Megvárattalak Titeket ezzel a cikkel, de hatalmasat fordult velem a világ. Kimondottan nem tartozom a Marvel-rajongók körébe, és őszintén szólva Pókember sem volt soha a Top 50 kedvenc szuperhősöm között. Majd jött az Insomniac Games, és megcsinálták az év egyik legkirályabb játékát, a Spider-Mant. A játékot, amire szívesen fogok visszaemlékezni évekkel később is. Talán beszerzek néhány Pókember képregényt is.
A cikk SPOILEREKET tartalmazhat!
[h]A barátságos és közkedvelt[/h]
Órákig kerestem a megfelelő szavakat, a felvezetést ehhez a cikkhez. Ültem a monitor előtt és malmoztam. Hogy a francba lehet az, hogy egy számomra egyáltalán nem kedvelt karakterből készült játék ilyen szinten megfog és nem ereszt órákig, sőt napokig? Egyértelműen azóta sem tudtam megfogalmazni, hogy mi lehetett a kiváltó ok, ami miatt ennyire beszippantott a Spider-Man. Ellenben rájöttem, hogy nem egy darab okot kell találnom, hanem ezer és ezer olyan apróságból adódik össze az igazi élmény.
Az új Pókember játék telitalálat lett, ehhez úgy érzem semmi kétség nem férhet. Annak ellenére, hogy nem fogja megváltani a világot és a műfajt, minden klappol ahhoz, hogy maradandó alkotásról beszéljünk. Az Insomniac fejlesztőinek sikerült megteremteni a nagybetűs játékhangulatot, ami az én esetemben mindent felülír. De nézzük is meg közelebbről, mitől annyira közkedvelt a Spider-Man.
[h]Ördög a részletekben[/h]
A kezdeti hájp során, – ami övezte a játékot – nem értettem minden indokkal egyet. Úgy gondoltam, hogy egyébként is hatalmas rajongásnak örvendenek a Marvel univerzum filmjei, nem beszélve Pókemberről, akinek mostani megformálója, Tom Holland is a kifejezetten kedvelt híresség közé tudható. Szóval úgy voltam vele, hogy ez csak egy újabb bejáratott marketing kampány lesz, és a fan service miatt mindenki elszálltan fogja megítélni a játékot. Ezért nekem is látnom kellett a saját szememmel. Láttam is, és csalódtam. Pozitívan.
Nem tudom árnyaltabban kifejezni magamat, de a Spider-Manben minden sikeres recept benne van, hogy kiváló alkotás legyen. Ez nem abban mutatkozik meg, hogy soha nem látott mechanikák kerültek volna be, vagy a sztori lenne mindent elsöprő erejű. Egy bizonyos aspektusában a Horizon Zero Dawnhoz tudnám hasonlítani. Aloy kalandja is többek között azért volt emlékezetes, mert sikeresen ötvözte a Witcher 3, a Far Cry Primal és a Tomb Raider működő elemeit. Nekem ezzel semmi bajom nem volt, amíg a játék nem csak lemásolta a házit, hanem hozzátűzte a saját véleményét is.
A Sipder-Mannél is nagyjából ez a helyzet. Sok helyen találkoztam azzal, hogy a közel 10 éves Prototype-hoz hasonlítják az új Pókembert. És jobban belegondolva néhány játékdizájnbeli elem tényleg visszaköszön Alex Mercer mutáns akciójából. De jelen esetben nagyon nehéz összeszedni, hogy mik, vagy kik voltak az inspiráló erők a Spider-Man mögött. Mármint leszámítva a Rocksteady-féle Batman Arkham játékokat. Ami már az első órákban feltűnt, az a borzasztó részletesség volt. Egyfelől a látványvilág több, mint pazar. New York lehengerlően gyönyörű, az átvezető videók is jól néznek ki, a különböző verekedési animációk szintúgy.
Biztos vagyok benne, hogy az Insomniac-nál szívvel-lélekkel készítette el ezt a programot. A karakterek élettel vannak megtöltve, a város annak ellenére, hogy hatalmas, jócskán meg van töltve feladattal, gyűjtögetni való csecse-becsékkel és az utca emberéről is elhihető, hogy nem csak biodíszlet (azon kívül, hogy nyilvánvalóan biodíszlet – tényleges interakció a lepacsizáson és közös szelfin kívül nincsen a járókelőkkel). Azonban, ami a legjobban sikerült, és ami nélkül ez a játék valószínűleg fabatkát sem érne, az a hálólengés (web-slinging) tökéletes élménye.
