Nemrég estem át egy PC-fejlesztésen, amelynek köszönhetően a friss játékok, ha nem is 4K 60FPS-sel, de Full hádé felbontásban elég szépen elmuzsikálnak. Úgy tűnik, hogy az új setup mégsem elegendő, hogy ultra beállítások mellett élvezhessem a legújabb Lovecraft-ihletésű programot, a The Sinking City-t.
[h]Ki lakik odalent, kit rejt a víz? Cht-ul-hu[/h]
Nagyon vártam már ezt a játékot. Az elvárásaim az egekben voltak, főleg az után, amikor a hasonszőrű kozmikus rettenet a Call Of Cthulhu annyira botrányosan felsült. Mikor elindítottam a Sinking City-t, kifejezetten nem kedveltem. Emiatt már-már betegesen keresgélni kezdtem benne a hibákat, és ujjal mutogattam, hogy “ho-hó, még ezt sem sikerült jól megcsinálni?!”. Aztán észrevettem magamat, hogy túlságosan kukacoskodok, aztán fogtam magamat és elmentem nyaralni. Aztán újult erővel néztem szembe ezzel az abominációval.
A Sinking City technikai oldalról botrányosan alul teljesít. A grafika kifejezetten csúnya, az arcmozgások és egyébkénti animációk förtelmesek, a maximum 60 frame-re lockolt kép is képes olyanokat droppolni, hogy a fal adja a másikat. A szinkorn minősége rettentően hullámzó: néha teljesen rendben van, néha pedig fülfájdítóan kínos. Illetve az egész “nyílt világ” repetitív, üres és egyhangú.
A Sherlock Holmes játékokért is felelős Frogwares Games nem ment messzire, hogy a nyomozós részeket kitalálja. Szerencsére hellyel-közzel ezek jól működnek, de erről kicsit később.
[h]Csápok között[/h]
A történet szerint a detektív és háborús veterán Charles Reed a Massachussets-i halászvárosba, Oakmontba érkezik, hogy kiderítse gyötrő látomásainak eredetét, okát, de közben egyre mélyebben elmerül a rejtélyesen elsüllyed városka bűnügyeiben. Itt összetalálkozik a helyi vezető famíliák képviselőivel, kétes szektával és persze a rettenet és horror általa még nem ismert szintjeivel.
Ahogy haladunk előre, a történet úgy bontakozik ki, és azt kell mondanom, hogy toronymagasan ez a Sinking City legjobb része. Gyakran éreztem úgy, mintha Lovecraft valamelyik novellája ugrott volna elő, hogy berántson egy sikátorba és beavasson a Necronomicon rejtelmeibe.
A játékmenet és a nyomozós részek is összességében jól működnek, bár egy idő után kicsit önismétlőnek éreztem őket. Gyakran egészen ködös infókat kapunk következő nyomunkhoz, melyeket beszélgetésekből, újságcikkekből, elejtett tárgyakból, vagy Reed látomásaiból tudunk összelegózni. Miután levonjuk a megfelelő következtetéseket, átballagunk a következő helyszínre, ahol folytatjuk a nyomozást. Nincs forradalmi megoldás, de legalább megtornáztatják a feladványok a játékos agyát, és jó érzéssel tölthet el, ha sikerül rájönnünk, hol lehet a következő nyom.
[h]Süllyedő színvonal[/h]
Ha már ballagás: bosszantóan sokat kell caplatni, és a bugos motórcsónak fedélzetén szelni a habokat. A gyorsutazó pontok több, mint hasznosak, de a sétálgatás még ígyis kicsit időhúzósra sikeredett. És a fájdalmasan sok oda-vissza battyogást a környezet sem tupírozza fel élvezhető szintre. A “nyílt világú” város ugyanis rettentően unalmas és üres. Minden utca és ház ugyanolyan, az NPC-kkel nem lehet interakcióba kerülni. A bekezdés elején említett motorcsónak mindenben megakad, random belassul, és cseppet sem kellemes vezetni. Oakmont városában minden roppant disszonáns hatást kelt, ami lehet, hogy a fejlesztők célja volt, de valahogy sehogy sem akart összeállni kerek egésszé.
A harcokat pedig azt sem értem, mi a jó francnak kellett erőltetni. Gyakorlatilag fegyverünk használhatatlan, a célzás otromba, és a legapróbb mértékben sem tud bármit hozzátenni a játékhoz. Bőven elég lett volna egy átvezetőben lerendezni, hogy mondjuk Reedet megtámadja egy ilyen vízilény-izé, és agyoncsapja lapáttal. Ehhez nem kellett volna craft rendszert (!) és lőfegyvereket bevonni. Sem a horrorhoz, sem pedig az akció-faktorhoz nem ad hozzá.
[h]Egyszerhasználatos[/h]
Amit kifejezetten élveztem a játék során az az volt, ahogyan az elmerülő város metaforájaként Reed is elmerül az őrületben. Tetszett, hogy megismerhettük Oakmont bizarr mindennapjait, a különös halszerű Innsmouthereket, a helyi rasszizmust. Bár a küldetések nem mindig voltak élvezetesek, a sztori szerencsére kárpótolt.
Összességében tehát a Sinking City egy több sebből vérző próbálkozás, amit igyekeztek menteni a masszív lovecrafti történettel. Sajnos annyi hiba van a játékban, hogy gyakran a játékélmény rovására ment. Az irányítás ügyetlen, a harcrendszer fölösleges, a grafika helyenként botrányos, a világ pedig ízetlen, üres. Maga a játék cselekménye ugyanakkor magával ragadó, és sok érdekes témát feszeget. Érzem, hogy a fejlesztők ennél többet szerettek volna kisajtolni, hiszen tetten érhető, hogy van benne lélek, de egyszerűen ennyire futotta. Lovecraft rajongóknak egy végigjátszást megérhet, ha kap valami nagyobb leárazást a program.