Hosszú utat tettünk meg az elmúlt 11 év során. Robert Downey Jr. először 2008-ban öltötte magára a Vasember-páncélt, és egy nagyszabású terv részeként útjára indította a Bosszúállók felé tartó szélsebes franchise-buszt. Sorra érkeztek a solo-mozik (Amerika Kapitány, Thor, Hulk, stb), majd az első Avengers után (2012) elkezdtek szállingózni az olyan alkotások is, amelyekben a Marvel-szereplők útjai keresztezték egymást. A harmadik fázis végére pedig már minden összefüggött mindennel, és megannyi karaktert mozgattak a képernyőn, több-kevesebb sikerrel. Végül a grandiózus terv a Bosszúállók kétrészes monsztre eposzában csúcsosodott ki. A Végtelen háború megpecsételte legtöbb hősünk sorsát, azonban a Végjátékban felcsillan egy utolsó reményszikra.
FIGYELEM! A következő filmbeszámoló SPOILEREKET tartalmaz! Csak akkor olvass tovább, ha már láttad a Bosszúállók: Végjátékot, vagy nem bánod, ha lelövöm az összes poént!
[h]14000605-ből 1[/h]
Tavaly a Végtelen háború már igen magasra tette a mércét a szuperhős-mozik világában. Tény, hogy a rivális DC filmes univerzuma – bármennyire is szeretném -, eddig gyakorlatilag képtelen megütni egy példamutató szintet, de a Marvel-fronton gyakorta erős középszer filmekhez képest a Végtelen háború egy irgalmatlan mérföldkő volt.
Rengeteg karaktert szerepeltetett a film, és szinte tökéletes rendezés mellett elég játékidőt is kaptak ahhoz, hogy a végkifejlet szíven üssön minden jóérzésű rajongót. Azonban részemről nem volt felhőtlen az öröm (vagyis bánat), hiszen egyrészt teljesen nyilvánvaló volt, hogy az Endgame-nek happy enddel kell, hogy végződjön, másrészt bereklámoztak egy halom filmet, aminek a jelenleg halott karakterek lennének főszereplői. Tudhattuk, hogy a világ megmenekül, és minden ugyanolyan lesz, mint régen. De ahogy mondani szokás, nem a cél a legfontosabb, hanem az addig megtett út. Próbáltam ehhez a mantrához tartani magamat, és idővel, de rendesen elkapott a hype.
Nagyon magasra tettem a szintet, hiszen egy korszakot átölelő, döntő szerepű filmről van szó. Tudatosan felépített univerzumnak, szereplőknek, cselekményeknek és 11 év keserves munka gyümölcsének muszáj jónak lenni! Annyit már elöljáróban elmondok, hogy tetszett a film és méltó lezárásnak tartom. A Végjáték azonban talán lehetett volna jobb is, és talán nem most kellett volna olyan dolgokkal kísérletezgetni, mint hosszú, mély dialógok és felduzzasztott karakterdráma, de meg kell hagyni, stílusosan lettek ezek is adagolva.
[h]Nem kell a tökéletes egyensúly![/h]
Thanos, az Őrült Titán (Josh Brolin) összegyűjtötte az Univerzum leghatalmasabb erejű tárgyait, a Végtelen köveket, és csettintésével elpusztította az összes élőlény felét, ezzel megteremtve a “tökéletes egyensúlyt”. Életben maradt hőseinket nyilván nem hagyja nyugodni, hogy a népirtás után Thanos eltűnt, és elégedetten gyűjtögeti otthon a gyümölcsöt a leves mellé. A megmaradt brigád igyekszik fenntartani a rendet, és közben eredménytelenül próbálják kinyomozni a Titán hollétét. Mindeközben Marvel kapitány (Brie Larson) a végtelen világűrben összeszedi a halál szélén hánykolódó Tony Starkot (Robert Downey Jr.) és Nebulát (Karen Gillan), majd visszaviszi őket a Földre.
Főszereplőink hirtelen rájönnek hol rejtőzködik Thanos, azzal a lendülettel odarepülnek hozzá, hogy visszaszerezzék a Végtelen köveket és visszacsinálják a bajt. Thanos azonban közli a többiekkel, hogy elpusztította a köveket, mire Thor (Chris Hemsworth) lecsapja az öreg Lila fejét.
