Mivel egy film egyben művészi alkotás is, természetes, hogy fontos szerepe van a köré épülő diskurzusnak is. Egy igazán jó film eléri, hogy még hosszasan beszélgess róla másokkal, vagy legalábbis elgondolkozz a tartalmán. Egy jól felvetett téma, egy okosan kitalált szimbólum, pár nyitva hagyott kérdés. Kialakulhat ebből egy remek beszélgetés vagy egy előremutató vita is, már amennyire sikerül azt távol tartani a közösségi médiától. És milyen jó is látni, amikor egy alkotás meghaladja a saját kereteit, különböző értelmezések formájában élve tovább. Csak egyébként nem árt, ha maga a nyújtott élmény nem egy laktózérzékenységre lehajtott két üveg tejjel ér fel. Valahol itt csúszhatott el a Jókislány is, mivel amellett, hogy fontos témát boncolgat, nem csak jó okkal kényelmetlen élmény.
Azt persze tudtam jó előre, hogy egy erotikus drámáról van szó, amely a szado-mazo kapcsolatok rejtelmeiben merül el. Fel voltam készülve rá, hogy kendőzetlenül lesz szó vágyakról, fétisekről, komplexusokról, hűtlenségről és társadalmi elvárásokról. És ezeket mind meg is kaptam. Arra viszont nem számítottam, hogy ezen kívül lényegében semmi mással nem is erőlködik a Jókislány. Olyan apróságokkal sem, mint egy összefüggő cselekmény. Ennek megfelelően nem csoda, ha eléggé megosztotta a közönséget. Sokan nem tudták hova tenni az egészet, vannak, akik fél-ironikusan az erotikus tartalmat emelik ki, és vannak, akik a progresszív üzenetet üdvözlik. És bizonyos szintig mind az első, mind a harmadik reakció teljesen érthető.
Banderas nem jó az ágyban
Romy (Nicole Kidman) egy sikeres, erős nő. Egy logisztikai cég alapítója és elnök-vezérigazgatója, jómódú, békés családi életet él férjével (Antonio Banderas) és két lányával. A tökéletes felszín alatt azonban ennek a kontrollnak éppen az ellenkezőjére vágyik. Azt szeretné, ha az ágyban őt irányítanák, erről azonban nem tud beszélni férjével, aki így évtizedek óta képtelen őt kielégíteni. Romy figyelmét azonban felcsigázza a cég egyik fiatal gyakornoka, Samuel (Harris Dickinson), aki úgy tűnik, kellően domináns személyiség, és benne is lenne némi játékban. Azonban ez a viszony veszélybe sodorja Romy pozícióját, családját, miközben a határok meghúzásánál is nehézségek akadnak. És mintha ettől mindez csak még izgatóbb lenne Romy számára.
A kockázat, illetve Samuel karakterének kettőssége miatt (erre még visszatérünk) hihetnénk azt, hogy egy erotikus thrillerről van szó, de szó sincs róla. Ez egyben a legnagyobb erénye és a legnagyobb hátránya is a Jókislánynak. Az jó hír, hogy a fókusz nem veszik el a központi témáról. Hogy nem azon rugózunk, ki és mivel zsarolja főszereplőnket, nem a titkokon és a veszélyen van a hangsúly, és nincs vadállattá váló, őrült szerető sem. Ugyanakkor a thriller elemei mégiscsak megvannak. A zsaroló kolléga, a titkolózás, sőt, még a pszichopátiára hajlamos szerető is ott van, csupán nem foglalkozik velük a film. Ezt lehet egy szerzői kinyilatkoztatásnak is venni, de ettől még időközben bőven elég disszonanciát okoz, hogy a Jókislány egy nagyon kellemetlen filmélmény legyen.
