A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Az idén 100 éves Disney-nek is számos végtag jutott, jelenleg mégis egy árok szélén szédeleg. A Star Wars-filmek agresszív narratív igénytelenségét alig feledteti néhány jobban sikerült sorozat, a Marvel egyre mélyebb lyukat ás magának, és az animációs filmeknél sem tökéletes minden. A tavalyi Fura világ visszafogott kritikák mellett anyagilag bebukott, és a Pixar legutóbbi munkája, az Elemi sem volt kiemelkedő. A centenárium a válság kellős közepén állított be, amely egy remek alkalom arra, hogy a cégóriás elinduljon kifelé a gödörből. Az évfordulót ugyanis egy animációs filmmel ünneplik, amely a dicső múltat is megidézi.
Ha egy határozott aranykort kellene kiemelni a Disney (mint animációs stúdió) tevékenységében, akkor biztosan a 90-es évek lenne az. Ekkor minden évben befutott egy mára klasszikusnak számító alkotás, amelyen generációk nőttek fel. Ugyanakkor a 2010 utáni teljesítményükön sincs semmi szégyellnivaló. Az elmúlt bő évtizedben állították a vászonra az Aranyhaj és a nagy gubancot, a Jégvarázst és a Zootropolist, műveiket rendszeresen jelölték animációs Oscar-díjakra, és anyagilag is többnyire megtérültek. Így a válság ellenére egy pillanatig sem volt halálra ítélve a Kívánság, és minden lehetősége megvolt arra, hogy méltó szülinapi ajándék legyen. Kár, hogy az ünneplés közben az nem volt olyan fontos szempont, hogy a kiadott film jó is legyen.
Kívánságok királysága
A Kívánság központi tematikája kifejezetten jól rezonál a teljes Disney-életművel. Az álmok és kívánságok kulcsszerephez jutottak rengeteg filmjükben, így adja magát, hogy ezúttal különös hangsúlyt kapjanak. Történetünk szerint Magnifico király egy félreeső szigeten megalapította Rosas királyságát. Magnifico mágiát tanult, és varázslatát a népe szolgálatába állította: teljesíti a kívánságaikat. 18 évesen mindenkitől elkéri a legfőbb álmát, amelyet megőriz, majd egy későbbi ceremónián teljesít. Asha abban reménykedik, hogy százéves nagyapja óhaja is teljesül, de szeretné saját kezébe venni a dolgot. Jelentkezik a király asszisztensének, és megpróbál közbenjárni érte. Magnifico tornyában azonban rá kell jönnie, hogy a király a kívánságok többségét sohasem teljesíti, cserébe a begyűjtött álmokra senki sem emlékszik. Ezt szörnyen igazságtalannak érzi, így a csillagoktól kér segítséget. Az egyikük le is száll az égről, és segít Ashának megdönteni a foga fehérjét kimutató Magnifico hatalmát.
Meg kell hagyni, a koncepcióban rengeteg lehetőség van. A film rengeteg kérdést vet fel, amelyekre nem is triviális a válasz. Valóban boldogabb az ember az álmaitól, vagy jót tesz neki, ha nem emlékszik a velük járó problémákra? Nem hordoz néhány kívánság a legjobb szándék mellett is veszélyt magában? Van értelme emlékezni a vágyainkra, ha tudjuk, hogy jó eséllyel sohasem teljesülnek? Először kifejezetten nem egyértelmű, hogy Ashának van igaza, mert Magnifico érvei mögött is van valami. A felvetett kérdések validak, így pedig kifejezetten érdekes, akár filozófiai vonatkozása is lehetett volna a Kívánságnak. Világnézetek ütközése, a fiatalos optimizmus és a tapasztalt, kissé elnyomó óvatosság csatája. Helyette kaptunk egy könnyed, súlytalan, felejthető gyerekfilmet.