Ezt követően öt évvel később vesszük fel a fonalat, ahol a megmaradt Bosszúállók a maguk módján próbálják feldolgozni a veszteségeket, és irányt mutatni a túlélőknek azzal, hogy folytatják igazságszolgáltató munkájukat. (Kíváncsi lettem volna, hogyan vélekedik a megmaradt fél földnyi lakosság arról, hogy a szuperhősökön múlt, hogy Thanos ekkora pusztítást vitt véghez. Megbocsátottak? Netán utálták a hősöket? Tudom, az efféle lamentálás inkább a DC világába illene, de említés szintjén érdekelt volna itt is, hogyan vélekednek a civilek erről a helyzetről).
[h]Időutazás, de nem úgy. Akkor hogy?[/h]
Scott Lang, vagyis a Hangya (Paul Rudd) a kvantumvilágban kalandozott, amikor megtörtént a csettintés, és csupán egy véletlen folytán került ki a mikrouniverzumból (köszi random patkány!), az imént említett öt évvel későbbi időben. Scott számára a kvantumvilágban lévő relatív időérzékelésének hála azonban alig öt óra telt el, így hamar eljutunk az időutazás elméletéig. A csapat gyorsan meglátogatja a vidéken, családjával élő Starkot, hogy segítsen visszamenni a múltba és ott összeszedni a Végtelen köveket, de ő visszautasítja a világ megmentési ajánlatot. Aztán mégis addig eszi magát, hogy végül pillanatok alatt megoldja az időutazás talányát, és beindul a cselekmény.
A Bosszúállók végül újra összeállnak és visszautaznak a MCU korábbi filmjeinek díszletei közé, hogy megszerezzék a köveket még Thanos előtt. Innentől válik a film egy kicsit követhetetlenné. Mármint, amint látunk az teljesen befogadható, sőt olyan izgalmas, hogy néha levegőt is elfelejtettem venni, csak a gondosan felépített elméleteket gyakran megsemmisítették a logikai bukfencek.
Időparadoxonok, “na várjunk, hogy is volt ez?” sóhajok, és történetbeli “miafenék” tömkelegével találkoztam a három óra alatt. Ez arra lesz jó, hogy most hetekig (hónapokig) fognak rágódni az esetleges teóriákon a lelkes rajongók. És mivel a Marvel elég keményen tolja a fan service-t, egyszerű huszárvágással vissza tudják hozni bármelyik elhunyt szereplőt egy egyszerű “eleve így volt kitalálva” magyarázattal. Azt már tudjuk, hogy a Marvelnél nagyjából egyik halál sem végleges, szóval pár filmmel később simán viszontláthatjuk még például Lokit.
[h]Érzelmek, érzelmek mindenhol[/h]
Evezzünk át epikusabb vizekre. Hogy mi tetszett a Végjátékban? Például, hogy egy ilyen kaliberű, ennyire sarkalatos fontosságú filmnél mertek picit újítani a készítők. A három óra tele van karakterdrámával, értelmes dialógusokkal, személyes megváltásokkal, áldozatokkal és felszínre törő érzelmekkel. Már rég túl vagyunk azon, hogy kemény, bugyogós igazságszolgáltatók verekednek a gonosszal. De ez a tömény mennyiségű emocionális töltet rengeteg dobott a melankolikus hangulaton. Ehhez hozzátett a remek színészi alakítás gyakorlatilag minden fronton.
Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) (az ő játéka pont nem volt valami erős) végre megkapta a maga screen time-ját, a saját monológjával, és mivel az ég világon semmit sem tudtak kezdeni ezzel a karakterrel az évek során, jól ki is írták. Megható volt a jelenete Sólyomszemmel/Roninnal (Jeremy Renner)a Vormiron, bár engem annyira nem ütött meg, mint kellett volna. Jövőre elvileg érkezik Fekete Özvegy önálló filmje, amit a most látottak alapján remélem sokkal jobban átgondolták a készítők, különben még a középszerű minőséget sem biztos, hogy eléri.
Ellenben Sólyomszemből végre egy brutál badass karaktert tudtak kisajtolni. A film nyitójelenete az ő és családja főszereplésével valami eget rengetően erős volt, és bármikor megjelent a vásznon, látszódott rajta a belső vívódás és hogy igazán bosszút akar állni.
