Tanár úr: Áh, augusztus! A nyár tőgymeleg záróakkordja. Mindenki szaladgál, mint a mérgezett egér, hogy még Lőrinc-nap előtt hugyozatlan dinnyét kaparintson meg. Csak hogy aztán dinnyelével tökig lecsurgassa magát evés közben a teraszlépcsőn. Meg az első kellemetlen, gondatlanságból elkövetett megfázások. „Ebben a melegben?” Nem Gizike, nem a melegben, hanem hónap végén hajnalban, amikor már a tíz fokot súrolta a hőmérséklet, csak én előző este még egy popóra feszülős rövidnaciban meg likas asszonyverőben indultam neki az italozásnak.
Sokaknak sokfélét jelenthet az augusztus. Vagy bármelyik hónap. Személyes emlékek, nagy mérföldkövek, kellemes, vagy éppen kellemetlen nosztalgia egy-egy jeles nap kapcsán. Ennek a gondolatmenetnek a nyomán indítjuk most útjára ezt a cikksorozatunkat. Hónapról hónapra összetrombitáljuk a GeekVilág szerkesztőségét, hogy amolyan szabad asszociációs gyakorlat keretében meséljék el a nagyérdeműnek, azaz nektek, hogy az adott hónapról melyik játék jut eszükbe. Régi, új, nagy és kicsi. Személyes vagy szakmai szempontok egyaránt beleférnek. További klaviatúraforgatás helyett azonban mégiscsak az a legkézenfekvőbb, ha működés közben látjátok a koncepciót. Felkérem hát az első szerkesztőségi tagot, hogy mesélje el, melyik játék ugrik be neki augusztusról!
Szabadon foglak!
TheSpectrum: Augusztus – a nyár utolsó hónapja és számomra az év második kedvenc időszaka. Ilyenkor mindenki kicsit jobban belehúz a pihenésbe, mert hamarosan itt az ősz és akkor már ugye semmit nem lehet csinálni.
Ebben a hónapban érzem magam a legszabadabbnak ezért több időt töltök a napon, mint csak a munkábajárás és a hazajövés. Idén a nyaralás kimarad, viszont így is elég sűrű a programterv, ezért két játékot teszek fókuszba, amik igazán átadják nekem a hónap szellemiségét. Vagyis, amit nekem jelent az Augusztus.
Az egyik a Rider’s Republic az Ubisofttól. Igen, tudom, elég meredek választás, főleg a céget folyamatosan körbevevő botrányok végett, amelyeknek úgy tűnik soha nem lesz vége. Egyszerű ember vagyok, így hát ha látok egy kis lejtőn leszáguldó biciklikkel és menő – fizetős DLC formájában elérhető, mert hát persze Ewbisoft – deszkás trükkökkel megpakolt játékot, akkor beadom a derekam. Eddig kifejezetten szórakoztató a ventillátor hűs szelében, Pendulum remixeket hallgatva egyengetni a virtuális extrémsport karrierem, amikben nem mellesleg rengeteg Spectrum lore accurate pillanat van. Például indulásból hátraesés és háttörés. Talán jobb is, hogy itt Hollandiában nincsenek még csak kisebb dombok sem.
A másik játék, ami szimbiózisba nőtt az Augusztussal a szívemben az a WorldEnd Syndrome. Nem vagyok egy nagy horror rajongó, mivel annak idején a Breath of the Wild-ban még attól is megijedtem amikor azok a zselatinok előpattantak a föld alól, hogy rajtamüssenek. Mégis úgy éreztem, hogy talán vizuális regény formájában be tudnám fogadni, így adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem! A játék maga is egy nyarat követ végig és bár horror szinten nagyon alulmarad, mégis képes fenntartani az érdeklődést a sejtelmes hangulatával. A romantika pedig jól van adagolva, se nem túl nyálas, se nem kerül a háttérbe. A főhőssel olyan könnyű azonosulni, hiszen nem rohan se a szerelem után, se előle, csak sodródik az árral.
Számomra pont ezt jelenti az Augusztus. Szabadság.
A nyárnak van vége, a nosztalgiának nincs
Gabe: Emlékszem az időkre, amikor még léteztek évszakok, és még nem tette ki a napjaim kényelmetlenül nagy részét a klímaszorongás. Ahogy arra is, amikor a nyári szünet utolsó időszakában előszeretettel menekültem a számító, a PS1, majd PS2 által jelentett biztonságba a szeles, esős időjárás elől. Jó, a szar idő is csak kifogás volt. Ha verőfényes napsütés volt, akkor is inkább bent voltam és két Heroes 3 pálya között LimeWire-ről próbáltam letölteni a parkway_drive-smokem_if_ya_gotem.exe-t, és csodálkoztam, hogy zene nincs, de az XP-t már megint újra kell telepíteni.
