Egyáltalán nem vetem meg a jó sci-fit. Sem a disztopikus műveket, ahogy a weird fictiont is egészen kedvelem. E három zsánerből született meg Jeff VanderMeer Borne című regénye is, ami egyszerre tudott elképesztő kalandokba rángatni, és untatni.
[h]Arról, hogy mit gondolok Jeff VanderMeer-ről[/h]
VanderMeer munkásságával nem igazán vagyok kibékülve. A Déli Végek-trilógiának az első kötetét olvastam csak (Expedíció), ami egyáltalán nem győzött meg. Utóbbiból film is készült Natalie Portman főszereplésével, ami szintén sokkal izzadtságszagúbb volt a kelleténél.
Azt hiszem a Control című videojátéknál jegyeztem meg, hogy alapjáraton nagyon bírom a weirdet, mint műfajt, de nagyon nehéz jól űzni ezt a mesterséget. Miéville és Gaiman például maradéktalanul eleget tesz annak, hogy szimbolikájuk és furcsaságuk ne csapjon át “na ugye megmondtam, mennyivel okosabb vagyok nálatok”-ba. Meg egyébként sem egy “ki tud több drogot fogyasztani, majd papírra vetni a trippet” versenynek kellene lennie ennek a zsánernek.
VanderMeer esetében pedig sokszor érzem úgy, hogy megpróbál okosabb lenni, megpróbál pusztán a furcsaság kedvéért furcsa lenni, ami gyakran a mű élvezetének rovására megy. Ugyanakkor azt is szeretem, ha egy könyv nem ad azonnal válaszokat, nem szájbarágós, és néha-néha meg tudok állni pár percre azon töprengeni, mit jelentett az adott jelenet.
A Borne első kétharmada felizzította bennem a reményt, hogy egy nagyszerű disztopikus weird sci-fivel leszek gazdagabb. Az író az utolsó harmadban rendesen agyoncsapta az egészet, de emiatt nem tudok rá haragudni igazából. Az összkép csak kissé romlott meg bennem emiatt, de összességében jól szórakoztam.
[h]Arról, hogy mit éreztem, miközben a Borne-t olvastam[/h]
Rachel a lepusztult posztapokaliptikus világban a Vállalat (így, nagy vével) árnyékában próbál guberálásból túlélni se veled sem nélküled partnerével, Wick-kel. Magáról a gyűjtögetésről nem tudunk meg sokat, de szerencsére nem is befolyásolja a történet menetét, így nem is zavaró a háttérinformáció hiánya.
Azonban sok hasonló apróbb részletről hallgat VanderMeer, és szinte teljes mértékben az olvasóra és annak fantáziájára bízza a város, a fő helyszínként szolgáló Balkonsziklát és környékét, a megmaradt túlélőket és a Vállalat pusztítását. Ez adott remek boostot a saját elképzeléseimnek, így én tudtam magamban lefesteni milyen lehetett az a kaotikus világ, amit az író meegpróbált elmesélni nekünk.
Direkt használtam a “lefesteni” szót, ugyanis a könyv legnagyobb részében úgy éreztem, mintha egy megelevenedett absztrakt festményt bámulnék. Adott jelenetek élő LSD-tripnek hatottak szerteágazó gondolatmenettel, szimbólumokkal. Ez valaki szerint remek művészi fogás, mások szerint pedig öncélú és értelmetlen kifacsarása az irodalmi eszköztárnak. Az esetek többségében én felfedeztem mögötte a művészetet, de nem áltatok senkit azzal, hogy maradéktalanul értettem volna VanderMeer minden mozzanatát.
Maga Rachel, Wick és persze Borne is csak kétlábon (vagy csápon) járó metaforák. Karaktereik a legnagyobb mélységekig jelentenek valamit, a hangsúly egyáltalán nem azon van, hogy fizikailag kik ők.