Nulla volt van
Ha össze kellene foglalni egy mondatban, akkor azt mondanám, hogy a Kívánság minden Disney-film valaha. Sajnos nem egy best of-válogatáshoz hasonlóan, sokkal inkább kiátlagolva az elmúlt évszázad termését. A kötelező elemek mind megvannak: álmok, beszélő állatok, zenés betétek, gonosz uralkodó és győzedelmes szeretet. Csak mindezt sikerült a lehető legkevésbé karakteres módon megvalósítani. A történet ennek kíméletlenül megissza a levét. A felvetett kérdésekben nem merül el, helyette inkább tipikus Disney-gonoszt varázsol az antagonistából. Aláírom, úgy könnyebb generikus kalandfilmet komponálni, hogy nem kell morális dilemmákon rágódni, és a színes-szagos énekek is jobban csúsznak, ugyanakkor azt hittem, ezt a szintet 2023-ra sikerült meghaladni.
Pedig nem. A potenciális feszültségforrásokat vehemensen irtja ki magából a Kívánság. A pozitív szereplők konfliktusai pillanatok alatt megoldódnak, mert mégsem szokás, hogy ők fasírtban legyenek egymással. A félreértések gyorsan tisztázódnak, a jogos viták varázsütésre feloldódnak. A belső konfliktusok is minimálisra vannak redukálva, és természetesen mindenki vagy jó, vagy rossz. Ez utóbbi nem is baj egy gyerekeknek szóló filmben, de nincsenek komoly meglepetések sem ezzel kapcsolatban, így a cselekmény hamar kiszámíthatóvá válik.
A felszínen hánykódva
Ez azért is baj, mert nincs semmi, ami elfedhetné a történet felszínességét. A modern Disney-mozik lendülete elsősorban a karakterekből és a kalandfilmes elemekből ered, és a Kívánság mindkét téren hagy kívánni valót maga után. A mellékszereplők felvázolásánál nagyon halványan fogott a kreatív ceruza, borzasztó egysíkú lett minden figura. Asha barátai túl sokan vannak ahhoz, hogy néhány komikus jelenetnél többet tudjanak adni, nincs idő arra, hogy kibontakozzanak. Az egyiküknek konkrétan annyi a személyisége, hogy allergiás, és mindig tüsszög. A shakespeari mélység fenyegetésétől a királyné karakterét sem kell félteni, de az esetében legalább potenciál lett volna. Sajnos a férje és a jó ügy közötti megosztottság egy-két rövid jelenettel el van intézve, ahogy a király észszerű nézőpontjai is.
Helyette a kiscsillag (nem a Lovasiék) és egy beszélő kecske dominálják le a vásznat. Ez volt az a pont, ahol felismertem, hogy határozottan nem én vagyok a célközönség. (Érdekes, azt gondolná az ember, hogy egy múltidézés közben a nálam két generációval idősebbeknek is jól kellene érezniük magukat.) Tipikus gyerekkacagtató karakterek, az aranyos bajkeverők, akiket állandóan vissza kell fogni, és akik a maradék feszültséget is kiiktatják a képletből. A poénjaik ismétlődők, nem éppen kreatívak, de legalább nem is súlyosan kínosak. A Kívánság humora felejthető, egy-két ponton kicsal egy mosolyt a nézőből, de semmi több.
Az egyetlen karakter, aki ráncigálja előre a filmet, az Asha. Egy kifejezetten szimptaikus, élettel teli karakter, aki vállalja a tettei következményeit, és tesz azért, amiben hisz. Nem az ő hibája, hogy az ellenfelét pillanatok alatt kiírták a diskurzusból. Asha személyisége tökéletesen illik a Kívánság végső üzenetéhez és egész témájához, lendületével pedig a hátán cipeli a történetet.
“Ügyes vagy, Disney!” /Disney/
Sajnos más nem szállítja a sebesség és tömeg szorzatát, és az izgalmak is elmaradnak. Ugyan papíron megint minden megvan, bújkálás, üldözés és menekülés, nagy leszámolás, de a feszültség hiányzik belőlük. A Jégvarázsban megvolt a súlya, hogy Kristoff visszaér-e a haldokló Annával rénszarvasháton, az Aranyhajban szórakoztató volt a serpenyővel verekedés, itt azonban minden rövid úton oldódik meg. Az isteni közbeavatkozás eposzi léptékeket ölt, a cselekmény pedig kis területen játszódik, és amúgy is mindenki kényelmesen oda teleportál, ahova kell. Egyedül a fináléban éreztem azt, hogy egy kicsit grandiózusabb, hogy legalább a gyerekeknek van miért szorítani. Szerencsére a végső üzenet is a helyén van, így pedig szájízem nem volt teljesen keserű. Más kérdés, hogy a helyes megfejtéshez rossz következtetéseken át vezetett az út.
