Bár nincs különösebb problémám a realizmusra törekedő játékokkal, alapjáraton nem ez a kategória az első, amiből szabadidős tevékenységet választok. Ezek a címek gyakran megkövetelnek egy bizonyos hozzáállást, átszellemülést. Annak elfogadását, hogy nem lehet csak úgy végigszaladni rajtuk. Hogy bizony lesznek bőven kilátástalan pillanatok. A hétköznapok fáradalmai között pedig ez nem mindig hiányzik. Pedig a legtöbbször ez az áldozatvállalás meghálálja magát, és képes megteremteni azt az immerziót, amire nagyon kevés alkotás képes. Ilyen a Kingdom Come: Deliverance II is, amelyet a hazai forgalmazónak, a Magnew-nek, illetve a Plaion-nak köszönhetően megjelenés előtt próbálhattam ki. A tapasztalataim pedig egyelőre több mint pozitívak.
Nem esik messze a fájától
Mivel ez csak egy első benyomások-cikk, a történetbe nem igazán megyek bele. Nem is láttam sokat belőle, csak a felvezető küldetéseket, amelyek kifejezetten igényesek lettek. A Kingdom Come II lassan, fokozatosan vezet be a mechanikáiba, és remekül integrálja a tutorialjait a történetbe. Az mindenképpen örvendetes, hogy nem dob be azonnal a mély vízbe, és annak is van lehetősége felvenni a fonalat, aki nem játszott az első résszel, pár ponton úgy éreztem, hogy sikerült átesni a ló másik oldalára. Simán vannak fél-egy órás, átvezető videókból és szkriptelt szekvenciákból álló részek, ahol szusszanni (vagy menteni) is alig lehet. Ez nem óriási probléma, de nem ez lesz az a játék, amit addig kapunk elő, amíg lefő a kávé, vagy megsül a mirelit pizza a sütőben.
Ha már szóba kerültek az alapok, ezek nagyon hasonlóak az első részhez. A vívás most is központi szerepet kap, és továbbra is a Mount & Blade-re vagy akár a For Honor-re is hajazó, támadási irányokra építő rendszert kapjuk. Nem mindegy, melyik irányból csapunk, hiszen a tökéletes hárítás csak összehangolt pengék mellett lehetséges, és a különböző kombóknál is fontos, hogy ne csak a saját szakállunkra suhogtassunk. A részletekbe majd a kritikában belemerülök, de a lényeg, hogy egy dinamikus, és párbajokban rendkívül szórakoztató harcrendszerről van szó.
Viszont több ellenfél ellen már rémálom lesz felvenni a harcot. Ez egy teljesen tudatos dolog, és a játék is figyelmeztet rá. A legelején, rosszul felszerelten két bandita is könnyen feldolgoz minket, de még egy jobb páncélban sem mindig érdemes összeakaszkodni három-négy útonállóval. Ez már a Kingdom Come II realitásra törekvését mutatja: nem egy középkori szuperhős vagyunk, csak egy mezei katona. Pont ezért jó pár összecsapás nem fog úgy folyékonynak érződni, mint más játékokban, de beletanulva könnyű parádés pillanatokat kicsikarni belőle. Az íjászkodással például még barátkozom, de könnyen lehet, hogy ha ugyanúgy beleszokok, mint a vívásba vagy a fejszelóbálásba, akkor az is élvezetes lesz. Szóval instant sikerélmény nincs, de az első rész tükrében baj is lett volna, ha minden az ölükbe hullik.
Bohémélet, avagy társadalmi mobilitás
Különösen, hogy még a történet legelején ér minket egy baleset, és a tutorialra ránk ruházott extra szintek mind elvesznek. A kalandunkat tehát földönfutóként kezdjük, és rajtunk áll, hogyan kupáljuk ki magunkat. Ezt a nyílt világban számtalan módon tehetjük meg, és ez a sokszínűség egy jó időre rabul is ejtett. Nem volt négy óra, mire a főküldetésekben eljutottam a „szabadabb életig”, a cikk előtt viszont már csaknem 20 óránál áll a számláló (úgy, hogy a fő szállal nem haladtam).
A Kingdom Come II egyébként nem hirtelen engedi el a kezünket, ad néhány támpontot, hogy mit lehet és mit érdemes csinálni, de a döntés tényleg a miénk. Attól kezdve, hogy melyik mesteremberhez szegődünk el inasnak, odáig, hogy családok, falvak sorsaiba szólhatunk bele. És van abban valami hihetetlen élmény, ahogy eljuthatunk onnan, hogy pár garasért adjuk el a nehezen kikovácsolt patkókat, oda, hogy több százat költhetünk el vértezetre. Remek érzés egyre jobban megvetni a lábunkat a környéken. Megkapni a saját szobánkat, ahol menthetünk, egyre szívélyesebb kapcsolatot kialakítani a helyiekkel. Kifüstölni az első komolyabb banditatábort, majd felgöngyölíteni a kis falvak rejtélyeit.
