Akárhogyan is matekoztam, nem túl sok élőszereplős japán filmet/sorozatot láttam eddig életemben. Kétlem, hogy ez azért lenne, mert nem jók ezek az alkotások, csak valahogy elkerültek. Ha meg a szigetország pop-kultúrájára vágytam, akkor inkább animéket néztem vagy mangát olvastam (meg nyilván tengernyi videojátékot püföltem). Azonban a Netflix kínálatában elérhető Alice In Borderland (Alice Határországban) előzetese megfogott, és szavaztam neki egy esélyt.
Végeredményben majdhogynem halvány fogalmam sincs mit kéne éreznem az első évad végére érve, de ha lesz folytatás, annak előre is bizalmat szavazok.
[h]Kiürült Tokyo[/h]
Arisu (Kento Yamazaki) igazi semmirekellő. Jóhírű családból származik, édesanyja halála után apjával és öccsével él együtt. Utóbbi a család büszkesége, és hiába a testvéri szeretet, egy ponton túl már ő is feladja, hogy segítsen az egész nap videojátékok előtt ülő Arisun. Ezt az életvitelt apja is megelégeli, és végül kirakja a fiú szűrét otthonról.
Arisu csak a hasonlóan léhűtő barátai számíthat. Karube (Keita Machida) éppen ekkor enyeleg főnöke barátnőjével, aki rajtakapja őket. Karube, ahogy minden stresszes helyzetet, úgy ezt is az öklével próbálta rendezni, így hát pillanatokon belül munkanélkülivé válik. Chota (Yûki Morinaga) sem sokkal különb, ő éppen a melóból lógott el.
Ők hárman nem éppen a japán társadalom mintapolgárai, de egyik pillanatról a másikra fenekestül felfordul az életük. A Sibuja állomáson való ökörködésük közben rajtuk kívül mindenki eltűnik Tokyoban. Az okokat és a miérteket egyelőre nem tudni, és ehhez kapcsolódóan az évad végére sem kapunk még választ.
A város azonban nem teljesen halt ki. Bőven akadnak még megmaradt emberek, ugyanis Tokyo afféle párhuzamos világ lett, és egy hatalmas játéktérré változott. Na nem afféle Battle Royale módra, hanem klasszikusabb értelemben véve.
A megmaradt embereknek játszaniuk kell, hogy túléljenek. Minden teljesített feladat után vízumot kapnak, melyek csak pár napig érvényesek. Ha lejár a vízum, az illetőnek game over.
Ahogy fentebb is írtam, a játék hátteréről nem derül ki semmi. Nem tudni ki irányít, mi a célja, hogy lehet kijutni, stb. Arisu, barátai és a többi ember, akikkel összeakadnak mindannyian a túlélésért játszanak. És ilyen időkben bizony ember embernek farkasa.
[h]Mangából a Netflixre[/h]
Az Alice in Borderland le sem tagadhatná japán mivoltát. Egyszer totál elnagyolt, és amiről a sorozat úgy gondolja, hogy fölösleges beszélni, egész egyszerűen nem teszi meg. Máskor pedig olyan aprólékos és részletes – főleg a feladatok játékszabályait illetően -, hogy csak pislog az ember.
És hát nem véletlen, hogy a legtöbb néző azonnal kiszagolja a mangát a háttérben. Az alapmű (Imawa no Kuni no Arisu) 2010 és 2016 között futott, amely azóta egy csomó folytatást és spin-offot kapott. A legutóbbi kiadás, az Alice In Borderland: Retry manga idén ősszel indult, és egymás után jönnek az újabb számok.
A szereplők sincsenek túlmisztifikálva. Mindenkinek van egy-egy rá jellemző sajátossága, és aköré épül a karaktere. Mivel az egész egy hatalmas Alice Csodaországban metafora nyaköntve hatvan tonna társadalomkritikával, így simán el tudtam tekinteni attól, hogy nincsenek végtelenül kidolgozott szereplők és lényegében minden mondanivaló valami filozófiai hasonlat.
A játékok érdekesek és változatosak, a mögötte lévő szabályok, logika elég okosan lett kitalálva, habár néhány megfejtés megoldására aligha életszereűn jönnek rá szereplőink.
Arisu sok szövetségessel és ellenséggel fut össze a nyolc epizód során. Ez igen változatossá teszi a cselekményt, és a sok üresjáratot leszámítva ez hajtja előre az eseményeket.
