Egy pár éve már hagyománnyá vált, hogy januárban beköszönt az uborkaszezon. Ilyenkor a nagyobb sorozatok pihennek, és indie-fronton is elkerülnek minket a nagyobbat szóló megjelenések. Ha friss címekkel akarunk játszani, akkor azon találjuk magunkat, hogy sosem látott, alig ismert alkotásokat próbálunk ki, ami egyben jó hír is lehet, hiszen néhány rejtett gyöngyszemet is felfedezhetünk.
Nem állítom, hogy csupa ilyet kínálok, de három érdekesebb, rövid játékot kerestem elő, amelyek nem igényelnek hosszas elmélyedést. A háromból ráadásul kettő ingyenes, így ha nincs mivel játszani, vagy csupán nem akartok nekikezdeni sárkány módjára felhalmozott játékaitoknak, remek választások lehetnek egy rövid kikapcsolódásra. De azért érdemes helyén kezelni ezeket is, hiszen az uborkaszezonban ritkán történik csoda. Ja és igen, ebben az időszakban a lovasok is csak hárman vannak.
[h]Cloud Climber[/h]
A három játék közül talán a legérdekesebb, és egyben a legrövidebb a Two Star Games legújabb kalandjátéka, a Cloud Climber. Főszereplőnk számtalan égbe törő torony egyikéről indul, hogy választ találjon néhány kérdésre. A könnyűszerkezetes Bábelek céltudatosan ostromolják a felhőket, hogy megmenekítsék az emberiséget a felszínt sújtó szárazság elől. A generációkon átívelő expedíció azonban válságba kerül, amikor elmaradnak a lentről érkező szállítmányok, az egyes tornyok lakói egymás torkának ugranak, miközben a hőn áhított eső csak nem érkezik meg.
Mikor átvesszük az irányítást, már lecsöndesedett a vihar, és egy kozmikus magány fogad minket. Az atmoszféra különös módon egyszerre megnyugtató a felszínen, és nyomasztó a mélyben, és mintha minden lépésnek lenne egy ünnepélyessége. Ez a fajta hangulat az, amely miatt a lassú westernek is a kedvenceim, és emiatt tudott végig magával ragadni a Cloud Climber. Persze az elfogultság is beszél belőlem, de az biztos, hogy sikerült egy hatásos, helyenként lenyűgöző légkört alkotni.
Közben a felszedhető naplóbejegyzések és levelek bepillantást adnak az építők egyre kétségbeesettebb és kilátástalanabb napjaiba, a fogyatkozó készletek és a reménytelen cél nyomása pedig még melankolikusabbá teszi a végigjátszás nagyjából 10-15 percét. Mert a Cloud Climber tényleg nem egy hosszú játék, és igazából nem is feltétlenül érdemes egynél többször végigjátszani. Kicsit hasonlít a The Plan című röpke alkotásra, ahol ugyancsak erős hangulatiság uralkodott, és egy remek csattanó koronázta meg az amúgy rendkívül egyszerű játékmenetet. Itt is csak egygombos interakcióink lesznek, de a hangsúly egyértelműen egy benyomás, és egy disztópikus kép átadása volt.
A rövid kaland egyébként pompás körítést kapott. A fejlesztő korábbi játékaihoz hasonlóan itt is megjelenik a kézzel rajzolt, már-már vázlatszerű látványvilág, de itt kiegészül egy valamivel grandiózusabb designnal. A két megközelítés meglepően jól működik együtt, ahogyan a remekül eltalált – kicsit kiégetett, de pont nem vakító bevilágítás is. A háttérben megbújó, de remek aláfestő zene és a korrekt szinkronmunka pedig a hangzást is erre a szintre emeli. Egy biztos, legyen bármilyen rövid és egyszerű, a Cloud Climber már csak azért is megér egy végigjátszást, hogy átadjon egy egyedi hangulatot. Veszíteni nem lehet vele, hiszen ingyen van.
Cím: Cloud Climber
Kiadó: Two Star Games
Fejlesztő: Two Star Games
Megjelenés dátuma: 2021. január 14.
