A realista megközelítés a filmművészetben kétélű fegyver tud lenni. Egyrészt üdítően hat, ha a jelenetek nem harsogó, drámai zenével aláfestve, vagy túlságosan pörgősre vágva folynak le, hanem egyszerűen csak megtörténnek. Ez eredményez egy lassabb tempót is, hiszen a valóság is kimérten hömpölyög. Ezekben a hétköznapi, egyszerű pillanatokban pedig nem lehetetlen megtalálni azt a szépséget és hangulatot, amire máshol dollár-százmilliókat költenek. Ugyanakkor laikusként úgy érzem, a realizmusnak is megvan a limitje. Egy idő után eljön a pont, ahol már tényleg csak az események dokumentálása történik, amit már nehezebben értelmezek hagyományos nagyjátékfilmként.
Éppen ezért, amikor olvastam, hogy a Január 2. rendezőjét, Szilágyi Zsófiát elsősorban a rutin és a monotónia érdekelte filmje készítésénél, elbizonytalanodtam. Ebből kisülhetett valami rendkívül izgalmas, de olyasmi is, amit már nem biztos, hogy bevesz a gyomrom. A közönségtalálkozóval egybekötött premier előtti vetítésről azonban elégedetten jöttem ki. Szilágyi Zsófia alkotása ugyanis hosszan kitartott jelenetei és “szürke” tematikája ellenére nem csak ábrázolás, hanem remek stílusérzékkel átitatott korrajz egy elgondolkodtató üzenettel.
Válótársak
Klára (Konrád Zsuzsanna) és Áron válnak. Kertes házukból Klárának kell elköltöznie egy lepukkant belvárosi lakásba. A csomagok már összepakolva, a nagymama már öltözteti a gyerekeket. Ide csöppen be Ági (Jóvári Csenge), aki gimnáziumi barátnője segítségére siet a cipekedésben. Egész nap pakolnak. Be a kocsiba, majd a bérházhoz odaérve fel a bútorozatlan lakásba. Ezt a kört hétszer teszik meg, kora reggeltől késő estig. A monoton munka közben Ágival együtt mi is egyre több részletet ismerünk meg Klára és Áron házasságáról, és elgondolkodhatunk kapcsolatokról és barátságokról.
Lehet, hogy elkapott a tévéújságok ajánlóinak kötelező misztikumra törekvése az előző bekezdésben, de szeretném leszögezni, hogy a Január 2. nem sötét titkok felszínre kerüléséről mesél. Aki erre számít, az hatalmasat fog csalódni. Ez a film átlagemberekről szól. Amit itt látunk másfél órába sűrítve, az bárkivel megtörténhetne. Persze a végigkísért nap speciális, hiszen nem mindennap költözik az ember. Mégis, a Január 2. az elejétől a végéig életszagú és hiteles. Ez a legnagyobb bája, de jó eséllyel ez is fogja távol tartani azokat, akik csak egy könnyed szórakozásra várnak, amikor betérnek a moziba.
Az öröm a részletekben rejlik
Ahogy erre a rendezőnő is utalt, a Január 2. tele van olyan snittekkel, vagy akár teljes jelenetekkel, amelyeket más filmekből kivágnának. Vagy le se forgatnának. Hosszas várakozás, vezetés a pesti forgalomban, töredékes, szűkszavú beszélgetések. Ez egyrészt frissítően hitelessé teszi a film minden képkockáját. Így könnyű belehelyezkedni a jelenetekbe, azonosulni olyan apróságokkal, amelyek elvétve kerülnek csak vászonra. És nem egyszer a hétköznapi mozzanatok humorosak is. Amikor Klára kínosan hosszan nem tudja kinyitni a kertkapuja zárját, vagy amikor az új pasija játszik parkolás közben forgalomirányítót, azon nehéz nem elmosolyodni. Hasfal-szaggató nevetésre nem érdemes készülni, de az apró furcsaságok, és a rá adott, őszintének ható reakciók mégis szórakoztatóvá teszik a filmet.
És ahogy már említettem, az egyszerűség szépsége is megfigyelhető a képkockákon. Egy-egy érdekes kompozíció, érdekes vizuális megoldás az ismerős pesti utcákon is átsugárzik. Például amikor az autó ablakában egyszerre láthatjuk a szereplők arcát, és a belvárosi épületek tükröződését, az egy kifejezetten kreatív beállítás volt. A fényképezés alapvetően igényes, bár van benne néhány kevésbé szembarát kézikamerás felvétel is. Viszont a vágással kiegészülve remekül irányítják a figyelmet, és mutatják meg a szereplők nézőpontját – látszik, hogy az alacsony költségvetés ellenére profi stáb dolgozott a forgatáson.