De minek is a pulzuszám-emelkedés, ha helyette lehet több tucatnyi utalást is tenni? A Disney fókusza látványosan nem azon volt, hogy egy igazán megkapó filmet gyártson, sokkal inkább, hogy megünnepelje a dicső múltat. Pár percenként van egy direkt, vagy csak áthallásos referencia egy korábbi klasszikusukra, egy easter egg, amin majd elismerően bólogathat a közönség. Elvégre ilyenkor mindenki egy privát klub részének érezheti magát, aki bizony eléggé művelt popkulturálisan, hogy felismerjen egy ikonikus idézetet, vagy éppen Pán Pétert, direktben. Már nem azért, de ennek nem sok sportértéke van, és mivel ezek a közvetlen utalások egyáltalán nem illenek bele a film világába, csak visszás hatást keltenek. Amíg Rontó Ralph második kalandjában volt értelme találkozni a hercegnőkkel, addig itt erőltetettnek érződnek a kameók. Csak ismételni tudom magam, a Disneynek fontosabb volt, hogy megveregesse a saját vállát, minthogy egy kompetens filmet gyártson.
Egy évszázad technikája
Az ünnepi hangulat a látványvilágban is megjelenik, de ott legalább kifejezetten kreatívan. A Kívánság stílusa rendhagyó, ötvözi magában a kétdimenziós, kézzel rajzolt háttereket, és a térbeli modelleket. Hogy a kettő ne üssön el egymástól, a textúrák utóbbiakon is kicsit elmosottak és kontúrjaik vannak. Ez egy különleges összhatást eredményez, és bár nehéz megszokni, kifejezetten mutatós. A hátterek tényleg művészi érzékkel elkészült festmények, a 3D-s elemek sem idegenek tőlük. Az animációk igényesek, az effeketek pedig remek elegyét mutatják a régi és új technikáknak. A megoldás egyetlen szépséghibája, hogy a teljes pompájában ritkán jelenik meg a környezet. Vagy a sík, vagy a tér visszatartja a másikat, hogy egész valójában, egységesen elénk táruljon Rosas királysága, de lehet, hogy ez csak az én megalomániámnak fájt.
A hangzás is igényes lett, igaz, ennek a felét a szinkron miatt nem tudom teljes értékűen megítélni. Félreértés ne essék, nincs baj a magyar hangokkal, de a külföldi kritikák elsősorban Ariana DeBose teljesítményét emelték ki Asha szerepében – úgy tűnik, a szinkronnal a Kívánság egyik legnagyobb erényétől kell megválnunk. A dalokat is nehéz így megítélni: zeneileg igényesek, és a magyar szövegekkel sincs gond, de az eredetihez egyelőre nem tudom hasonlítani. Az énekes betétek itt-ott erőltetettnek érződnek (lehet csak öregszem), de kidolgozottak, még ha nem is éreztem őket olyan átütőnek.
Verdikt
Eddig főleg panaszkodtam, de szó sincs róla, hogy a Kívánság rossz film lenne. Ez egy átlagos, inoffenzív, bőséggel nézhető gyerekfilm. Van egy szimpatikus főszereplője, egy jó üzenete, néhány szórakoztató jelenete, és végig abszolút nézhető. A kritikáim többsége arra vonatkozik, hogy ennél lehetett volna sokkal több is. A 100. születésnap ünneplésének nem kellene kimerülnie abban, hogy ötven éve meghaladott narratív fogásokat alkalmazunk, hogy jelentéktelen tipikus elemeket és utalásokat szórunk el a filmben. Sajnos kevés az emlékezetes pillanat, az igazán szórakoztató karakter, vagy az izgalmas jelenet. A legjobban azonban az fáj, hogy az értékes koncepció kiaknázása helyett a Disney felment a színpadra, gratulált magának, bekérte a virágot az öltözőbe, majd elment. Ennél azért jóval többet kívánnék egy centenáriumi filmtől is.