Műfaj: sétaszimulátor
[h]TheDawn[/h]
A TheDawn már egy fokkal felemásabb érzéseket keltett bennem. A LIMITED nevű koreai stúdió játéka egy sablonos, unalomig ismert jövőbe kalauzol minket, ahol a robotok átvették az emberek felett a hatalmat. Főszereplőnknek – aki már csak a stílus kedvéért is egy anime-kislány – nem kisebb a feladata, minthogy felszabadítsa városát az óriási AI, Blender szorításából.
Az odavezető utat azonban számtalan összecsapás színesíti, amelyek elsőre kifejezetten szórakoztatóak. Az irányítás végig pontos és folyékony, és ehhez rengeteg mozgékonyság is jár. A számtalan dash-re persze szükség is lesz, a TheDawn ugyanis egy bullet hell és egy TPS szerelemgyereke, és ellenfelek százain kell keresztülgázolni. Maga a lövöldözés egyébként szintén működik, a fegyverünk elég jó visszajelzést ad, és mind a mi bőrünket, mind az ellenfeleinkét ki lehet lyukasztani pár jól irányzott lövéssel. A saját biztonságunkat mondjuk segíti, hogy egyes lövedékek közeledtére belassul az idő, és még kényelmesen reagálhatunk rájuk.
Emellett kapunk két hasznos képességet is: az elsővel az időt fagyaszthatjuk meg egy kisebb kupola alatt, a másikkal pedig visszateleportálhatunk egy korábbi helyünkre, és közben gyógyulhatunk is. Az időmanipulációt különösen élvezetes használni, és úgy összességében az eszköztárunk remekül összeillik. A TheDawn emellett nagy fordulatszámon pörög, és általában egy izgalmas, szórakoztató elegyet alkot.
Kár, hogy vannak a dolognak árnyoldalai is. Az ellenfeleink annyira aktívak, hogy elmehetnének egy Ikea-katalógusba bútornak, és csak puszta mennyiségükkel parancsolnak tekintélyt. Van is belőlük nagyjából három fajta, és közülük csak a pajzsos ellenfél ellen kell taktikázni, de ott meg nagyjából kötelező használni az időlassítást. Persze az ad némi kihívást, hogy rendszeresen a hátamban éledtek le, úgyhogy krónikusan alacsony vérnyomásban szenvedőknek mindenképpen tudom ajánlani a játékot.
A TheDawn egyébként a végletekig lineáris és szkriptelt. Az egy dolog, hogy lényegében csak egyenesen haladhatunk, de minden lehetséges mellékutcát le is zár a játék, hogy véletlenül se térjünk le. De látszólag az sem akadály, ha egyébként az a továbbhaladás útja, hiszen nem lehetünk olyan udvariatlanok, hogy nem hallgathatjuk meg segítőnk érdektelen monológjait. De nem olyan nagy baj, ha fogják a kezünket, sőt, külön jó hír azoknak, akik rendszeresen eltévednek a saját kertjükben. Az egész játék rettenetesen primitív tud lenni, és értem én, hogy felfoghatjuk egyszerű bullet hell-ként, de még arra a műfajra is nagyobb változatosság jellemző.
Az élményt pedig a játék végi boss harc tetőzi be, amelyik túlzás nélkül a legrosszabb főellenfél az utóbbi három évből. A mozdulatai nem kifejezetten ötletesek, de majdnem ezerszer (tényleg, nem költői túlzásról van szó) bele kell lőni. A hatalmas robot ezzel a játékidő majdnem felét elviszi (egy végigjátszás maximum egy óra), különösen, hogy egy ilyen maratoni összecsapásban azért alábbhagy a figyelem, hogy egy instant halált jelentő mozdulat után kezdhessük elölről az egész unalmas agyaggalamb-lövészetet.
