, hogy a bonfire itteni megfelelője visszatölti ugyan a HP-t, viszont a leölt ellenfeleket nem éleszti fel. Hurrá, egy gonddal kevesebb. Ennek viszont az a hátulütője, hogy egy idő után elképesztően repetítv lesz a játék, mindenféle kihívás nélkül fogjuk gyakni az ellenfeleket. Mondjuk az összes tárgy összeszedése és a bossok leverése után nincsen is nagyon mit csinálni a játékban.
Ettől a boss-tól nem leszel bosszús
Természetesen a Steel Soul le sem tagadhatná, hogy ízig-vérig soulslike, mivel ez a játék sem fukarkodik a bossok-ban. Szerencsére ezek eliminálásához nem kell vért izzadnunk. Lesz itt óriáspók, tűzokádó sárkány, a kedvencem viszont a ködlidérc/kasza páros volt. Ebben az esetben a szellemet kell csapkodnunk, miközbe próbáljuk kikerülni a halálos aratást. A harc korántsem frusztráló, akárcsak az Elden Ring esetében, itt is jót tesz a játéknak a nyílt világ. Szóval ha nem bírod leütni a boss-t, usgyi menjél fiam szinteződni. Eleve a játék lépte nyomon dobál minket valamilyen felszedhető biszem-baszomsággal, szóval érdemes szétnézni a térképen. Látványra amúgy a Steel Soul korántsem lett randa. Szerencsére az alap Dark Souls kastélyos dizájn itt nem köszön vissza, jóval nyitottabb tereken fogunk közlekedni. Legalább nem tör rám a klausztrofóbia.
Ez persze azt is jelenti, hogy a hegyes-völgyes táj korántsem olyan markáns, mint a kortársai. Az erdős területek mellé kapunk ködbe burkolódzó lápot, mocsaras területet, de még szűk szurdokok közé is ellátogathatunk. A Steel Soul kevesebb, mint 3 euróba kerül, viszont az animációkon ez nem látszik meg, mint mondtam, teljesen rendben van a lovagunk mozgása, és még az ellenfelek is egyedi animációkat kaptak. Egyedül talán a bevilágítás és a környezet ami árulkodik arról, hogy ez egy kis csapat játéka. Plusz azt éreztem, hogy a játékmenet pár óra után kifullad, tartalom tekintetében pedig a 3 árva boss nagyon kevés. De legalább mire repetitív lenne a harc, véget is ér a játék. Az árát bőven megérte, szóval még ha nem is váltja meg a világot, mindenképpen érdemes egy próbát tenni a Steel Souls-al. Az arachnofóbiások azért vigyázzanak vele!
Verdikt: 6/10
Temporal Gunslinger – Múltba szól a hatlövetű
Tyrion: Amikor elkezdtem a keresgélést a kifejezetten erre a célra kitalált Games With No Reviews-on, először egy jóval különösebb játékon akadt meg a szemem. Puszta iróniából majdnem a Furry Shakespeare: Emperor Penguin Lear-re esett az (egyik) választásom. A jobb belátás és az idő szűke végül megmentett a kínos magyarázkodástól, és helyette a figyelmemet egy arra jóval érdemesebb játékra fordítottam. A tavaly áprilisi Temporal Gunslinger csak 7 értékeléssel rendelkezik Steamen, sőt, a hivatalos OST-n kívül videót is csak egyet találtam róla. Ez viszont egyáltalán nem tükrözi a minőségét, a Ledan’s Gift elsőszülött játéka ugyanis egy valódi rejtett gyöngyszem. Ötletes, élvezetes, bár néha (szerethetően) amatőr munka.
Hősünk Revenant, egy pisztolyhős, aki az időn túli másvilágon találja magát a Kaszás társaságában. Vendéglátónk nem hagy békét a porainknak, helyette megbíz minket, iktassuk ki egykori csatlósait. Ha ezt megtesszük, szabadon távozhatunk, akár az élők, akár a holtak világa felé. A megbízáshoz kapunk egy zsebórát, amivel az idő folyását irányíthatjuk, és néhány érmét is, amellyel lövedékeket téríthetünk el. Erre szükségünk is lesz, a célpontjaink ugyanis az apokalipszis négy lovasa. A Háború középkori hadúrként, az Éhínség a vadnyugaton, a Pestis egy modern kutatóközpontban, a Halál pedig a jövőben vár minket.
A Temporal Gunslinger története meglepően kompetens. Szó se róla, azért nem ez a narratívák koronázatlan királya, de legalább sikeresen fenntartja a figyelmet. Az egyes lovasokról megtudjuk, mi vezetett odáig, hogy egyfajta démoni entitásként sújtsák a földet. A legyőzésük után csatlakoznak hozzánk, és beszélgetőpartnerként is érdekesek lesznek, hiszen más-más személyiséggel vannak megáldva. De a Kaszást is faggathatjuk arról, hogy mi hogyan működik ebben a világban, vagy hogy neki mi a története. Itt jön be a szerethető amatőrség is, a szinkron ugyanis messze van az erőstől, igaz, már az is kisebb csoda, hogy van, tekintve, hogy jóformán egy egyszemélyes projektről van szó. Mindenesetre nemhogy nem éreztem időhúzásnak a párbeszédeket, de arra lettem figyelmes, hogy érdekel, mi történik az időn túli ugaron.