Augusztus második fele már leginkább a szorongásról szólt. Hiszen addigra már rendesen bennem volt, hogy jön a suli, emiatt aztán agresszívan igyekeztem a létező összes pihenést és videojátékozást besűríteni a mindennapjaimba.
Manapság sajnos sokkal kevesebbet játszok, mint szeretnék, ezért kurrens címekre nem is tudok asszociálni, ha augusztusra gondolok. Viszont valamiért megállíthatatlan vonatként robog keresztül emlékeim között a Nosztalgia, és egy halom olyan játék jut eszembe, amire már régen nem gondoltam. Ott van például a Prince Of Persia Sands of Time, Warrior Within és a Two Thrones mesterhármas, amit egy nyár alatt pörgettem végig. Ezek közül is a trilógia záródarabja jutott augusztusra, ami így jócskán beleégett az agyamba.
Minőségben valamennyire elmaradt az első két résztől, és az is tény, hogy az edgy, lázadó tini-énem lelki világához a befordulós, kínosan sötét és köldöknézős Warrior Within állt közelebb. De azért a Two Thrones is képes volt bevésni néhány kellemes emlékképet az elmém mélyére, melyekre előszeretettel gondolok vissza.
Ha haverokkal összeültünk, akkor nem maradhatott ki a kötelező Worms Armageddon party sem, vagy a „halálonként majd cserélünk” metódussal játszott aktuális Call Of Duty, Battlefield, vagy épp Counter Strike.
Teljes nyaraim rámentek az egyes Tony Hawk’s Pro Skater részekre is, de annyira, hogy még a nagyszüleimhez is vinnem kellett a PS-t, ahol színes tévé sem volt. A pályákat betéve ismertem, kellett a francnak az élvezhető felbontás, meg olyan úri huncutságok, mint a színek!
Az augusztus számomra mindig picit az elmúlás és a lezárás időszaka volt. Szeptember egy új fejezetet jelentett, amire nem voltam kíváncsi. De még ha kissé melankolikusabb érzelmek is fűznek a nyár utolsó hónapjához, a nosztalgia és a számos feledhetetlen pillanat (mint amikor Gran Turismo közben annyira beleéltem magam a verseny hevébe, hogy kiugrott a térdem, és két hétig sántítottam) valahogy kellemessé teszi az összképet.
Vakít a kék…
Mikee: A nyár lassan a végéhez ér, de azért még nyakon basz minket búcsúzó gyanánt pár hőhullám. Ilyenkor a legjobb valamilyen nagyobb víztömeg mellett lehűteni a kedélyeket. Meg amúgy is, augusztus van és én még nem is mártóztam meg a Balatonban idén! Számomra az augusztus mindig is egyfajta végső hajrája volt a nyárnak, egy utolsó lélegzetvétel a lassan besompolygó ősz előtt. Ha már utolsó nyári csobbanás, a magyar tenger helyett én személy szerint a virtuális kékséget preferálom. Meg amúgyis, a cápafóbiám tett arról, hogy messzire kerüljek minden 1,5 méternél mélyebb pocsolyát. Köszi Spielberg! A választásom a 2017-es indie kalandra, az Abzû-ra esett, ami a Journey szellemi örököseként ezúttal az óceánok világába kalauzol el minket.
A játékmenet egyszerű, mint a faék, a továbbjutáshoz különféle kapcsolókat kell aktiválnunk, maguk a puzzle feladványok kifejezetten egyszerűek. A lényeg inkább a felfedezésen van. Gyűjthető cuccokból pedig akad bőven. Látvány terén az Abzu rengeteget merít a sumér mitológiából, miközben tökéletesen válaszolja meg a kérdést, miszerint művészet-e a játék. A stilizált látványvilág nekem a Journey-t idézte meg, miközben tökéletesen reprezentálj a tengerek nagyszerűségét és monumentalitását. Az ősi romok, a tenger alatti zátonyok világa, a hullámzó tengeri fű, az éjfekete mélység, ahová már nem ér el a fény….. Egészen elképesztő munkát végeztek a fejlesztők, a zenékről nem is beszélve. Kifejezetten megnyugtató, mégis epikus zenei palettát kapunk, ami remekül alapoz meg az álomszerű hangulatnak.