Az egész sorozatnak van egy kis Fűrész és Kocka áthallása, de szerintem a készítők bőven merítettek még ezer helyről, mert egy csomószor volt olyan érzésem, hogy “hé, én ezt láttam már valahol“.
[h]Nyugati szemmel[/h]
Az Alice in Borderland első évada során egyébként jól szórakoztam, de bőven volt szerencsém nagyon felemás élményhez.
Számos helyen van jelen iszonyatos időhúzás. Felesleges visszaemlékezés, csöpögős nesze-semmi-fogd-meg-jól filozofálás és haszontalan expozíció egy-egy megoldáshoz. Ugyanakkor tele van tabudöntögető jelenetekkel, érdekes karakterfejlődésekkel, és olyan csavarokkal, melyeket nem sok nyugati sorozat vállalna be. Főleg nem az első évad közepén.
Egy halom műfaj tobzódik és ezek mellé az Alice in Borderland nem szégyell hidegvérrel pusztítani. Jelen van a sorozat során egy elég erős társadalmi kritika is, amivel egészen biztosan nem csak a japánok tudnak azonosulni.
Hibái ellenére egy frissítő élmény az Alice. A kultúrából adódó különbségek és bevállalós képsorok sikeresen kimozdítottak komfortzónámból, és emiatt hálás vagyok.
Igazából csupán egyetlen dolog volt, ami kifejezetten zavart, a többi felett simán hajlandó lettem volna átsiklani. A sorozat – nem tudom szebben körülírni – feleslegesen animés. Ha egy anime animés, azzal nyilván semmi baj: a túlzások, a kirívó karakterek, a narratíva és a cselekmény mind olyan, amilyen; abszolút helyén lehet kezelni. És hát a rajzolt közeg sokat dob azon, hogy megbocsátóbbak legyünk. Viszont egy élőszereplős sorozatnál egyáltalán nem értem, minek belevinni az amúgy animékre jellemző vonásokat.
A párbeszédek java is úgy néz ki, hogy valaki kinyilatkoztat valami epikusat, a másik meg bambán tekint rá. Vagy az egyik szereplő mond egy visszafogottabb monológot, a másik meg nem folytatja a gondolatmenetet, csak visszakérdez. Épp emiatt a dialógusok elég döcögősek, és sokszor nem terelgeti a cselekményt előre, csak azért van ott, hogy azzal is teljen az idő.
A vizuális részek általában rendben vannak, de halvány gőzöm sincs minek erőltettek többször is elég béna CGI állatokat. Illetve a tűzharcok is kimondottan hülyén néztek ki, már ami a kifröccsenő vért és a hozzá tartozó effekteket illeti.
Egyes szereplők megjelenése, pózörködése, beállásai biztos jól mutatnának egy animében, de itt komolytalannak és röhejesnek hatottak. Simán magam előtt láttam, hogyan festenének rajzolt formátumban, de élőszereplős mivoltukban folyamatosan kidobtak az élményből. Elég ránézni Cheshire-re, Hatterre, Niragira, vagy a Főellenség nevű figurára.
[h]Verdikt[/h]
A sci-fi körítést leszámítva igyekezett a sorozat földhözragadt maradni, és életszerű körítést szolgáltatni a nézőknek. Viszont ezt is sikerült nem egyszer földbe állítania, főleg az utolsó egy-két rész során. Na akkor annyira elszabadult a fantázia és a pokol, hogy még Tarantino is elismerően csettintene.
Összességében tehát az Alice in Borderland egy elég felemás élmény. Legalább ugyanannyi pozitív pontja van, mint negatív. Utóbbiak lehet csupán azért róhatók fel, mert nyugati szemmel néztem. A kultúrális különbségek, és a “tipikus” japán motívumok erősen meghatározzák a sorozatot. Akinek ez abszolút nem jön be, nem is érdemes próbát tennie vele, mert nyolc részen át kapjuk tömény dózisban. Az biztos, hogy komfortzónából kikapja a nézőt, és tele van pózörködéssel és egy halom dologra nem kapunk választ. De a szereplők kémiája legtöbbször rendben van, a csavarok jól működnek, a játékok ötletesek és iszonyatosan adrelaninnal túlfűtöttek.
Aki rajong a japán alkotásokért, és nem riad vissza a túlkapásoktól és a gyakori anime-jellegű mozzanatoktól, az nyugodtan tehet egy próbát vele, valószínűleg neki találták ki.
[h]Csatlakozz a GeekVilág közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