A lassan csordogáló jelenetek és a felismerhető helyszínek között pedig egy enyhén melankolikus hangulat is kialakul. Egy elegáns, kimért tempóban haladunk, és mivel minden mozzanat megkapja a figyelmet, ezek egyben nagyobb hangsúlyt is kapnak. Elvégre ez mégiscsak egy különleges nap, még ha nem is hollywoodi mércével az.
Magyar beton-ugaron
A Január 2. minden pillanatából árad a magyar valóság. Az omló vakolat a bérház belső udvarán, a hol garasoskodó, hol nagyvonalú hozzáállás, az egekbe szökő benzinárak. Életkörülmények, életfilozófiák, életkezdési válság. A film nem politizál aktívan, de megjelennek benne a tüntetések, és nem próbálja romantizálni, palástolni a helyzetet. Rengeteg generációs és kulturális mozzanatot figyelhetünk meg, rengeteg ismerős sorssal találkozhatunk. Ilyen szempontból a Január 2. egy remek korrajz is. Viszont ez mégsem tűnik az elsődleges céljának. A vetítés végén tartott beszélgetésből is az derült ki, hogy bár a körülmények fontosak, azok mégiscsak a háttérben foglalnak helyet. A színpad pedig a barátságé.
A Január 2. a női barátságról szól. Nem feltétlenül az összesről, és nem is általánosít, nem is idealizál. De nem is ítélkezik, és nem démonizál. Az eseményeket kicsit kívülről, Ági szemszögéből követjük, aki odaadóan segít barátnőjének a pakolásban. Sokszor csak csendben bekkeli ki a veszekedéseket, összeszólakozásokat, a családi barátok érkezésekor kicsit idegenként van jelen. Viszont amit lát, az elgondolkoztatja a saját magánéletével kapcsolatban is. Ehhez pedig egy szépen kifejtett motívum is társul, amelynek a végén a film mer egy pillanatra emelkedett lenni. De a Január 2. egyébként is tele van érdekes gondolatokkal, dilemmákkal. Ezek az elhallgatásokban, félmondatokban jelennek meg, és pont emiatt lesznek hitelesek és megkapóak.
Nem megy passzívan
Mindezek ellenére a figyelem el tud lankadni egy-egy pillanatra. Nyilván ez kondicionálás kérdése is, de szerintem én az átlagnál jobban kedvelem a lassú filmeket. Mégis volt pár pont, ahol össze kellett rázzam magam, hogy ne kalandozzak el. Nem arról van szó, hogy nagyon egysíkú lenne a film, de az biztos, hogy az értékeinek meglátásához végig aktív fókusz szükséges. És munkát igényel az is, hogy az ember tényleg magáévá tudja tenni a sokszor rejtőzködő értékes gondolatokat. Ez pedig szerintem nagyjából be is kategorizálja, hogy kinek érdemes beülnie rá. Ha az eddigiekből nem derült volna ki, minden ítélkezés nélkül: ha csak egy pihentető kikapcsolódásra vágysz, a Január 2. nem a te filmed.
Aki viszont szívesen beleteszi a munkát, az egy kivételes teljesítményt lát. Egyrészt, mert amit látunk, az mindössze 80 millió forintból forgott le. Persze ez átlagemberként egy masszív összegnek tűnik, de egy profi stábbal már nagyon nem az. Ennek ellenére a szűkös keretek nem igazán látszanak meg a végeredményen, igaz, ha van olyan koncepció, ahol ez megvalósítható, akkor a pakolás biztosan olyan.
De elismerésre méltó az is, hogy a két főszereplőt nem profi színészek játsszák. Mindketten stábtagok, tehát már láttak közelről forgatást, de eddig a kamera másik oldalán álltak. Ez azonban egyáltalán nem érződik a játékukon. És még csak azt sem lehet mondani, hogy végig magukat alakítják. A jelenetek ugyanis nem improvizáltak, a szövegkönyv mindenhol meg volt írva, legfeljebb a saját stílusukhoz szabták azt. A teljesítményük tehát mindenképpen megsüvegelendő.
Verdikt
A Január 2. nem mindenki filmje, és sok erőfeszítést igényel a nézőjétől. Viszont ha van rá affinitásunk, bőséggel meghálálja magát. Kapunk egy hiteles képet a magyar valóságról, követhetünk érdekes emberi sorsokat, és beleláthatunk egy szép barátság részleteibe. Mindezt realista stílusban, minimális zenei kísérettel. Igaz, amikor felcsendül az autó rádiójából a Feldobom a követ, az azért üt. Mindazonáltal a hétköznapi pillanatokban is megtalálható a művészet, az elegancia és a magvas gondolatok, amelyek a stáblista után is elkísérnek. Ennyi pénzből, amatőr színészekkel pedig ez jóformán egy bravúr.
A filmet október 3-tól nézhetitek meg a mozikban.