A Sony-féle Pókember-univerzumról sok mindent el lehet mondani, kivéve azt, hogy sikeres lenne. A Marvel Moziverzum sikerét megirigyelve próbálták a Hálószövő ellenségeit egy tető alá hozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Sok mindent elmond a szériáról, hogy egyedül Venom tudott kiemelkedni, a szimbiótától nemrég búcsúztunk el a Venom 3: Az utolsó menetben, ami minden hibája ellenére is egy szórakoztató lezárása lett Eddie Brock kalandjának. Mindez nem mondható el a borzalmas Morbius-ról és az idén februárban debütáló Madame Web-ről. De legalább Dakota Johnson engem be tudott hálózni.
A Kraven, a vadász ennek a nem éppen jóhírű társaságnak lett az utolsó tagja idén decemberben. Őszinte leszek, abszolút nem vártam semmit sem a filmtől. Az előzetesek egy véres drámát sejtettek, Aaron Perry Taylor-Johnson pedig a vadász szerepében egyből levett a lábamról. A gyilkos járat óta követem a munkásságát, szóval örültem neki, hogy végre egy testhezálló szerepet kapott. Kár, hogy még ő sem tudtam megmenteni a filmet a totális kivérzéstől.
Te lenni vadász? Vagy te lenni préda?
A sztori kicsit olyan, mintha pár orosz tinédzser bevodkázott volna és elkezdett volna poénból a ChatGPT segítségével egy menő forgatókönyvet írni. Aaron Taylor-Johnson antihőse, Sergei Kravinoff és testvére, Dmitrij kamaszkorába nyerünk először betekintést. A tesóknak nem igen volt felhőtlen gyerekkoruk, kegyetlen maffiózó-apjuk, Nyikolaj kemény fickót és vadászt akar nevelni a fiaiból. Persze erre a legjobb terep Afrika, ahol egy balul elsült oroszlánvadászat során Sergei szuperképességekre tesz szert.
Hősünk legelső dolga megpattanni a toxikus családi környezetből, viszont nem veszi rá a lélek, hogy az elszenvedett traumáit és a sérelmeit számon kérje a fateron. Ehelyett remeteként él az isten háta mögötti orosz sztyeppén, hobbiból pedig különféle rosszarcúakat vadász le. Pont olyanokat, mint a kedves papa. Ezzel persze veszélybe sodorja saját magát és a szeretteit is.
Ebből a sztoriból elég sok mindent ki lehetett volna hozni, viszont végül egy kusza, túlságosan szerteágazó katyvasz lett a végeredmény. A film bedob egy rakat képregényes karaktert, gonoszt, akikkel látványosan nem tud mit kezdeni. Rhinó, mint az ügyeletes legyőzendő gonosz egy paródia, egy rossz vicc csupán. A másik rosszfiú meg nem képes elszámolni háromnál tovább. De legalább kap pár látványos gyilkosságot. A leginkább fájó pont viszont nem ők, hanem Calypso karakterének az elherdálása, aki egy sablonos mellékszereplővé vált a filmben. De legalább jól mutat a vásznon.
Apámra ütök
A Sony-féle Pókember-univerzumnak az egyik legnagyobb problémája pont Pókember hiánya. A közkedvelt Hálószövőt nem tehetik meg ellenségnek, szóval különféle töltelékgonoszokkal helyettesítik. A Kraven, a vadász is látványosan szenved attól, hogy Sergei hőn áhított Moby Dick-je helyett nincsen nagyvad a vásznon. A központ szál még akár érdekes is lehetne, Kraven és édesapja közötti konfliktus csak lóg a levegőben. Persze láttuk már a klasszikus Star Wars-trilógiában, hogy milyen az, amikor a hős kénytelen azzal szembesülni, hogy az apja gonosz és látszólag menthetetlen már a lelke.
A Batman: Kezdődik! mutatta be nekünk szinte tökéletesen, hogy milyen az, amikor a tanítvány szembesül a mestere bűneivel és a gyarlóságával. Ehelyett elintézi annyival a film, hogy Kraven nem akar olyan kegyetlenné és szívtelenné válni, mint az apja. Közben meg ő is zokszó nélkül irtja az ellenlábasait. Az egészet lerendezik azzal a klisés felütéssel, hogy mindenkiben él egy vadállat. Esküszöm, már vártam, hogy elsüssék a „melyik farkast kell etetni” tanmesét. De legalább látványosra sikeredett a végső leszámolás a faterral. A végső csavar eléggé kiszámítható, viszont ad egyfajta lezárást az egésznek. Még ha kissé pózőrködésnek is hat a végkifejlet.
