A Bloober Team megítélése eléggé ellentmondásos. Bár sokan szívesen játszanak menetrendszerűen érkező pszichológiai horrorjaikkal, egy réteg egyenesen ki nem állhatja őket. Meg lettek már vádolva ötletlopással, rendszeresen megkapják, hogy lényegében szkriptelt sétaszimulátorokat gyártanak (akárhogy is, a korszaknak vége). A Silent Hill 2 remake kapcsán pedig a rajongók összeszorított farpofái miatt a bejelentés óta jelentősen lecsökkent a csatornák forgalma. A helyzet néhol messze túl lett lihegve, de tény, hogy a lengyel fejlesztőcsapat elég hullámzó minőségben adja ki alkotásait. Legújabb terméküket, az egyszerűen csak Layers of Fear-nek keresztelt gyűjteményt pedig elsőre nem is egyszerű hova tenni.
Azon persze már régen túl vagyunk, hogy egy sorozatban a megjelenésekhez rendelt címek vagy sorszámok bármennyire is segítenek az egyszerűbb lelkeken. Van, hogy akár remake miatt, akár témamegjelölési céllal egy sokadik kiadásra aggatnak 1-es sorszámot, 2019 óta pedig rendesen zavarba ejtő, hogy melyik Modern Warfare részről van szó, szóval szoktatva vagyunk a fura elnevezésekhez. Ennek ellenére a bejelentéskor képtelenség volt megmondani, hogy a Layers of Fear egy új rész, egy remake, esetleg egy reboot lesz-e, vagy hogyan fér el egymás mellett a két rész és a kiegészítők. A megfejtés pedig valóban kicsit különös. A Layers of Fear ugyanis egy gyűjtemény, amely mindkét eddigi részt tartalmazza, de kapott egy narratív keretet, és némiképp a játékmenetbe is belenyúltak. A gond csak az, hogy ezzel nem feltétlenül jártunk jobban, mintha csak hagytak volna mindent úgy, ahogy volt.
Persze 2023-tól nem lett volna karakteridegen, ha egy hétéves franchise remakelésével folytatódik, fundamentális változások azért nem történtek. Ennek megfelelően (pláne, hogy minden eddigi részt kritzáltam is már) ez nem egy hagyományos kritika lesz, sokkal inkább a változások és a keret értékelése. Ez nem jelenti azt, hogy egy-egy élményem ne értékelődött volna át, de erre még később visszatérünk.
Keretes szerkezet
Az egészet összekötő kapocs, az író szála például kifejezetten középszerű. Hősnőnk egy kiégett regényíró, aki egy különös pályázat megnyerése után egy világítótoronyba vonulhat el alkotni. Az épület azonban hamar a börtönévé válik, ahova szerződése és egy zsarolás zárja. Az ihlet pedig nem jön, így egy torz festményben lakó fenyegető entitással köt alkut. A múzsacsók hatására csak úgy folynak az oldalak – ezek lesznek a már ismert játékok, azonban hamar kiderül, hogy a segítségnek komoly ára van.
Ebből a felállásból lehetne használható eredményt faragni, de ehhez messze túl kevés kockázatot vállaltak a fejlesztők. Ennek a szálnak kellene körbefognia, összetartania az antológia egységét, de ez tűnik a legidegenebbnek. Nem mintha a két játék úgy egyébként ne ütne el egymástól, így pedig az összhatás olyan, mintha a Mona Lisából és az Avignoni kisasszonyokból kivágott részeket egy ikeás képkeretbe akarnánk beszuszakolni. Az író története nem elég érdekes, nagyon kevés időt kap, és ennek megfelelően nincs is kifejtve. Lenne potenciál, de néhány széthagyott feljegyzéssel és nagyjából tíz perc cselekménnyel nem lehet kitölteni az űrt. A végeredmény nem is igazán hatásos, így leginkább csak egy audiokommentár szerepét tölti be.
Az író ugyanis narrálja néha a történteket, amely elég furcsa megoldás, és nem sokat segít az immerzión sem. Folyamatosan tudatosítva van, hogy itt csak egy tárlatvezetésen veszünk részt, és bár ez alapvetően nem sok mindent befolyásol, az egyes befejezések üldözését rendesen tönkre tette számomra. A rajtuk utólag végigfuttatott motívumok pedig erőltetettnek tűnnek, egy pillanatig sem érződik organikusnak az összetartozásuk. Így az író története az egy szál befejezéssel teljesen szükségtelennek érződik, a benne felbukkanó egy-egy hatásosabb jelenet ellenére is.