Azért utóbbiakkal rendesen megdolgoztat a Kingdom Come II, nem ritka, hogy akár tíz-húsz alfeladata is van egy mellékküldetésnek, de mindegyik igényes és kidolgozott, és a végén tényleg úgy érezni, hogy valami jelentőségteles történt. Szerencsére írmagja sincs a Ubisoft-féle kotyvaléknak a „gyűjts össze 34 közepes méretű folyami kavicsot” típusú missziókkal. Sőt, az egyes részfeladatok több módon, gyakran békésen, lopakodva, vagy nyílt harccal is megoldhatóak. De aki csak szeretne kószálni és felfedezni, annak ott van számtalan elhagyatott táborhely, elásott kincs, vagy kifürkészhető legenda.
Akkor jó, ha fáj
Naphosszat lehetne még beszélni a Kingdom Come II „világos” oldaláról. Hogy mennyire jól működik a napszakváltozás, az NPC-k rutinjával és az éjszakai fáklya-kötelezettséggel. Hogy mennyire jó érzés felfedezni egy teljesen valósághű vidéket, még ha ez azzal is jár, hogy sokszor baromi hosszan kell sétálni erdőkön-mezőkön át. Viszont a Kingdom Come II nem csak ad, de el is vesz, ha nem vagyunk elég óvatosak, és gondoskodik róla, hogy ne csak egy kellemes sétában legyen részünk a középkori naplementében.
Azért nem kell félni, nem a Pathologic-széria kegyetlenségével kell szembesülni. Számomra utóbbi már túlzásnak érződik. A Kingdom Come II addig büntet, amíg kell ahhoz, hogy nyitott szemmel járjunk. Amíg rávesz arra, hogy figyeljünk oda a játék rendszereire. De nem akar feleslegesen kiszúrni velünk. Példának okáért hamar koszosak és büdösek leszünk, ami után nem csak a boltokban nem látnak szívesen, de az utcán is utánunk köpnek. Viszont minden faluban és tanyában van egy dézsa, ahol megmosakodhatunk. Ha elhasználunk egy ruhát vagy fegyvert, ki kell javíttatni, de ez sem veszi el az összes bevételünket.
De azért számtalan apró mechanika van, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ha úgy gyűjtjük a debuffokat, mint más a Pokemon-kártyákat, hamar kifekszünk. Fontos, hogy együnk, de ne túl sokat, és friss ételeket. El kell állítani a vérzést, néha érdemes kimosni a ruhákat, vagy megjavíttatni őket, mielőtt örökre tönkre mennek. De mindenre van egy könnyen használható mechanika, ami orvosság a gondjainkra. Ez egy tudatos játékra tanít, és ha el tudunk merülni a számtalan érdekes apróságban, remek élményben lesz részünk. Megint csak nem most akarok minden részletre kitérni, de elképesztő az a tartalommennyiség és változatosság, ami itt található.
Jól mutat a kristálygömbben
Mindehhez egy elképesztő hangulat is társul. Ez főleg a grafika érdeme, amely amellett, hogy realisztikus elemekből áll, összességében sem érződik sterilnek. Pedig ebbe sok, valósághű modelleket használó cím belefut. Mégis, itt a fényviszonyok, a növényzet, az elhelyezés, minden azt az érzést kelti, hogy egy igazi cseh vidéken járkálunk. Az igényes zene és hangeffektek pedig ebből egy olyan díszletet varázsolnak, amiben az sem olyan zavaró, ha hosszú perceket kutyagolunk egy elhagyatott erdőben.
Azért a technikai állapot még nem tökéletes. Az apró részletekben megfigyelhető pár kevésbé kidolgozott modell, és egyes küldetések elején az FPS is szökik. Bugokból is találni párat, legyen az rosszkor lejátszódó hangsáv, vagy furcsán viselkedő NPC-k. A kovácsmester például meglepően hamar tudott váltani a modorán. Az egyik pillanatban még elküld az anyámba, aztán meg országos cimboraként kezel (mindezt egy majdnem 100%-osan pozitív viszony mellett). De mivel az általam játszott verzió még az első napos patch előtti, még az is lehet, hogy a megjelenésre elillannak.
Akárhogy is, a Kingdom Come: Deliverance II eddig egy fantasztikus élmény. Még nem játszottam vele annyit, hogy definitív véleményt mondjak, és ez erősen függ majd a történettől is. Könnyen lehet, hogy jócskán találkozok még problémákkal. Mindenesetre az eddig látott játékmenet abszolút meggyőzött. Megyek is vissza terelgetni Henry útját. Már csak azért is, mert úgy néz ki, hogy egy elég masszív darabról van szó, és szeretnék megjelenésre a végére érni. De azért is, mert az utóbbi napokban Bohémia rabszolgája lettem.
A Kingdom Come: Deliverance II február 4-én érkezik PC-re, PS5-re és XBOX Series X/S-re. Az első benyomásainkat a PC-s változatról szereztük meg.