Tegyük hozzá, hogy az is sokat dobott volna az összképen, ha a színészek nem kamu orosz akcentussal mondták volna fel a szöveget. Legnagyobb bánatomra magyar szinkronnal néztem a filmet, erre pedig rátett még egy lapáttal a túlerőltetett kamu orosz dialektus. Aaron Taylor-Johnson még így is menti, ami menthető, jól láthatóan alaposan kigyúrta magát a szerepre. Russell Crowe pedig, mint a toxikus apa karakter hiába lett elképesztően sablonos, az unott játéka ellenére is hajlamos ellopni a show-t a fiatalabb kollégáktól.
Vérszagra gyűl az éji vad
A 18-as korhatárbesorolás némi reménnyel kecsegtetett, az összképet tekintve viszont igencsak felemás lett a végeredmény. A Kraven, a vadász jóval bevállalósabb az átlagos szuperhősfilmeknél, persze nem kell rögtön a Logan-re vagy a Deadpool és Rozsomák-filmre asszociálni. Az akciók kellően véresek, Kraven igencsak rászolgál a nevére, szó nélkül belez ki vagy éppen nyársal fel bárkit, aki az útjába kerül. A brutalitással nincsen is probléma, sajnos ezekből a jelenetekből meglepően kevés van. Sajnos az ostoba párbeszédekből és az idegesítően semmilyen mellékszereplőkből annál több.
Plusz a kamera hajlamos szégyenlősen elfordulni egy-egy durvább résznél, a trancsírozás jelentős része a vágószobán végezte. Kiemelkedőbb akciószekvenciát nem is tudnék nagyon mondani, egyedül talán a városi üldözést tudnám kiemelni, amikor antihősünk mezítláb kergeti a felhőkarcolók árnyékában az autóval menekülő gonosztevőket. Amit viszont muszáj megemlítenem, az a borzalmas CGI. Már-már mulattatóan otrombák a CGI-állatok a filmben. Legyen az egy oroszlán, bivaly, vagy éppen medve, elképesztően műnek és mesterkéltnek hat az egész. Igazán kölcsönözhettek volna pár vadállatot az élőszereplős oroszlánkirályból.
Aki megöl egy legendát, az maga is egy legendává válik
Témáját tekintve a Kraven, a vadász egy igencsak fontos témakört, az ember és a természet kapcsolatát járja körbe. Hősünk ugyanis amolyan ökológiai önbíráskodóként az orvvadászokat és a bűnözőket vadássza le brutálisabbnál brutálisabb módon. Kraven a természet védelmezőjeként őrlődik a csillapíthatatlan vérszomja és az igazság utáni vágya között. Kifejezetten önreflexív tud lenni ezáltal a film, hogy egy legendás vadászt szembesít a vadvilág megőrzésével kapcsolatos erkölcsi dilemmákkal.
Emellett a film univerzálisabb témákat is feldolgoz: az erőszak generációk közötti öröklődését, a mérgező örökség elleni küzdelmet és a megváltás keresését is bemutatja. Kár érte, hogy az egészet lerendezi annyival, hogy „az erősebb kutya baszik„. A csapongó, fókuszát vesztett cselekmény és a felesleges karakterek pont a központi mondanivalójától fosztják meg a filmet. Pedig még az operatőri munka, a sötétebb tónusú képi világ és a természetbe elhelyezett, elvadult környezet is ennek a vadászós tematikának tartanak bakot. Felfogható az egész egyfajta spirituális utazásnak, amiben egy gyökereit vesztett vadász próbál meg visszatalálni az ősei által kijelölt ösvényre.
A vég kezdete vagy a kezdet vége?
A Kraven, a vadász a Sony Pókember-univerzumának talán utolsó filmjeként inkább lett egy véres hattyúdal, mint egy üdítő kivétel. Hiába próbálja meg megmenteni Aaron Taylor-Johnson egymagában a filmet, ha az érdektelen cselekményszálak és a felesleges mellékszereplők totálisan szétbarmolják a történetet. Kár érte, mert jól láthatóan egy komolyabb hangvételű alkotásnak készült. Hiába rejtett potenciákat a remek apa-fia konfliktus, ha ezt nem tudja rendesen kiaknázni a film. A véres akciók legalább rendben voltak, még ha a harcok többségét kegyetlen módon megnyirbálták a vágóasztalon.
A borzalmas CGI pedig az egésznek megadta a kegyelemdöfést. Az egészben csak azt sajnálom, hogy közben meg ott volt a potenciál a filmben. Az ember és a természet kapcsolata egy kifejezetten hálás téma is lehetett volna, amennyiben erre helyezték volna a fókuszt. Akárcsak az olyan univerzális témák, mint a generációs traumák feldolgozása és a megváltás keresése. Mindezeket a film sikeresen feláldozta a csapongó cselekmény oltárán. Ezek után szerintem felesleges reménykedni abban, hogy végre összeáll a Pókember ellenségeit tömörítő Baljós Hatos csapata.
A Kraven, a vadász december 12-től látható a mozikban.