A történetre egyébként nem érdemes több szót fecsérelni, lényegében nem létezik, a grafika pedig elmegy, bár egy MÁV-telephely is művészibben fest. És mindezek ellenére nem tudok igazán haragudni rá, a pofonegyszerű mechanikái ugyanis működnek és élvezetesek. Persze a kőegyszerűség betudható a rövid játékidőnek is, kicsit demo-érzete van a projektnek annak ellenére, hogy tudtommal nem az. Kár, mert lenne benne potenciál, és ebben a formájában alulról súrolja a közepest. Egyébként valószínű, hogy az átlagnál szigorúbban viszonyultam a TheDawnhoz (erről árulkodnak a nagy arányban pozitív értékelések is), és a felszínen tényleg egy értékelhető lövöldéről van szó, így ingyen egy próbát megérhet.
Cím: TheDawn
Kiadó: LIMITED
Fejlesztő: LIMITED
Megjelenés dátuma: 2020. december 22.
Műfaj: TPS, bullet hell
[h]My Last Memories About You[/h]
A My Last Memories About You egy magyar fejlesztő, Kevei Kristóf játéka. Főszereplőnk egy megözvegyült férj, aki felesége utolsó kívánságának megfelelően ellátogat a legszebb közös élményeiknek otthont adó parkba. A helyszínt bejárva előtörnek belőle az eltemetett emlékek, így mi is tanúi lehetünk a tragédiába torkolló idillnek.
A My Last Memories About You egy sétaszimulátor, és abból is egy rövidebb fajta. Egy apó területen kell hat képet összegyűjtenünk, és ez alapján meg kell fejtenünk egyetlen kódot. A művelet bő húsz percig tart, ezalatt pedig bepillanthatunk a kapcsolat legfontosabb részeibe. Fontos leszögezni, hogy a történet tényleg drámai, egészen jól lett megírva, és bár a drasztikusan megnövő ingerküszöböknek hála nem üt akkorát, mint lehetne, mégiscsak egy méltóságteljes, szomorú kalandot kapunk. A My Last Memories tehát ellátja a célját, és működik, mint egy csendes miniatúra.
Ez pedig azért lényeges, mert minden ezután elhangzó kritikám ellenére ez nem egy rossz játék. Gondok azért vannak bőségesen. A rendkívül kis területen lényegében semmi mást nem lehet csinálni az említett hat kép begyűjtésén túl. Van egy-két rém felesleges és nehezen értelmezhető aktivitás – kemény egy darab felvehető kalapács, meg pár szék, ahova leülve csodálhatjuk az annyira nem túl festői látványt –, de ezen kívül szinte semmi plusz részletet nem kapunk, még a díszletbe rejtve sem.
Ezzel még nem lenne nagy baj egy jobban kontrollált történetben, ahol végigvezetnek minket az egyes „állomásokon”, de így ez a kis terület is üresnek tűnik. És így a hangulat sem ülepszik meg annyira, és több időm lesz gondolkozni azon, miért van olyan hangja a víznek, mint egy kardiológiai vizsgálatnak. Ha már egyébként technikai oldal, a grafikának megvannak a maga pillanatai, de nincs egy egységes stílusa, és pár elnagyolt részlet miatt is nehéz igazán esztétikusnak nevezni. A főszereplő apjának megszólaltatója pedig komikusan rossz alakítást nyújt, a házaspár korrekt munkájához képest egy gyenge szinkronparódiának tűnik.
Fáj ezt leírni, de ez nem egy jó játék. A My Last Memories About You a hosszával és kicsit kidolgozatlan elemeivel sokszor egy egyetemi projektmunka érzetét kelti, amelynél nem egy minőségibb alkotás van teljesen ingyen. Ettől még a történet jó és megható, és az a bő 3 Euró sem pénz, így ha szeretnétek támogatni a magyar játékfejlesztést, akkor ez egy remek alkalom. Azért ez mégiscsak egy működő alkotás, és a megvillanó potenciál miatt izgatottan várom a szerző későbbi munkáit.
Cím: My Last Memories About You
Kiadó: Kevei Kristóf
Fejlesztő: Kevei Kristóf
Megjelenés dátuma: 2021. január 11.
Műfaj: sétaszimulátor