Elmosódnak a határok
Kezdjük rögtön a központi bűnös élvezettel. Ami Romy és Samuel között folyik, az nem a „klasszikus”, láncokról és ostorokról szóló szerepjáték, hanem annál sokkal valóságosabb. Romy valódi veszélyre vágyik, és a behódolása is valahol mélyebben gyökeredzik. Ennek eredményeként alapból nehezebb meghatározni a kereteket, hogy mégis honnan csap át az izgató kaland egy mindent tönkretevő szerencsétlenséggé. Ez eddig még alapeleme a történetnek, és emiatt is működik jól a központi dráma, ugyanakkor a kapcsolat kialakulása már nem ilyen kristálytiszta eset. Samuel ugyanis egy végtelenül manipulatív karakter, és csak az „menti meg” attól, hogy egy szexuális zaklatónak nevezzük, mert eltalálja, hogy főnöke mire vágyik. A saját szavai szerint „megérzi” az ilyesmit. Azért ez bátor annak a fényében, hogy később pont Samuel az, aki kiselőadást tart az explicit konszenzus fontosságáról.
De Samuel viselkedése teljesen szőnyeg alá van söpörve, és míg akkor, amikor Romy kezdi elveszteni a kontrollt az élete felett, érzékeltetve van, hogy ez már nincs rendben, a gyakornoka esetében ilyet nem fedeztem fel. Az külön érdekes volt, hogy amikor Samuel megosztja a bölcsességeit a belegyezésről, rá egy mondatra pont megzsarolja főnökét. Hupszi. Ez egy finoman fogalmazva is jól artikulált központi üzenet mellett nem áll jól, hiszen így nehezebb előkapni a „csak gondolkodj kritikusan”-kártyát. Ha a többi üzenet konkrét, akkor a mellé csempészett erkölcsi szürke zóna veszélyes játék. De a Jókislány egyébként sem bánik ügyesen a határokkal, így pedig ha nem is hiteltelenné, de mindenképpen kellemetlenné teszi magát.
Nem amire vártunk, hanem amire szükségünk van?
Aztán mint említettem, a thriller-elemek is csak dísznek vannak ott. Az egy dolog, hogy nyitva marad, hogy mégis mi lesz a szereplők pontos sorsa a civil életben. Nem az a fontos, hanem a szexuális szabadság, értem. De ezen kívül is egy csomó kérdés marad csak úgy lebegőben, már amivel egyáltalán foglalkozik a Jókislány. Sem a pszichológiai vetületbe nem megy bele, sem a családi szálat nem fejti ki, helyette a kétórás játékidő fele egy montázsnak felel meg. Egy montázsnak, ahol két ember látványosan szenved a keretek megtartásával, ahol majdnem minden interakció furcsa és kellemetlen. Ezt a csőlátást pedig nem egyszerű megemészteni, és emiatt nem is tudom mindenkinek ajánlani a Jókislányt. Legalábbis nem filmélményként.
Biztosan van egy réteg, akit a film erotikája is motivál. A fél letterboxd folyamot gyártott maga alá attól, hogy Harris Dickinson egy George Michael-számra táncol. Egészségükre, bár aki valódi „forró tartalmakra” vágyik, az jó eséllyel csalódni fog. Bár sok a szexjelenet, a Jókislány sosem csap át pornóba. A szado-mazo kapcsolatban sokkal inkább a dinamika kiélése lesz a célkeresztben, és nem a konkrét együttlét. És amikor mégis, akkor is Romy arcára, élményére fókuszál, nem pedig arra, hogy a néző minél felajzottabban álljon fel a székből (is). Ez egyáltalán nem baj, sőt, csak érdemes a várakozásokat kordában, a kezeket pedig a takaró felett tartani.
Felcsatolható tanulság
Úgy hangozhat, hogy kifejezetten utáltam a Jókislány szűk két óráját, de ez korántsem igaz. Vagyis közben valóban nem igazán élveztem. Ez az alkotás részben szándékosan, részben akaratlanul kényelmetlen élmény. A forgatókönyv végtelenül direkt, már-már szinte irreálisan hajszolja a lovait, ha éppen nincs elmerülve egy epilepszia-gyanús montázsban. Viccek elvétve vannak, és nem ütnek nagyot, és semmi érdemleges nem történik. Mármint azon túl, hogy Romy életközépi válsága a kikacsintástól csak még magasabb hullámként tornyosul a feje felé. És ez mégis valahogy megmenti a filmet.
