A 2019-es Joker ugyan megosztotta a kritikusokat, de az általános közvélemény egy kiváló alkotásként emlékezik meg róla, és joggal. Todd Phillips egy társadalmi kérdéseket boncolgató, szívbemarkoló karakterdámát rendezett, amelyben Joaquin Phoenix ismét bebizonyította, hogy az egyik legtehetségesebb színész Hollywoodban. A nagy port kavaró film némi titokzatosságot is csempészett a saját befejezésébe, és úgy tűnt, hogy egy szokatlan, de remek eredetmondát adott a DC legikonikusabb gonoszának.
Egy hasonló filmnél azért nem gyakori, de legalábbis nem indokolt a folytatás. Nem csak azért, mert illik mindent a csúcson abbahagyni, hanem mert a történet sem igényli. Így nem csoda, ha némi szkepticizmussal fogadtam a második rész eljövetelét, különösen, hogy kiderült, egy musicalről van szó. De mivel mégiscsak ugyanaz a rendező tért vissza Phoenixet rendezni, megvolt a lehetőség egy valószínűtlen remekműre. Nos, az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Kétszemélyes téboly még el is tud mesélni olyasmit, amit elődje még nem, de műfaja ellenére szinte teljesen élvezhetetlen. És ez most nem a gyomorba hasító tragikum, hanem a hihetetlen vontatottság “érdeme”.
Arthur és Joker küzdelme
Az első rész végén ugyan nyitva maradt a kérdés, hogy mi történt meg ténylegesen, és mi az, ami csak lejátszódott Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) agyában, de a folytatás gyorsan pontot tett a teóriák végére. A Kétszemélyes téboly azzal indít, hogy Arthur Arkhamban sínylődik az általa elkövetett hat gyilkosság után. A film eleje az ő szenvedéseire fókuszál. A fogvatartói durvák vele, állandóan ugratják, hogy meséljen vicceket, és a körülmények egyébként is embertelenek. Közben már készülődik a tárgyalása, ahol maga Harvey Dent az ügyész, és mindenképpen meg akarja mutatni, hogy Arthur beszámítható volt, amikor a gyilkosságokat elkövette.
A tárgyalás előtt éppen az ügyvédjéhez tart, amikor egy zenés foglalkozáson megpillantja Harleen Quinzelt (Lady Gaga). A fiatal nő rajong érte, és látszólag sok közös pontja van Arthurral. A férfi bele is szeret, Harleen pedig onnantól a legfőbb támogatója lesz. Arra is ő világít rá, hogy Arthur akár ki is használhatná a Joker-őrületet, ami végigsöpört a városon. A rendszerrel elégedetlen tüntetők tömegeit szólíthatná meg, ha a keblére ölelné a bohóc-perszónát. Persze jó kérdés, hogy a kvázi sztár-státusz, a kegyetlenségek, a színpadiasság és a smink mögött mi maradt abból az összetört emberből, aki a szíve mélyén csak elfogadásra és szeretetre vágyik.
Mondd, te kit választanál?
A Kétszemélyes téboly fő témája, és egyben legerősebb pontja, hogy ki hogyan viszonyul Jokerhez. Az ügyészség egy szörnyetegként akarja beállítani, aki előre megfontolt szándékkal, hidegvérrel gyilkolt. Az ügyvédje megközelítése emberközpontúbb, ő arra apellál, hogy Arthur csak egy beteg ember. Minden vádat a másik személyiségre, Jokerre hárít, és azzal érvel, hogy Arthur egyáltalán nem tudott magáról tettei során. Harleen pedig Jokert, mint anarchista szimbólumot látja benne, egy figurát, aki mellett fel lehet perzselni a fennálló rendszert, aki mellett káoszt tud okozni. A látszólag támogatói szerepben nem egyszer maniplulája is Arthurt, és nem pont az, mint akinek mutatja magát.
Arthur pedig őrlődik és szenved. Nem tudja, hogy elfogadja-e a rajongást, ami körülveszi, hogyan kezelje a kegyetlen börtönparancsnok (Brendan Gleeson) bántalmazásait és gesztusait. A helyzetéből látszólag nincs kiút: ha Harvey nyer a tárgyaláson, villamosszék vár rá, ha az ügyvédje, akkor talán örök bezártság Arkhamban. A szabadság felé egyetlen út vezethet: a forradalom. De vajon az őt éltető, bohócsminkes tömegnek ki a fontos? Joker, a jelkép, vagy Arthur, az ember? Egy ember, aki sérült és meggyötört, és akinek újra és újra vissza kell menekülnie a fantáziavilágába. Erős koncepció, és nem is kezeli rosszul a film. A Kétszemélyes téboly központi drámája emberi, fájdalmas és hatásos. Csak kár, hogy a film összhatása nagyon nem az.
Zene nélkül mit érek én?
Kezdetnek a már említett képzeletbe menekülések leginkább egy-egy musical-betét formájában jelennek meg. A Kétszemélyes téboly ugyanis egy klasszikus musical, számos éneklős szekvenciával. Joker, és időnként Harleen feldolgozásokat énekelnek, előbbi kevesebb, utóbbi több tehetséggel. Ez persze valahol várható is, egy popsztárhoz álljon is közelebb ez a műfaj, és Phoenix kicsit nyers hangja is illik a szituációhoz. Valahogy ettől lesz hiteles. És ha csak a technikai részleteket nézzük, ezek a számok nem is rosszak. Más kérdés, hogy az izgalmas sem az a jelző, ami elsőként eszembe jut róluk.