Az idő, pénz, és más képességek
Ennél még sokkal jobban megfogott a játékmenet, ahol magukat a lövedékeket kell irányítanunk. Hasonló koncepciója volt a 2024-es Children of the Sun-nak is, csak amíg ott az egyetlen lövedék használatán volt a hangsúly, addig itt az ellenfelek töltényével és magával az idővel is zsonglőrködünk. Lőni itt is csak egyszer tudunk, utána viszont megszállhatjuk az egyes lövedékeket, akár a sajátunkat, akár az ellenfelekét. Ezeket követve, lassított felvételben mérhetjük fel a terepet, a megfelelő ponton pedig irányváltoztatásra is rábírhatjuk. Így tudunk például valakit szemből hátbalőni, vagy két legyet ütni egy csapásra. Nem utolsó sorban ezáltal magunktól is elhessegetjük a halált, kihasználva, hogy a legjobb védekezés a támadás.
Miközben egy-egy töltényen utazunk, válthatunk is közöttük. Így beláthatjuk az egész pályát, és az idő múlásának sebességét is befolyásolhatjuk. Egy számszeríj nyila ugyanis lassabb, és így a fogaskerekeket is komótosabb tempóban tekeri előre, mintha egy modern lövedéket követnénk. Ennek ugyancsak szerepe lesz, ahogy a zsebóránknak is. Sokszor nem lesz elég időnk minden golyót megfelelő irányba forgatni, és szükség lesz arra, hogy visszatekerjük filmet. Azonban ezt sem szabad túltolni, mert könnyen elveszíthetjük a saját akcióinkat is, így lényegében a helyváltoztatások és a célzás idejét spórolhatjuk meg. A koncepció viszonylag gyorsan összeáll, utána viszont egészen komplex feladványok is származnak belőle, nem egyszer több ellenféllel, mint ahány fordítóérmét kapunk a főnökünktől.
Az egyes pályák tulajdonléppen egy-egy feladvány lesznek, egészen okos megoldásokkal, de közben nem kevés valódi akcióval. Nem lehet csak úgy előre megmondani, mi hogyan legyen, célozni, időzíteni, számolgatni, próbálkozni kell. Amikor pedig összeáll a teljes leszámolás, az egészen kielégítő érzés. Különösen, hogy a lovasoktól örökölt képességek, és ez egyes területek sajátosságai frissen tartják az élményt. Például a Háború tőrére szükségünk lehet a páncélozott ellenfelekkel szemben, az Éhínséggel pedig repülő lövedékeket cserélhetünk érmékre. Ugyan a kihívás szintje nem kifejezetten egyenletes (egy-egy pálya tovább tarthat, mint a teljes következő fejezet), egyértelműen egy átgondolt és ötletes játékkal van dolgunk.
A Temporal Gunslinger azért persze nem tökéletes. Nem mindig kommunikálja egyértelműen a szabályait, és vizuálisan is inkább egyéni, mint igényes. Ez azonban nem változtat azon, hogy egy kiváló játék. Nem ahhoz képest, hogy egy ember csinálta, nem annak tükrében, hogy maximum egy tucatnyian játszottak vele, hanem önmagában. Minden egyéb körülménytől függetlenül egy remek ár-érték arányt ad, és csak reménykedni tudok, hogy egy-két embernek meghoztam hozzá a kedvét.
Verdikt: 8/10
Cycle of Corruption – Rizikós a libidóm
Tanár úr: Apró műhelytitok, hogy a jubileumi IndieMix témájára több ötlet is volt a szerkesztőségben. Ezek közül az egyik, hogy mindenki olyan játékot választ tesztelésre, amihez tízméteres bottal se nyúlna hozzá önszántából. Jómagamnak annyira szimpatikus volt ez a koncepció, hogy ötvöztem a végül nyertes tematikával. A Cycle of Corruption ugyanis nemcsak nagyon kevés értékeléssel rendelkezik, hanem mindennek tetejében pornójáték is. Nem, nem abban az értelemben, ahogy azt a szocmédián krónikus prüdériában szenvedő egyének szokták használni olyan játékokra, mint mondjuk a Stellar Blade, vagy a ZZZ. Itt nem áll meg a történet a szuggesztív, formás popókon feszülő latexruciknál. Ez egyértelmű pornó előjátékostul, kéjrudastul, golyóstul és ajakostul. Utóbbinak minden válfajában.
Történetünk valamiféle kórházban vagy kutatólaborban kezdődik. Hősünk, Bűnök János arra ébred, hogy mindenki fanszőrén-szálán eltűnt, sörtét van és fura neszelések visszhangzanak a folyosókon. Önmagában ez egy nagyon sablonos horrorjáték alaphang. Első snittre csak annyi tűnhet fel, hogy a falakat ezúttal a véren kívül fura fehér massza is borítja. Egy kalandjáték-feladványnyi idő elteltével szembe is találkozunk a vér-és spermafürdő feltételezhető okozójával, Lukréciával. Talán most érdemes leszögezni, hogy egyetlen névre sem emlékszem a játékból. Sajnos a memóriám nem működik olyan kitűnően, ha a vérkészletem jelentős része a másik fejemben van.