A Jókislány egy rendkívül hatásos dráma, ahol hiába nem értesz egyet a főszereplő döntéseivel, egyszerűen nem bírod nézni, ahogy tönkre teszi az életét. Ahogy kockára tesz karriert és családot még egy titkos együttlét kedvéért. Ahogy szép lassan csalódást okoz mindenkinek, aki valaha felnézett rá, és ahogy egyre kevésbé ura a helyzetnek. És ami a legfontosabb, hogy mindennek ellenére nem csap át tragédiába. Nem a Csábító leckék esetét láthatjuk (mínusz az ál-irodalmiság), ahol a kényes témát végül csak ott hagyják a sarokban egy hascsikarással felérő moziélmény után. Itt a szenvedés után van megváltás, mind Romy, mind a néző számára.
Ahova sikerül lekerekíteni a történetet, az egy remek pont, mert nem csak egy beszélgetési alapot ad, de valamelyest megoldást is kínál a feltálalt problémára. Mert a Jókislány egyébként is rengeteg fontos dolgot ad át: a kommunikáció, a határok és a beleegyezés fontossága, vagy a vágyak normalizálása. Viszont ez nem csak lóg a levegőben, hanem egy vállalható ponton révbe ér. Valahol, ahol többnyire egyet lehet érteni abban, hogy nem rossz kiindulás. Aztán utána mindenki annyit elmélkedik azon, hogy ez a film hogyan láttatja a hűtlenséget, a nyitott kapcsolatokat vagy a közerkölcsöt, amennyit csak akar.
Nicole Kidman mily jól játsz’
Ahhoz viszont nem sok kétség férhet, hogy Nicole Kidman alakítása adja meg a színvonalat az egész alkotásnak. Ha ő nem tudja ilyen hitelesen közvetíteni Romy vívódását, vágyait és szenvedéseit, akkor a központi dráma fele ilyen jól sem működik. A remek alakítása mellett a bevállalósságát is dicsérni kell, ahogy simán belement az életkort, plasztikai beavatkozásokat firtató kérdésekbe is. Hasonlóan bátor volt a mellékszerepbe (és nem túl hízelgő szituációba) szoruló Antonio Banderas, aki a hollywoodi macsó-státuszt félretéve kellett eljátssza egy megcsalt férj szerepét. Harris Dickinson pedig szintén erőset alakít, és remekül megtestesíti a karaktere kettősségét.
És technikai szempontból sincs semmi baj a filmmel. Ha alapvetésnek tekintjük, hogy a Jókislány miről akar szólni, akkor ezt remekül támasztja alá a formavilág. A montázsok, ha hosszúak is, de hatásosak, és a töredékesség is tökéletesen mintázza Romy széteső figyelmét és életét. A formanyelv ugyan nem kifejezetten szimbolikus, de pontosan megfelel a narratív céloknak. Néhány párhuzam és rendhagyó megoldás azért gondoskodik róla, hogy akkor se unatkozzunk, ha a Jókislány tempója jobban leül a kelleténél.
Verdikt
Borzasztóan ambivalens érzéseim vannak a Jókislány egészével kapcsolatban. Hiába foglalkozik fontos témákkal, hiába vállal be sokat, és van egy értékelhető üzenete, ha néha a saját tanulságát sem tartja tiszteletben. Egy mondatban akar oktatni és morális kettősséget közvetíteni, és közben alig történik benne bármi érdemleges. Drámaként ennek ellenére remekül működik, Nicole Kidman alakítása pedig párját ritkítja. Nem egy kellemes élmény, erotikus filmként sem váltja be a vágyakat, de közben mégis elgondolkodtat. És igazából leginkább egy remek párbeszéd-katalizátorként tudom értékelni, mert a vetítés alatt egy pillanatra sem éreztem jól magam.
A Jókislány január 30-tól látható a mozikban.