A játék maga a nagybetűs HANGULAT, egy elképesztően meditatív, megnyugató élmény, ami egy olyan kalandra hív minket, ami garantáltan maradandó lesz. Mondjuk pár óra után a gyomrom kezdett háborogni, nem a tenger mélye, mivel az irányítást szinte lehetetlen megszokni. De legalább a mélytengeri búvárkodás közben ámbráscetek, palackorrú delfinek hátán is szelhetjük a habokat. Az már csak hab a tortán, hogy emellett még az ember és a természet kapcsolata, a környezetszennyezés, a túlhalászat témaköre, de még az élet/halál örökös körforgása is terítékre kerül. Csupa szívmelengető téma így augusztus végére.
Ha már augusztus, akárcsak Gabe-t, engem is nyakon vágott a nosztalgikus hangulat. Meg az elmúlás, hogy lassan krisztusi korba lépek. Régen is volt már már 2005, amikor betárcsázós neten szedtük havernál a tékából a Need for Speed: Most Wanted-et. Tudom, sokaknál az Underground 2 az etalon, viszont számomra a Most Wanted testesítette meg a nagybetűs NFS élményt. Szóval ez van srákok, 20 év után ismét Rockport utcáin fogócskázok a rendőrökkel és lépkedek egyre feljebb a „feketelistán”. Valaki szóljon már Razor-nak, hogy adja már vissza a bömbit! Nem is lehetne jobb lezárása a nyárnak, mint szisszenteni egy jéghideg sört és bepattanni a BMW M3 GTR volánja mögé, miközben a fülesből bömböl a Decadence.
Mindenek alkonya
Tanár úr: Immáron két éve, hogy csak az írói álnevemben szerepel a „tanár” szó. Meg az önéletrajzomban. A munkaköri leírásomból már kikopott. És két éve augusztus volt az utolsó hónap, hogy még hivatalosan alkalmazásban álltam, mint pedagógus. Akkor még nem is tudtam, hogy az az év mennyi mindennek lesz az utolsó etapja.
A kép a következő: mediterrán terasz, gőzölgő, kicsit kátrányízű kávé, fentről hangos telefonálás, másik asztaltól horvát karattyolás. Én meg hatalmas elánnal pötyögtem egy laptopon a Baldur’s Gate 3 kritikámat. Való igaz, nyaraláson dolgozni nem szerencsés. Még akkor sem, ha ez ilyen hobbimunka. De mit volt mit tenni. Akkor még párosan jártam vakációzni, és a sors úgy hozta, hogy az én bioritmusom korábban kongatta a reggeli vészharangot, mint az átlag nőnek. Szóval a pirkadati 3-4 órányi egyedüllétet próbáltam valami produktívval kitölteni.
És milyen remek is volt csámcsogni arról a játékról! Igazán kimagasló, a nyugati RPG-k legjobb elemeit összeválogató, és azokat szinte mind kimagasló szinten tálaló mestermunka volt. További plusz, hogy akkoriban volt annyira combos gépem, amivel a megjelenéskori teljesítményproblémákat egyszerű megahertz-izomból áthidaltam. És még a bugok is jószerivel elkerültek.
Bár koncepciójában nem sok köze van az augusztushoz a Baldur’s Gate 3-nak, mindig ebben a hónapban jut eszembe, hogy ugyan kéne egy új végigjátszást izzítani, ahol most kivételesen nem egy pallost lóbáló hústornyot irányítok. És sok más hónappal szemben augusztusban néha még van is időm engedni ennek a csábításnak. És azt kell mondjam, a BG3 íze idővel nemhogy tompul, hanem egyenesen finomodik. Persze ebben van valamennyi szerepe is a tucatnyi patchnek, amivel azóta a Larian megajándékozott minket. De még ezek nélkül is egy olyan játékkal állunk szemben, ami minden végigjátszással radikálisan más élményt nyújthat. Nemcsak azért, mert kismillió választási lehetőségünk más-más úton vezet minket végig, hanem mert minden bejáráskor észreveszek valami új apróságot, ami addig fel sem tűnt.
