Már az E3-as bejelentéskor is aranyos és érdekesnek tűnt a Life is Strange univerzumába ágyazott The Awesome Adventures of Captain Spirit. Mivel a játékot ingyenesnek jelentették be, így tűkön ülve vártam a Júnis 26-i megjelenést. Kíváncsi voltam, hogy a franciák mit tudnak kezdeni egy olyan témával mint a gyermeki képzelőerő. A végeredmény fájóan rövid, de annál tömörebb élmény lett.
Amikor a Square Enix és a Dontnod bejelentette 2014-ben a Life is Strange-t, nem sok hullámot keltett bennem. Egyrészt azért mert az első játékuk, a Remember Me után (ami méltatlanul merült a feledés homályába) enyhe visszalépésnek éreztem a koncepciót. Másrészt akkoriban még bőven abban a hitben voltam sokakkal egyetemben, hogy az epizodikus “kalandjátékok” egyeduralkodója a Telltale Games. Nekik működik, ők tudják, hogy kell ezt csinálni. A The Walking Dead második évada után joggal gondolta mindenki ezt. Kis túlzással mondhatjuk, hogy Clementine története magasra tette a lécet. Olyan magasra, amit nehezemre esett elhinni, hogy pont az identitásukat kereső, második játékos Dontnod fog megugrani.
Végül kicsit több mint egy évvel később lezárult az “első évad” és beruháztam rá. Az első pillanattól a képernyő elé szegezett és minden prekoncepcióm ellenére megvett kilóra a Life is Strange. Hiába szenvedett ugyanattól, ami gúzsba köti mind a mai napig a műfajt. Gondolok itt a korlátolt játékmenetre és arra, hogy a logikai feladványokra a felvetett problémákra általában egyféle megoldás van. Amire ha nem jössz rá gyorsan, a játék a szó szoros értelmében megáll. Azonban ezt könnyedén ellensúlyozta a történet, a narratíva és a gondosság, amivel kidolgozták a játékot. Legyen szó a referenciákról, a húsvéti tojásokról vagy a tonnányi foreshadowingról (sejtetésről?!), ami előre vetített bizonyos beláthatatlan következményeket. A sokszor túlzottan kidolgozott részleteknek hála pedig a játékos inkább érezte úgy, hogy az események nem köré épülnek fel, hanem tőle függetlenül is zajlanak. Még ha ezek java része egy-egy jól elhelyezett jegyzetnek vagy egy szkriptelt beszélgetésnek volt köszönhető, fenntartva a élő, lélegző világ látszatát. Ezt próbálja tovább vinni a The Awesome Adventures of Captain Spirit is.
[h]Mindenkinek kell egy hős[/h]
Az alig 1-2 órás történetben a 10 éves Chris-t irányíthatjuk, aki szoros kapcsolatot ápol a szuperhős történetekkel és az a fajta álmodozó gyerkőc, aki a wc papírt is telekinézissel tekeri le a gurigáról. Édesapjával élnek ketten és épp a karácsonyfa díszítésre készülnének, ám papa előtte még meccsnézésre adja a fejét. Így Chris úgy dönt, hogy végre összeállítja képzelt szuperhős identitása, Captain Spirit öltözetét. És innen ketté is választhatjuk a történetet.
A felszínen kapunk egy aranyos sztorit, ahol Chris részben a valóságra reflektáló álomvilágából kapunk egy kis szeletet. Ami remek kapcsolódási pont a játékosok számára, hisz mindannyian voltunk gyerekek. Mind ismerjük azt amikor a bot a leghatalmasabb kard, amit valaha forgattak kerek e világon. Amikor a Matchbox a leggyorsabb autó a versenypályán, a műanyag teáskannából valódi tea folyik, a leghűségesebb társunk egy akciófigura és a sötétben egyik legyőzendő ellenségünk lakozik. A felszín alatt azonban egy igen komoly családi dráma körvonalai bontakoznak ki. És itt jön ki, hogy a Dontnod milyen remekül terelgeti végig a játékost a történetet. Feltéve ha az hagyja. Ugyanis a sztori akkor lesz kerek, ha szánunk időt a felfedezésre és figyelünk a részletekre, elolvasgatunk mindent. Ezek egy részére (többnyire a fontosabbakra) ügyesen vezetnek rá a fejlesztők bizonyos feladatokon keresztül. Ám a történet szempontjából kevésbé fontos, de azt tovább bővítő információkra nekünk kell rátalálnunk. Amik nélkül ugyan megvan a játékos, de ezek birtokában jobb rálátása van az események hátterére.
A Captain Spirit legérdekesebb része viszont egyértelműen az, amikor ez a két szál találkozik. A felszínre kerül a tragédia és keveredik a Chris által kitalált és a valós eseményekkel. Ennek hála pedig egy olyan cliffhangerre fut ki a sztori, ami minimum fejvakarásra készteti az embert.
[h]Különös élet, fantasztikus kalandok[/h]
A játékmenet a már ismert mederben folyik. Sétálgatunk körbe, nézegetünk dolgokat, beszélgetünk és interakcióba lépünk a tárgyakkal. A fentebb taglalt hátrányokkal együtt. Az egyetlen elem ami változott, hogy Max hiányában itt értelem szerűen nem az időt manipuláljuk. Cserébe bizonyos esetekben segítségül hívhatjuk Captain Spirit erejét, ami inkább jópofa, mintsem valódi játékmechanika lenne. Egy picit látványosabb változás a látványt érte, amit nagyságrendileg a Telltale játékok grafikai előrelépésének szintjén mozog. Részletesebbek lettek a modellek és a környezet. Illetve megváltak a mosott textúráktól, amik gyakran olyan hatást keltettek, mintha egy óvodás összefirkálta volna őket zsírkrétával
Azonban Captain Spirit kalandjai enélkül is remekül muzsikálnak. Hossza és időzítése okán nem szabad (egyenlőre) többként kezelni mint egy jól összerakott spin-off vagy egy kedvcsináló előzmény a szeptemberben rajtoló Life is Strange 2-höz. Viszont tekintetbe véve a nem létező árcédulát és a kivitelezés minőségét, nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek. Ehhez pedig még a Life is Strange ismerete sem szükséges.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!