[h]Arról, hogy miért került közel a szívemhez Borne[/h]
A főszereplők életét teljesen felforgatja a véletlen Rachelhez került jövevény. A gyűjtögető az egyik útja során a hatalmas, és leírhatatlanul veszedelmes mutánsmedve, Mord hátán talál egy különleges valamit, amit aztán hazavisz. Ő lesz Borne, a folyamatosan evolváló lény, ami… bocsánat, aki egyre közelebb kerül Rachelhez és szerintem az olvasóhoz is. A világra rácsodálkozó gyermek szintjén lévő alakváltoztató kreatúra a maga ártatlanságával olyan eszméletlenül mély kérdéseket feszeget, hogy az ember csak pislog.
Pont, ahogy egy igazi gyerek is tenné. Ő még nincs tisztában bizonyos kérdések, gondolatok súlyosságával, pusztán naivitásból, kíváncsiságból kérdez. A felnőttek az élettapasztalatuk révén nem hogy nem foglalkoznak ilyesmivel, de még csak eszükbe sem jutnának hasonlók. Emiatt pedig megrökönyödve állhatnak egyes kérdések előtt. Esetenként a mindenkit foglalkoztató legegyszerűbb és egyben legbonyolultabb kérdésekre pedig semmilyen válasszal nem szolgálhatunk. Ekkor jön egy fejlődésben lévő gyermek, és rákérdez az élet dolgaira, vagy arra, hogy mitől számít valaki valakinek.
Borne a maga nemében aranyos, naiv, természetellenes és egyszerre természetes. Gyermek, szörny, szeretetteljes, és gyűlölnivaló teremtés.
Egyértelműen Borne az egész könyv cselekményének mozgatórugója, és őszintén szólva sokkal jobban érdekelt volna még néhány fejezeten át róla és Rachel kapcsolatáról olvasni. Ezzel szemben az utolsó harmadban a könyv története fura irányt vett, és időhúzástól hemzsegve, a maga weird módján próbált válaszokkal szolgálni, melyekre az ég világon semmi szükség nem lett volna.
[h]Arról, hogy miért kellett a végére összecsapni a regényt[/h]
Az egész kötet varázsát a rejtett szimbólumok adták. A kérdések szeretetről, áldozatokról, önfeláldozásról, törődésről, megbocsátásról, és megannyi egyéb érdekes, az emberiséget mindig is foglalkoztató témák jelentették a mélyen húzódó velejét a könyvnek. Ezt nagyon jól adta vissza Rachel, Wick, Borne, Mord a medve és a néha felsejlő hatalmas Mágus, akiről vajmi keveset tudhattunk meg.
Ehhez képest az utolsó száz oldal teljesen kitért a medréből, átcsapott valamiféle akciódús drogmámoros rémképpé, aminél már nem is érdemes a sorok között olvasni. Az író próbált válaszokat adni, minden szálat elvarrni, de csak fölösleges magyarázkodás és szájbarágás sült ki belőle.
VanderMeert határozottan nem tartom egy kiemelkedő írónak, de a Borne több mint a feléig teljes mértékben lekötött és úgy mozdított ki a komfortzónámból, hogy nem lettem rá mérges. A témája mindig aktuális, a hasonlatok, mélyen rejtező metaforák és elvont képek számomra jól működtek, és a furcsaság mögött véltem felfedezni logikát, és mondanivalót.
Az összképen viszont kifejezetten rontott a végső megoldás, a lezárás, és a hagymázas gondolatok elszórása. Ettől függetlenül nem beszélnék le senkit arról, hogy tegyen vele egy próbát. A fordítás teljesen rendben volt, a rövid fejezetek segítettek a haladásban, és ki tudtam hámozni magamnak értékes dolgokat, amiken megéri egy picit töprengeni. Sőt, csomó helyen hemzseg a kreatív megoldásoktól, őrült találmányok és fura kábítószerek pattantak ki VanderMeer agyából. Olyan dolgok, amelyek hiányoznak a disztopikus sci-fikből, és amik egy hangyányit, de teret engednek a fantasztikumnak, hogy szabadon szárnyaljanak.