Egy szó, mint száz, a komplexumot ellepték a kéjszomjas szukkubuszok, akik egyéb férfiáldozatok híján mind főhősünk dárdájára pályáznak. Aki kicsit ismerős az okkultban, az viszont tudhatja, hogy ez nem annyira jó hír, mint amilyennek a formás démoncsöcsök látványától felszabaduló norepinefrin elhiteti velünk. A kényszeres magömléssel ugyanis az életerő is távozik a testünkből. Sztori szintjén egyébiránt a Cycle of Corruption nem ad szörnyen sokat. Nem katasztrofálisan megírt darab, de a dialógus stílszerűen pornós. Nyilván valahol érzem, hogy ez a műfaj sajátja. De azért megnézném, hogy hogyan fogalmazza meg Mikszáth Kálmán, hogy „paskolj még apuci”. Van egyébként pár érdekes vonulata a narratívának és fajsúlyos témákat is boncolgat. Abúzus, árulás, megalománia, mentális betegségek. Ezeknek jelentős részét viszont jellemzően annyi nüánsszal adja át, mintha furkósbottal ütlegelnék a heréimet. És bár a játék jellegéből adódóan ez felfogható akár BDSM-gyakorlatnak is, számomra mégis inkább a negatív felé billenti a történet minőségét.
Ejakulációs gyakorlat
Nem úgy, mint a játékmenetét, ami helyenként kifejezetten kompetens. A horror jegyében a játék teljes terjedelmében formásabbnál formásabb démonok elől kell bujkálnunk avagy menekülnünk. Ha pedig elkapnak, akkor egy szimpla halál-animáció helyett misszionárius pózba vágják hősünket és megkezdik az életadó apatej lecsapolását. Igen, premierplánban, pixelfestéket nem kímélő jelenetek keretein belül. Ilyenkor a halál elkerülése érdekében a nyíl gombok megfelelő szekvenciában történő lenyomása az egyetlen esélyünk. De azért férfiember legyen a talpán, aki a fenti helyzetben el tudja dönteni, hogy a klaviatúrán, vagy a gatyájában matasson. Van pár érdekesebb rejtőzködős és menekülős szekció is. Például amikor a láthatatlan végzet asszonyainak csak a lábnyomai alapján tudjuk elkerülni a kényszeres kopulációt.
A Cycle of Corruption másik fele egy logikai feladványokkal tűzdelt kalandjáték. Tudjátok, Resident Evil, Silent Hill, Monkey Island. Fura alakú kulcsok fura alakú kulcslyukakba kerülnek. És most kivételesen még csak nem is a nemiszervekről beszélek. Van itt mára már klasszikusnak számító analógóra-állítós feladvány, széfkombináció kifejtése színes papírokból és könyvkirakós is. Valójában semmi olyan, amit ne láttunk volna már előtte. Ugyanakkor becsülendő, hogy milyen szépen replikálja a klasszikus kalandjátékok fejtörőit. Az meg pláne, hogy a legtöbb esetben kiválóan eltalálja a logikai feladványoknak azt a g-pontját, ahol a játékos nagyon okosnak érzi magát, miközben valójában a játék gyakorlatilag tálcán kínálja számára a megoldást.
A látványról nehéz bármi olyat nyilatkozni, amit elbír a nyomdafesték. Barangolás közben keményvonalas indie-RPG megjelenést szolgáltat a Cycle of Corruption. Botegyszerű, de szerethető pixelgrafikával, jól kivehető kulcselemekkel és pofás, atmoszférafestő fényezéssel. A szexjelenetekhez sajnos nincs sok referenciám, amivel össze tudnám hasonlítani. A pixelpopós démonok dudái arcátlanul kidolgozottan lengedeznek, de ettől eltekintve elég sztenderd, szexuálisan túlfűtött rasztergrafikát kapunk a nyakunkba. Van még egy-két érdekesebb mozzanata a játéknak, mint a szintén klasszikus horror-kalandokból szakajtott, limitált mentési rendszer, vagy a korai soulslike-okat idéző, minden halállal épülő „korrupció-skála”. De a játék könnyedségéből adódóan ezek nem sokat nyomnak a latban.
Összességében meglepően jól szórakoztam a Cycle of Corruptionnel. Nem, ettől nem fogok rászokni a pornójátékokra. Én még a magazint fél kézzel lapozós generációból jöttem, és a szokás nagy úr. Mondanám, hogy a démonszexért jöttem és a kalandjátékért maradtam, de igazából hazudnék. Inkább mondjuk úgy, hogy a démonszex ellenére vetettem bele magam tövig a játékba és váratlanul jó időtöltést találtam egy-és két kézzel játszva egyaránt.
Verdikt: 6.9/10