Mégis, soha nem lesz már olyan élmény egy végigjátszás sem, mint az első. Ez a keserű csodája az ilyen élményeknek. Nem tudod kétszer elsőre megélni őket. De mindig jön egy új mestermű, valami, amit megint gyászolsz, hogy nem tudsz újra elsőnek végigjátszani, vagy megnézni, vagy elolvasni. Minden elmúló nyár után ketyeg tovább az idő, hogy új élményeket köpködjön ki a vasfogain keresztül. És ahogy nem gondoltam, hogy 2023 mennyi dolog utolsó éve volt, arra sem számítottam, hogy 2025 mennyi hihetetlen utazásnak lesz a nyitánya.
Retrómánia
Chewie: Az augusztus nekem az a hónap, ami talán a legtávolabb van az igazán aktív pihenéstől, ugyanis ilyenkor járok külföldi rendezvényekre, egy jó barátom is ilyenkor szokott hazalátogatni Németországból, de nem elképzelhetetlen egy, vagy akár kettő darab 10-12 napos munkahét. Meg nem tudnám mondani melyik nyár volt az utolsó, ahol még aktívan tudtam pihenni és nem konstans dolgoztam. Ennek ellenére az augusztus kétségkívül az a hónap, ami sokszor a legemlékezetesebb pillanatokat tudja nyújtani. Például nagyon különleges élmény volt látni a japán lánybanda, az Atarashii Gakko!, koncertfilmjét az Art+ Cinema mozitermében mielőtt elutaztam Bécsbe az Aninite nevű rendezvényre.
Az idei nyár során közel sem tudtam annyit élni a videójátékos hobbinak, mint szerettem volna, de végül két játékra esett a választás.
A Touhou: Artificial Dream in Arcadia már lassan két éve debütált Steam-en, de idén nyáron látogatott el Nintendo Switch-re és PlayStation 4/5 platformokra. És az a helyzet, hogy pont Switch-en szerettem bele igazán a játékba, mert varázslatosabbnak érződött az élmény kézikonzolon.
A Touhou-ról röviden annyit kell tudni, hogy: cuki lányok, adrenalindús játékmenet, bullet hell és fantasztikus, fülbemászó zenei darabok. A lassan 30. évét ünneplő médiafranchise körül rengeteg rajongói játék látta meg a napvilágot, és persze, hogy pont ez az, ami a Super Nintendo érás Shin Megami Tensei játékok előtt tiszteleg. Milyen lenne, ha pont én nem firkantanék róla valamit?
Belsőnézetes kazamatabarangolás, gyönyörű pixel art, kreatív és gonosz csapdák, meglehetősen mély és immerzív játékmenet, annak ellenére, hogy nem feltétlenül szeretne több lenni egy Super Nintendo játéknál. Ugyanúgy kedvünk szerint rakhatjuk össze a csapatunkat mint egy Megaten játékban. Új kompániák begyűjtéséhez pedig egy shoot ’em up / bullet hell minijátékon kell átverekedünk magunkat.
Mindkét széria védjegyei megfigyelhetőek és félelmetesen erős az összhang: én kifejezetten örülnék, ha a jövőben sor kerülne egy folytatásra, akár PS1-beli esztétikával.
Nyilván előnyből indul az, aki jártas Gensokyo (a Touhou központi világa) lakóival, tájaival és furcsaságaival, de ennek a kalandnak van egy olyan nyári tábor hangulata, ahogyan mész A-ból B-be, találkozol úgymond „régi ismerősökkel”, a kazamaták végén lévő bossfight-ok után pedig begyűjtöd az újabb szelfit és örzöd őket, mint egy nyári emléket.
A másik játékom pedig az Earthion lenne. Ez egy 16-bites shoot ’em up, amit Yuzo Koshiro zeneszerző és csapata, az Ancient dobott a piacra mielőtt beköszöntött az augusztus.
Ezt a legjobban az alábbi szituációval tudnám leírni: 1996-at írunk, még élvezed a nyári szünetet, és bár egyre közele de az egyik szülőkkel való videótékás látogatás során megragadja a figyelmedet egy csúcskategóriás Sega MegaDrive játék, amivel akkoriban játszott maximum 10 ember. Ugye ekkor már bőven kint volt és emellett masszívan tarolt a Sony PlayStation, míg a Sega Saturn pedig szép lassan hátra szorult, de azért nem adta magát olyan könnyen. A játék sokáig feledésbe merült, annak ellenére, hogy az akkor már őszintén elavult Mega Drive hardware-es képességeiből a maximumot kihozta, voltak benne élő hangminták, pseudo-3D-s megoldások és a Yamaha YM2612 szintetizátor chip a legpörgősebb és intenzívebb hangzást produkálta. Pár évtizeddel később pedig pár Youtuber felkarolta és megismertette egy újabb generációval, ezzel együtt felinflálva a játék értékét a retrójáték piacon.
