A Paranormal Activity (2007) elképesztő sikere után nem is volt kérdéses, hogy a filmkészítők meg akarják majd lovagolni a pénzcsináló hullámot. A következő években gombaként terjedtek el a jumpscare-ekre épülő popcorn horrorok a moziban. És akárhonnan is nézzük, ezek a filmek, színvonaluktól függetlenül hozzájárultak a horror zsáner reneszánszához, ami a mai napig kitart. Az Insidious 2010-ben pedig egy olyan fecske volt, aminek sikerült nyarat csinálnia (ez a félmondat önmagában horror lehet egy nyelvtantanárnak – a szerk.).
Mivel a horror egy olyan műfaj, amit gombokból is el lehet készíteni, arányaiban sokkal jobban megtérülhet, mint egy-egy nagyobb költségvetésű blockbuster. Kevés a rizikó, a megtérülés pedig óriási lehet. (Éppen ezért bevett szokás kezdő rendezők számára horrorral kezdeni pályafutásukat). A Blumhouse stúdió égisze alatt elkészült Insidious 1,5 millió dolláros büdzséből gazdálkodhatott, és világszerte 97 milliót sikerült összekalapozni a mozipénztárakban, ami elképesztő sikernek könyvelhető el. Kétségtelen volt, hogy zöld utat kapnak a folytatások, melyek törvényszerűen fantáziátlan rókabőr lehúzások voltak. De ne rohanjunk ennyire előre.
Száll a démon fészkére
A Lamberték átlagos családként épp új házba költöznek (jaj, de eredeti! – a szerk.), de a készítők megkíméltek minket a miértektől és hogyanoktól. Josh (Patrick Wilson) tanárként dolgozik, Renai (Rose Byrne) pedig főállású anyukaként a három lurkóval otthon igyekszik mindent kézben tartani. A költözés előtt zeneszerzőként dolgozott, de a család előző életéről, és kapcsolatukról valójában az ég világon semmit sem tudunk meg. Ha valami múltbéli sötét titkot sejtetek a háttérben, csalódást kell okoznom: tényleg soha nem derül fény a család korábbi közös életére.
Renai viszont nem sok nyugalmat talál új otthonukban, hiszen egyre több megmagyarázhatatlan jelenségre lesz figyelmes.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a férje nem hisz neki, a paranormális látogatások viszont egyre gyakoribbak lesznek. Az egyik fiuk, Dalton pedig egy padlás-kaland után kómába esik, melynek kiváltó okáról az orvosok sem tudnak elégségesen nyilatkozni. Hamar kiderül, hogy egy szörnyű démon próbálja átvenni a hatalmat a fiú testén, miközben Dalton lelke meg valahol a túlvilágon kóvályog.
A történet tizenhatmilliószor látott klisékből építkezik, melyeken néhol megpróbál ugyan csavarni, de nem sok sikerrel. A végére a koncepció úgyis lecsupaszítható egy klasszikus kísértetjárta házra, és egy ördögűzésre egy médium segítségével.
Már mi nálunk, patás
Az Insidious a történet végére pedig totálisan kifárad. Folyamatosan próbálkozik az adrenalin mesterséges szinten tartásával, de az utolsó nagyjából 20 perc olyan szinten van túltolva, hogy aligha vehető komolyan. De azt azért meg kell hagyni neki, hogy az ijesztésekhez még 13 év távlatából is ért. Nem véletlen, hiszen a valaha készült egyik legfélelmetesebb jumpscare is ebből a filmből származik. Aki a filmet nem is látta, a kép biztos ismerős, amikor Patrick Wilson mögött a vörös fejű búbánat tekintget (lásd a cikk főképe).
De ezt a bizonyos jelenetet leszámítva is ügyesen operál a paráztatásokkal, és a rendező James Wan sikeresen tudott egy egységes atmoszférát teremteni a filmnek. Gyakorlatilag a teljes játékidő alatt folyamatosan puffogtatja a hatásos (és néha kevésbé hatásos) ijesztgetéseket, de néhány későbbi filmmel ellentétben valahogy ennek még volt egyfajta bája. Sőt, ezek a fajta jumpscare-ek még hatásosak voltak és sokkal kevésbé érződtek öncélúnak, mint ahogy később próbálkoztak a különféle alkotók.
A végére viszont már érezhető, hogy nem tudtak mihez kezdeni a forgatókönyvvel. Kényszeresen megpróbálták megmagyarázni a természetfelettit. Mindenáron jelentést és értelmet akartak adni mindannak, ami a szerencsétlen Lambert családdal történik. Aztán ott van az elnyújtott és őszintén szólva kissé komikusra sikerült finálé, ami nélkül bőven meg lettem volna.
Verdikt
Az Insidious erényeit semmiképpen nem szeretném elvenni, és abban is majdnem biztos vagyok, hogy közrejátszott a horror újbóli elterjedésében is. De azt is látni kell, így 13 évvel és nagyjából hatmillió hasonló filmmel később, hogy nem minden tekintetben öregedett jól. A történet pofonegyszerű, de a végét leszámítva jól működik. A színészek bénácskák, a szinkron kukába való, és a vizuális effektek sem a felső polcról lettek leemelve. A zenék és hangeffektek viszont teljesen rendben vannak és a film lelkét adó jumpscare-ek is a helyükön vannak, és mai napig jól működnek.
Ekkora pénzügyi siker után biztos volt a folytatás, ami 2013-ban érkezett a mozikba Insidious: Chapter 2, vagy magyarul Insidious: A gonosz háza címmel. Újabb strigula a fölösleges folytatások listáján, de nem is lövöl le előre semmit, e cikknek folytatása következik.