Egy restaurált festmény
De akkor térjünk is rá magukra a játékokra, amelyek a gyűjteményt képezik! A Layers of Fear (mármint nem ez, hanem a részhalmaz) eredetileg 2016-ban jelent meg, és hamar nagy népszerűségre tett szert. Egy festőt irányíthattunk, aki hazatér omladozó házába, hogy befejezze az utolsó, nagy művét. Időközben alászállhatunk elboruló elmélyének poklába, és egy kicsavart, szürreális világban élhetjük át tragikus múltját.
Az őrület átélésében segít, hogy környezetünk a szemünk láttára alakul át körülöttünk, a romos kúria szobái kényükre-kedvükre tagadják meg az építészmérnökök eredeti szándékát. Sosem bízhatunk a szemünkben, a logikában, ha hátat fordítunk, jó eséllyel történik valami változás. Ez annak idején egy egyedi, ötletes mechanika volt, és megfelelő atmoszféraépítéssel sikerült egy hátborzongató horrort alkotni. Mindezt úgy, hogy meghalni azért nem igazán lehetett, és közvetlen veszélynek sem voltunk kitéve, de a csontig hatoló hangulat elvitte a hátán az egészet, és jól megágyazott a valóban lehangoló, felkavaró történetnek.
A Layers of Fear-ről szinte kizárólag jó emlékeim voltak, a Bloober Team egyik legjobb alkotásaként tartottam számon (egyedül az Observer veheti fel vele a versenyt). Aztán arra lettem figyelmes, hogy játszom a Layers of Fear-rel a Layers of Fear-ben, és egyszerűen nem élvezem. Ennek persze több oka is van. Egyrészt, a festő története az első horrorélményeim között volt, és így úszott rajta némi Barbie-színű köd. Továbbra is fenntartom, hogy egy jó játék, de azóta láttam ennél bőven erősebb, hatásosabb darabokat is. Másrészt, kifejezetten nem tett jót, hogy a trükkök nagy részére fejből emlékeztem. Így sok elveszett a varázsból, jobban biztonságban éreztem magam, nem tudtam rácsodálkozni igazán semmire. Már csak azért sem, mert az itt használt fogást azóta minden második játék beveti a műfajban, és ebben maga a Bloober a fő kerékkötő.
Kéretlen firka
De ami igazán betesz az élménynek, az az, ahogy utólag hozzányúltak a játékmenethez. Azt hinné az ember, hogy egyfajta uniformizálás történt, és az első rész is megkapta utódjának olyan innovatív és előremutató megoldásait, minthogy lehet guggolni és futni, de ilyenekre nem került sor. Nem nyúltak bele igazán a helyszínekbe, a történetbe, vagy éppen a fő attrakcióba sem, de ez talán jobb is így. Viszont úgy tűnik, szívükre vették azok panaszát, akik több játékmenetet és kézzel fogható veszélyt akartak, és a nyomunkba küldték a ház szellemét.
Ő az első részben csak egy ijesztés kelléke volt, egy távoli díszlet, aki a feszültség fenntartására szolgált. Most előlépett a reflektorfénybe, és ettől ijesztőbb ugyan nem lett, de cserébe kellemetlen annál inkább. A hölggyel könnyedén felvehetjük a harcot, ha rávilágítunk a lámpásunkkal, és annak fényét rá is fókuszáljuk. A lámpa csak egy ideig használható egy huzamban, de mivel a sötétség nem igazán fog rajtunk, praktikusan egy fegyvert kaptunk a kezünkbe, amivel bármikor elintézhetjük a tévelygő lelket. Cserébe ő nem száll le rólunk, és idegesítő darázs módjára újra és újra meg akarja kóstolni a reggeli mézes teánkat, így folyamatosan hessegetni kell. Nem lesz ettől félelmetes, cserébe kapunk egy bosszantó tényezőt pont a keresgélős szekciók idejére. A dolog nem tragikus, de ennél még az is jobb megoldás lett volna, ha hagyják az eredeti, azért idővel ellaposodó fióknyitogatást.
Persze nem hagyhattak mindent a helyén, de nem érzem, hogy tudták volna, hogy nyúljanak hozzá. A szellemnénin túl az egyetlen újdonság, hogy néhány elénk kerülő akadályt is levilágíthatunk, amely ettől szintén eltűnik. Nem egy nagy adalék, és továbbra is az a pár okosan összarakott feladvány és ötletes bazári mutatvány viszi el a hátán az egészet. Nem mertek igazán újítani, változtatni a formulán, de az eredeti esszenciát mégis elrontották. Ennél az is sokkal jobb lett volna, ha helyben hagyják, mert a változások nem előnyére történtek. És persze, a festő kálváriája még mindig szívbe markoló, a történet erős, de ez csak a fináléra feledteti a nosztalgia halálát.