Tudom, eléggé hihetőnek hangzik, de igazából annyi történt, hogy idén kaptunk egy igazán ütős, adrenalinpumpláló shoot ’em up-ot, ami a zsánerrel ismerkedők számára is egy jó beugrópont lehet. Rövid, emlékezetes és szinte garantált, hogy a stáblista lepörgése után minél hamarabb vissza akarsz ugrani a pilótafülke hidegébe, ezzel is menekülve a nyári kánikula és a közelgő szeptember elől, hogy egy minél jobb eredményed kerüljön fel a ranglistára. Az Earthion megigényli a perfekcionizmust, amennyiben tényleg komoly elkötelezettséggel szeretnénk kiismerni a trükkjeit, a rafináltságait és kétségkívül hamar a Mega Drive könyvtár egyik kiemelkedő ékköve lesz sokak szemében.
Impresszív impresszionizmus
Tyrion: Számomra az augusztus mindig is egy kicsit kettős érzés volt. Egyszerre a nyár kiteljesedése, és az annak végétől való félelem is jellemezte. A június még az évzárásé vagy a vizsgaidőszaké, a júliust pedig a cserkésztábor fémjelzi, esetleg egy családi elutazás befér mellé. De augusztusban jön el a valódi pihenés ideje – semmittevés a Balaton-parton, egész napos olvasás vagy játék otthon. De ahogy egyre közelebb araszolunk az őszhöz, az ezzel járó gyász is bekúszik a képbe. Ilyenkor még jobban meg kell élni a nyugalmas pillanatokat, és lassan elbúcsúzni a nyártól. Furcsa belegondolni, hogy idén zajlik le velem utoljára ez a körforgás, hiszen ősszel indul a (remélhetőleg) utolsó egyetemi félévem.
Számomra tehát az augusztus a nyugalom, a hangulatok és egy enyhe elmúlásélmény kicsit melankolikus keveréke. És valami hasonlót kerestem első körben azokban a játékokban is, amelyek számomra ezt a hónapot jelképezik. Ebből a szempontból szerencsém van, ugyanis a fenti leírás ráillene a kalandjátékos ízlésemre is. Az atmoszferikus narratív alkotások tehát kifejezetten jól mennek a nyárzáráshoz. Közülük kettő is beugrott, hogy igazán elkapják ezt a hangulatot.
Az egyik a Firewatch, az a sétaszimulátor, amelyet valószínűleg a legkevesebbeknek kell bemutatni. Az életét összekaparni próbáló tűzőr egy gyönyörű, nyugodt tájat jár be Wyoming végeláthatatlan vadonjában. Eleinte elmerülhet a csodaszép erdőségek varázsában, aztán egyre erőteljesebben bukkannak fel baljós jelek, és a gondolat, hogy az idillnek hamarosan vége lesz. A Firewatch azon túl, hogy elképesztően hangulatos és festői, tűpontosan ragadja meg azt a feszültséget, amit ez eljövendő ismeretlen közeledése okoz. Nem mellesleg egy kiváló történetet mesél el, amelyben nehéz nem kapcsolódni a magányunktól elválasztó kollégánkkal, akit amúgy sohasem láthatunk.
A másik jelöltem pedig az Oxenfree, amely szintén rabul ejt a rejtélyével. Ebben a kalandjátékban egy csapat tinédzser nyaral egy elhagyatott szigeten, és az ő baráti összejövetelük változik át egy misztikus thrillerré. A színvilágon és a parádésan megkomponált zenén keresztül itt is csak úgy körülölel az atmoszféra, a megjelenő bonyodalmak pedig végig magukkal ragadnak ebben a bájos, és meglepően realisztikus párbeszédekkel működő alkotásban. És nem elhanyagolható szempont, hogy az Oxenfree és folytatása augusztusban akadt a kezeim közé.
És végül muszáj megemlítsek még egy játékot, de inkább az egész napos gaming-futamok tiszteletére. Ugyanis a The Forgotten City volt az, amelyik eddig a legjobban beszippantott. Egy augusztusi éjszakán egy huzamban tudtam le a játék 8-10 óráját, hajnali 5-ig bezárólag. Ennél többet talán nem is kell mondanom erről a Skyrim-modként indult, időhurkos alkotásról, de a bővebben kifejtett gondolataimat itt megtaláljátok.