[h]Egy újabb szuperhős sztori[/h]
Pókemberrel a házak közötti lengedezés – én nem tudom miért – a legjobb dolog a világon. Amikor a játék elején sikerült beletanulnom a megfelelő irányításba, komolyan mondom libabőrös lettem, ahogy a felhőkarcolók között Spidey-val ugrálgatok. Hihetetlenül fluid a mozgás, könnyen irányítható és már-már fizikailag jóleső érzés.
A Spider-Man története lényegében egy tipikus szuperhős sztori: jön a gonosz, aki azért gonosz, mert gonosz. Társítanak hozzá egy személyes szálat is a biztonság kedvéért, de végül a jó győzedelmeskedik. Az egészestés Marvel-féle popcorn moziknál ezt kevéssé tudom méltányolni, de a játék esetében eggyel jobban működött a dolog. Mégpedig azért, mert két sztori-küldetés között mellékfeladatok tömkelegével lehet találkozni, illetve a missziók előtt-közben-után egyre többet tudunk meg a szereplőkről, amik megkönnyítik a dolgunkat, hogy kit kéne kedvelni, vagy éppen utálni.
Egy dolog idegesített csupán a játék során, mégpedig azok a küldetések, amiket nem Pókemberrel kell teljesíteni. MJ és Miles osonós részei nem nőttek a szívemhez, noha voltak azok között is jobb pillanatok. Egyszerűen csak kivetettek a folytonos játékélményből, és valahogy nálam nem működtek ezek az intermezzok.
[h]Bunyózzunk óraszám![/h]
Az ellenségtípusok között olyan sokfajtával azért nem kell számolni, mégis majdnem mindegyik legyőzéséhez különféle kombók használatára lesz szükségünk. Ugyanis, elég szépen lehet kombinálni bunyós stílusunkat, amit kellemes meglepetésként éltem meg. Nem egy, vagy két gombot kell nyomkodni, mint az őrült, hanem igenis oda kell figyelni támadásaink és a kitérések közti törékeny egyensúlyra. Képességeink fejleszthetőek, így újabbnál újabb támadási lehetőségeket kaphatunk. Kütyük segítségével pedig még többet variálhatjuk technikánkat. A Pókemberrel való lopakodás csak elvétve sikerült. Noha megvan mindenünk hozzá, előbb-utóbb mindig nyílt harcokra került a sor. Vagy azért, mert észrevettek (nem mindig saját hibámból adódóan), vagy mert a játék is úgy akarta, hogy ebből kiadós náspángolás legyen.
New York kimaxolásához nagyjából 30 óra elég, de érkezik a New Game+, ami a kihívásokat kedvelő játékosok számára biztosan muri lesz. Végezetül, én úgy gondolom, hogy az idei Spider-Man megérdemel minden jó szót, amit eddig láttam/hallottam róla. Ha minden sarkon nem is, de elég szép számmal lehet különböző easter eggekre bukkanni a Marvel univerzumból, ami még egy nem-rajongó szívét megmelengette. Nem is tudom, hogy egy Marvel-fan mennyire odáig lehet, mikor ráakad egy-egy frankó utalásra.
Összességében tehát a Spider-Man egy tökéletes szuperhős mozi egy közel tökéletes játékba csomagolva. Pókember karakterét sikerült megkedvelnem, és tényleg égek a vágytól, hogy elolvassak néhány képregény füzetet a Peter Parker kalandjaiból. Az Insomniacnál nem találtak fel semmi újat, de ezért nem kell hibáztatni őket. Csúcsra járatták a bevett recepteket, és minden téren sikerült közel hibátlan élményt biztosítani. A mellékküldetések ha nem is túl ötletesek, azért szórakoztatóak és izgalmasak. A gyűjtögetni valók nem csak fölösleges díszek, hiszen Peter elhagyott táskáiból szép számmal kerülnek elő olyan tárgyak, melyek közelebb hozhatnak bennünket a karakterhez. A szereplők élőnek hatnak, nem csak kötelező eszközökként vannak jelen. A játékélmény pedig egyértelműen az év legjobbjai között van. A Spider-Mant segített abban, hogy visszatérjen kicsit a hitem a játékiparba, és tényleg minden benne volt, ami miatt a mai napig imádok játszani. Kitűnő alkotás, csak ajánlani tudom.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!