Ami halott, nem halhat meg többé
Az persze nem nagy meglepetés, hogy ami elsőre is rossz volt, az feldolgozva sem megy a mennybe. A Layers of Fear még 2016-ban megkapta Inheritance névre hallgató DLC-jét, amely a festő lányára fókuszál. Az ifjú hölgy szintén meglátogatja a siralmas családi lakot, hogy újraélje gyermekkora keserűségét. A rövid túra persze hamar megbontja az alaprajzi kereteket, hogy közelebbről élhessük át a szomorú emlékeket. A gond csak az, hogy mindez egy rövid, fókuszálatlan kiegészítőt adott eredményként.
Ez pedig semennyit sem változott az újrakiadásban. Az összes kontribúció az eredetihez egy zseblámpa lett, minden különösebb indok nélkül. Ezen kívül maradnak a zavaros emlékképek, és azok a szekciók, amelyeket csak elhanyagolás-szimulátornak nevezek. Kellemetlen, időhúzó szakaszok, ahol az apánk kiabál velünk, hogy mennyire szerencsétlenek vagyunk. De az se jobb, amikor totyogó kisgyerekként valami sűrű ködben mászkálunk az ingerszegény folyosókon, hogy rosszul designolt fejtörőket oldjunk meg. Úgy hiányzott ez az élmény, és szinte változtatás nélkül megkaptam. Köszönöm.
A sztori azért itt sem rossz, akpunk valamennyi plusz kontextust, és a befejezések is korrektek. Nem ragad meg annyira, mint az alapjáték, de így is ez a DLC egyetlen értékelhető része. Legalább tényleg nem hosszú, és nagyjából egy óra után nem háborgat többet minket.
“Egy jó asszony mindent megbocsát”
A gyűjtemény egyetlen valódi hozzáadott értéke egy második kiegészítő az első részhez, a The Final Note névre hallgató DLC. Ez a festő feleségének a szenvedéseit mutatja be. Az egykor ünnepelt zongorista egy balestben megégeti a kezét és az arcát, ez pedig derékba töri a karrierjét és a házasságát is tönkre teszi. Szegény asszony egymásnak ellentmondó baráti tanácsokkal a batyujában kénytelen szembe szállni az élete kihívásaival. Jó anya akar lenni, vissza akarja szerezni az élete értelmét és a férje vonzalmát, de belül tudja, hogy mindez esélytelen.
Az eddig méltatlanul elhanyagolt karakter drámája talán a leghatásosabb az elátkozott családból. Az egész ház dugig van láncok tonnáival, amelyek a zenész lelki állapotát jelképezik. A bezártság érzete nyomasztja, rab a saját testében, a házában, ahol csak keserűség és elvárások fogadják. Ahogy haladunk a történet vége felé, és apránként felfejtjük lelkének mélységeit, úgy omlanak le ezek a láncok, hogy eljussunk mindennek a centrumába, a műterembe.
Nemcsak kapunk néhány új helyszínt, de az eddigiek is új formában, új hangulattal jelennek meg. Talán az újdonság miatt, de egy feszült és hatásos őrületet kapunk, amely messze jobban összeállt, mint a férj már sokszor látott sötét gondolatai. Ez egy elemi erővel ható, szimbolikus élmény, amelybe még az érthetetlenül visszatérő szellem sem rondít bele. Ezúttal sokkal több terünk van manőverezni, és nem annyira a keresgélésen van a hangsúly, így néhány intenzív világítás belefért. Ahogy illik, itt sem csak egy befejezést kapunk, és egyik sem marad hatás nélkül. A Final Note menti meg ezt a gyűjteményt a teljes feleslegességtől.
Szerep/játék
Az ódon kúria háromszori bejárása után nem volt bennem maradéktalan várakozás a Layers of Fear 2 óceánjárója után. A folytatásról még viszonylag friss emlékeim voltak, hogy nem lett az igazi, így nehéz volt nem fekete bárányként tekinteni a színész történetére. Főhősünk egy hatalmas hajón forgat fimet egy rettegett rendezővel. A zsarnoki direktor kedvéért teljesen eggyé kell váljon karakterével, de ebben akadályozzák felszínre törő emlékei a családjáról. Hamar kiderül itt is, hogy semmi sem az, aminek látszik, és elmosódik a határ valóság és hallucináció között.
A Layers of Fear 2 annak idején több sebből is vérzett. Egyrészt, messze túl sok benne a céltalan és eseménytelen sétálgatás. Ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik egy másik, csak ebben a játékban ez vagy ezerötszázszor lejátszódik. Eleinte kifejezetten unalmas tud lenni a kicsavart hajó felfedezése. Idővel persze sűrűsödik a hangulat, lesznek egészen izgalmas és hátborzongató jelenetek, de végig érezhető egyfajta vontatottság rajta. A recept valahogy nem mindig áll össze, és ez kicsit fárasztóvá teszi a második rész nagyjából 5 óráját.