Az autentikusság egyébként csak addig tart, amíg fel nem csendül a hangszeres kíséret. Addig még a többi rab is furcsán néz, ha Arthur netalán a való életben is dalra fakad, de aztán felcsendül a zene, és már előtérbe is kerültek a musical-szabályok. A hosszadalmas betétek pedig kegyetlenül szétszabdalják az amúgy is lassan hömpölygő cselekményt. Ez metaszempontól még értelmezhető, hiszen Arthur pont azért fantáziál, hogy tompítson a rideg valóság élén. Visziont nézői szemszögből kriminális lesz a helyzet. A Kétszemélyes téboly tematikája és erőltetett musical-betétei miatt élvezhetetlen, de utóbbiak miatt még igazán szívbemarkoló sem tud lenni. Nem tudjuk magunkat beleélni a szituációba, elveszik a fókusz, és végül csak melankólia marad.
Lassúzás, nem csak a táncban
De a Kétszemélyes téboly amúgy is fájdalmasan körülményes és vontatott. Alig történik valami, a szenvedések pedig bár látszólag nyersek, ennyi töltelék és ennyire szétfolyó történetvezetés mellett nem olyan hatásosak. Mintha minden jelenetet áthatna egy ráérős álmosság. Ez a film nem méltóságteljesen, hanem fárasztóan lassú, és időnként kifejezett kihívás volt végignézni. Moziteremből még sosem sétáltam ki, de ha tévén jönne szembe ez az alkotás, biztosan csatornát váltok.
A tárgyalási jelenetek is nélkülöznek bárminemű feszültséget. Tudjuk, hogy Arthur miben szenved, és sejtjük, hogy nem lesz vidám a történet vége. Ehhez képest csak az első rész eseményeit vesszük újra sorba, és általában nem is társul hozzájuk plusz mondanivaló. Van egy vallomás, ahol végre felcsillan valami a személyes tragédiák új rétegeiből, de azon túl csak unni fogjuk ezeket a jeleneteket. Néha már én is szívesebben képzeltem volna el egy zenés, táncos produkciót a vásznon láttak helyett. Ki tudja, lehet, hogy Todd Phillips metaszimbólumok kedvéért, direkt készített egy csaknem nézhetetlen filmet.
A fináléra azért feljavul a helyzet. A világnézeti konfliktusok előtörnek, Arthur megelégeli a saját passzivitását, és az események felpörögnek. A lezárás pedig tragikus, de hiteles és emberi pillanatokból áll össze, és így a Kétszemélyes téboly a saját viszonylatában egy csúcsponton hagyja abba. Ez a lokális maximum számomra üzenetében is szimpatikusabb volt, de úgy érzem, meg fogja osztani a közönséget. A megítélése nagyban függ attól, hogy az első részt ki érzékelte politikai-társadalmi kiáltványnak, és ki egy megtört ember kálváriájának.
A mázon is átütő tehetség
Bár a film tempója kifejezetten nehezen emészthető, az nem mondható el, hogy teljesen fogyaszthatatlannak készült volna. Sőt, kifejezetten szépen lett fényképezve. Amikor Arthurt követjük közelről, szinte mi is bezárva érezhetjük magunkat mellette, máskor pedig egészen kreatív beállításokkal találkozhatunk. Nem egyszer a tárgyalást nem csak szokványosan, de egy tévéképernyőn, vagy egy kamerán keresztül követhetjük. Ez egy kicsit eltávolít a szereplőktől, és a képi világot is érdekesebbé teszi. Utóbbi célt a film kezdőjelenete is teljesíti, a kis rajzfilm-részlet egészen ötletes lett.
És ahogyan az első részben, úgy itt is parádés Joaquin Phoenix alakítása. Nem érződik erőltetettnek, de közben hatalmas távlatokat jár be a játékában. Hisztérikus, kétségbeesett nevetés közben ugyanolyan hiteles, mint félmosollyal az arcán, amikor a film ritka, fanyar humorát tolmácsolja. Az arcán kirajzolódik Arthur és Joker kimondatlan konfliktusa, és jóformán a hátán cipeli az egész filmet. Lady Gaga már nem ennyire átütő. Nincs is szüksége nagy eszköztárra, nem is játssza túl a szerepet, de nem is igazán ad hozzá sokat. Látszik, hogy azért a dalok végeztével már nincs hazai pályán. Brendan Gleeson viszont remekel a tenyérbemászó őrparancsnok szerepében, utálható, de mégsem irreális figura.
Verdikt
A Joker: Kétszemélyes téboly ugyan értékelhetően közvetíti az üzenetét, és a végére kicsit enyhült az iránta érzett ellenszenvem, de valójában csak a szakmai profizmusa menti meg attól, hogy nézhetetlennek nevezzem. A tempója borzasztó lassú, a narratíva töredékes és érdektelen. A musical-lét sem áll jól neki, de nem azért, amiért gondoltam. Nem giccses vagy nyálas, egyszerűen csak feleslegesnek hat, és tovább nyújta az amúgy is vontatott filmet. A záró pillanatok, a remek alakítások, a pazar látvány és az érdekes tematika miatt nem bánom, hogy megnéztem, de nem igazán tudom ajánlani. Ezt a csaknem 140 perces mozit egy 90 perces vágással nagyságrendekkel élvezhetőbbé lehetne tenni.