[h]Óda a rajongókhoz[/h]
Természetesen a látvány, a zenék, a rendezés, a vágás tökéletesen működtek. Technikai oldalról lényegében kikezdhetetlen a Végjáték. Minden és mindenki precízen volt megjelenítve, nem fukarkodtak a megalomán és látványos jelenetekkel, az utolsó összecsapás pedig mind rendezésben, mind pedig CGI-technológia terén mérföldkő lehet. Ennyi szereplőt egyszerre mutatni, mozgatni, reflektálni a másikra; egyszerűen bámulatos volt.
A Végjáték egy fantasztikus film, és nagyon jó lezárása az eddigi Marvel filmeknek, de úgy gondolom, mégis lehetett volna azért sokkal jobb is. A történetbeli és logikai bukfenceken kívül nem sok negatívumot tudok felhozni, de hiába a három óra, még így is néhol kicsit elkapkodottnak éreztem a filmet. A tempó is kicsit hullámzó volt, a kissé higgadtabb, érzelmes részeket gyakran váltotta pörgős akció, de ezek annyira nem voltak zavaróak.
Thor kiherélését először tök jó ötletnek tartottam. Mármint lelki oldalról átérezhető volt a szenvedése, és hogy az alkoholban látta meg az ideiglenes megváltását. Utána azért csak nem hagyott békén a dolog, és valami belülről azt súgta, hogy ez egyszerűen csak béna volt. Hozzá és talán Hulkhoz (Mark Ruffalo) köthető a comic relief szerepkör, de nem is gondolom, hogy ebbe a filmbe ez bele illett volna, másrészről nem is nagyon működtek ezek a gagek, egy-két kivételt leszámítva. Hulk egész egyszerűen egy barom lett, de neki megbocsátok, mert az egyik legkirályabb jelenet is hozzáköthető. Thor ellenben valahogy nem akart működni ebben a közegben, és ezen nem is nagyon tudok túllépni.
[h]Méltó lezárás[/h]
Oké, elérkeztünk a fináléhoz. Vasembernek meg kellett halnia? Határozottan igen. Megkapta méltó lezárását? Abszolút. Egyáltalán nem gondolom úgy, hogy érdemes lett volna ezt a karaktert még továbbhúzni. Mindenkivel mindent lezárt; Amerika kapitánnyal (Chris Evans) kibékült, találkozhatott az apjával, viszont láthatta Peter Parkert (Tom Holland), elbúcsúzhatott Peppertől (Gwyneth Paltrow) is, és megtette az utolsó áldozatot az emberiség és a Bosszúállók nevében is. Az ő szerepe így vált kerekké, ennél többet már nem is lett volna érdemes beleerőltetni.
Steve Rogers is megkapta a számára tökéletes lezárást, és egy boldog életet szerelmével. Nagyon hatásos, és érzelmes jelenetet kapott a film végén, az ő sorsával is elégedett voltam.
[h]Az új korszak[/h]
A Végjáték egy meghatározó korszak végét jelenti. Nem túlzás azt állítani, hogy a Disney és a Marvel megváltoztatták a hollywoodi trendeket, és magát a mozizás intézményét is az elmúlt egy évtizedben. Nem kell csüggedni, hiszen egy tonna új film van bejelentve, sorban fognak érkezni az újabbnál újabb MCU alkotások, amelyek valószínűleg az új Bosszúállók felvezetése lehet. Mérget merek venni, hogy hamarosan szembenézhetünk egy újabb főgonosz fenyegetéseivel, akit a következő tíz évben próbálnak hőseink megállítani.
Összességében a Bosszúállók Végjáték egy igazi szerelmeslevél a képregény és képregényfilm rajongóinak, tele érzelemmel, és gigászi akciójelenetekkel. A szereplők révbe értek, és mindenki megkapta a maga lezárását. A mérce óriási volt, éppen ezért mindenki irreális elvárásokkal ült be a moziba, és valóban lehetett volna kicsit jobb a film, de így sem panaszkodhatunk. Minden benne volt, amiről valaha egy rajongó álmodozott, találgatott, spekulált. A kémia és dinamika bámulatosan jól működött, és egy-két logikai hibát leszámítva a történetvezetés is rendben volt. Egészen biztosan hivatkozási pont lesz még évekig, és holtbiztos, hogy bérelt helye van a filmtörténeti mérföldkövek csarnokában.
Ha láttátok már a filmet, írjátok meg kommentben, nektek hogyan tetszett (nem tetszett) a Végjáték! Méltó befejezést kapott a korszak, vagy ti máshogy látjátok?