Aztán a bekerülő játékelemek sem mindig sültek el jól. Kaptunk egy kitartó szörnyet, aki ellen kényelmetlenül sok kísérletezéssel teli üldözős jelenetet szenvedtünk el. És kaptunk egy csokor nehezen értelmezhető mechanikát is, mint a pásztázó fények, amikbe nem léphetünk bele, vagy egy labirintusban minket kergető forgószelet. Az élmény legalábbis felemás volt, és messze nem olyan emlékezetes.
Feketéből fehér
Ahogy az első résznél, itt sem történtek drasztikus változások. Alig nyúltak bele a pályákba, a felépítésbe, és úgy általában ugyanaz a hangulat, ugyanaz az élmény fogad. Először gondoltam, hogy stílszerűen át is másolok pár bekezdést a 2019-es kritikámból, de végül ezt nem éreztem volna korrektnek. Ugyanis a változtatások, ha nem is lettek túlzottan szignifikánsak, de legalább a játék előnyére váltak.
Itt is megkapjuk a szörnyoszlató varázs-zseblámpát, de itt az egyszerű úttisztítás is sokkal szórakoztatóbb. Ezúttal nem csak felrobbantjuk a dolgokat, hanem manökeneket tudunk mozgatni jobbra-balra. Mechanikailag nem csinálunk mást, mint az első részben, de azért lássuk be, nem mindegy, hogy vörös pacákat durranunk ki, vagy embernagyságú bábukat lökünk a falhoz.
Az pedig jót tett az idegeimnek, hogy szembe tudunk szállni a szörnnyel, ugyanis így jóval kevesebb trial-and-error állja utunkat. A játék itt eleve egy szörny jelenlétéhez lett designolva, mind felépítésben, mind tempóban (jóval kevesebb a keresgélés). Így pedig csak egy plusz eszközt kaptunk a kezünkbe, és a helyszíneket is sikerült felturbózni, ezáltal határozottan javult a játékmenet színvonala. Nem sikerült teljesen száműzni a bosszantó jeleneteket, de a fejlődés tagadhatatlan.
A Layers of Fear 2 így egészen közel van a lerontott első részhez, már csak azért is, mert a története sem volt soha rossz. Kicsit titokzatosabb, mint a festő sztorija, de a színésznek is kijárt egy érdekes, érzelmileg megviselő lejtmenet. Továbbra sem egy klasszikus, de egy korrekt játék.
Szélesvásznú film
Végül néhány szót ejteni kell a közös változásokról. Ebben van néhány extra beállítás, mint például a biztonságos üzemmód. Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné tehetjük a halált, ami a változtatások fényében ha nem is indokolt, de megfontolható. A másik, sokkal lényegesebb módosítás a grafikát érintette. Bár soha nem néztek ki rosszul, mindkét játék újra lett építve Unreal Engine 5-ben, és szebbek, mint valaha. A világítótorony szobái is pofásak lettek, ez jelenleg az egyik legmutatósabb horrorjáték a piacon. Mindehhez nem is fut rosszul, úgyhogy elismerés illeti a nem szükségszerű, de jól sikerült felújítást.
Azért az új kiadással problémák is érkeztek. Néhány új bug nehezíti az előrehaladást, a szinkron pedig kicsit szétesett. Az első rész levelei kaptak szinkront, a második epizód irományai nem. Teljesen következetlen, hogy mikor és milyen formában vannak felolvasva az aláírások. Ráadásul az egyes sorok között valószínűtlenül kevés idő telik el, így teljesen természetellenes a szinkron hatása. Nem nagy dolgok, de zavaró annyira, hogy feltűnjön, és elvegye a beleélés lehetőségét.
Ez pedig jó összefoglaló az egész kollekciónak. Nem rossz, de sokszor csak belerondít az élménybe – így járt az első rész és az író története is. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ezek továbbra sem rossz játékok, és némely változtatás előnyére vált a szériának, így az összkép leginkább semleges. Viszont jó kérdés, hogy így van-e értelme beszerezni. Aki még nem játszott vele, annak talán, de ő jobban járna az eredeti első résszel. Aki rajongó, annak érdemes lehet a feleség szemszögét is végigkövetni, de neki a változtatások többsége nem jönne be jó eséllyel. Nem is tudok erre egy konkrét konklúziót mondani. Ez egy közepes, némiképp szükségtelen kiadás, amit egyéni ízlés szerint érdemes kipróbálni, vagy messzire elkerülni.