A múlt héten a Polgárháború kritikámat azzal kezdtem, hogy sokféleképpen meg lehet közelíteni egy háborús filmet. Alex Garland egy egyedibb nézőpontból tekintett az öldöklő küzdelemre, és célja leginkább a könyörtelen valóság bemutatása volt. Bár a Maga a pokol (Land of Bad) szintén 18-as besorolást kapott, és szintén kimondja, hogy a háború mindig embertelen, mégis a Polgárháború antitézisének tekinthető. William Eubank író-rendező ugyanis vizet prédikált és bort ivott, és egy tipikus macsó, amerikai katonai filmet hozott tető alá. Ezt az alkotást csak a benne használt technológiai fogások tartják távol a 80-as évektől. Nem feltétlenül lett rossz ettől, de mély mondanivalót, vagy a látványos robbanásokon túlmutató értékeket nagy kár lenne keresni benne.
A szigeti veszedelem
Az Air Force tapasztalatlan őrsmesterét, Kinney-t (Liam Hemsworth) egy elit kimenekítőcsapathoz osztják be. Az osztag feladata, hogy egy Fülöp-szigeteki dzsungelből kimenekítsenek egy elrabolt CIA-ügynököt egy orosz fegyverkereskedő fogságából. Míg társai, John Sweet főtörzsőrmester, valamint Bishop és Abell őrmesterek a kommandózásért felelnek, Kinney a felettük őrködő drónnal tartja a kapcsolatot. A kis csapat behatol a sűrű őserdőbe, a célpontjuk bázisánál azonban beüt a krach. A szigeten megjelenik egy terroristacsapat, akik válogatás nélkül mészárlásba kezdenek. A civilek védelmében közbelépő amerikai katonákat hamarosan hatalmas túlerő kezdi vadászni. A társaitól elszakadó újonc Kinney-nek gyorsan fel kell nőnie a feladathoz, ha túl akar élni, ugyanis a dzsungelben csak magára számíthat.
Vagyis mégsem teljesen. A már említett drón pilótája, a Kaszás kódnévre hallgató Eddie Grimm százados (Russell Crowe) minden lépését figyeli, és segít neki megbirkózni a mindenfelől özönlő fegyveresekkel. Egyfajta őrangyalként jár el: információval látja el, tartja benne a lelket, és ha kell, rakétákkal küldi meg az ellenséges állásokat. Kaszásnak azonban mindeközben a saját problémáival is meg kell küzdenie: a felesége bármelyik pillanatban szülhet, a bázis többi embere pedig nem igazán segítőkész a mentőakcióval kapcsolatban. Ő azonban nem tágít, és személyes küldetésének érzi, hogy valahogy kihozza az ifjú tisztet a pokolból.
Macsó-hímzés
A Maga a pokol már az első perctől nem akar többnek látszani egy tipikus, enyhén patriotikus akciófilmnél. A katonák ugratják egymást, kigyúrtak, macsók, kemények. Átkommandózzák a dzsungelt, közben pedig alacsonyan szállnak az enyhén kínos beszólások. A falloszméregetés közben azért tényleg egészen izgalmas, ahogy a sűrű aljnövényzet bármikor rejthet egy bújkáló ellenséget. Ezek a kommandózós szekvenciák kiválóan lettek megrendezve. A feszültséget remekül adagolják, és tényleg úgy érződik, súlya van, ki hova lép, amikor elfoglalják a megfigyelőállásokat a célpont bázisa körül.
A hangsúly érthető módon ezen volt, és nem annyira azon, hogy közben értelmes dialógusok hangozzanak el. Az egyetlen kvázi konfliktust Bishop hozáállása jelenti, aki meg van róla győződve, hogy a technológiai eszközök megbízhatatlanok, és csak az emberi erő számít a harcmezőn. Erre ugyan van még visszautalás, de ez az összes felvetett gondolat, amit a Maga a pokol ki tudott sajtolni magából. Persze nem is csoda, hogy mire elszabadul a káosz, már senkinek sincs ideje filozofálni.
Amikor Kinney magára marad, a Maga a pokol megmutatja, hogy adott esetben tud egy kifejezetten jó akciófilm lenni. A korábbiakhoz hasonlóan pattanásig feszülnek a húrok, csak ezúttal a tét is sokkal nagyobb lesz. Az akció is élvezhető, mert hiába a sok rohamosztagosokat alulmúló ellenséges lövész, dinamikus, a helyszínek adottságait kihasználó jeleneteket kapunk. Kinney pedig lassan megérik a feladatra, és egyre több kockázatot mer vállalni, hogy végül egy régi vágású akcióhős legyen belőle.
“Úgy vezet az úton, mint egy láthatatlan kéz”
Őt remekül egészíti ki Kaszás, aki egy láthatatlan szemként vigyáz Kinney-re. Ez az akciójelenetek szempontjából is egyedi és érdekes, és a dzsungel átkutatását is átalakítja. Szerencsére nem unalmassá teszi azt, csak a pánikszerűséget megfontolt izgalomra cseréli, de ez is remekül működik. És ez sem elhanyagolható, hogy ad egy személyes szálat a túlélésért folytatott küzdelemnek. Az, hogy Kinney kap egy beszélgetőpartnert, megakadályozza, hogy túlságosan száraz legyen a szigeti krúzolás, nem mellesleg az őt alakító Liam Hemsworthre is kisebb nyomást helyez.
Az irányítóközpont egyben egyfajta kontrasztot is képez az őserdőhöz képest. Itt vannak más emberek, mindennapi történések. Újra és újra bekopogtat a valóság, legyen szó egy lejáró műszakról, egy szülő feleségről, vagy egy csapatnyi tahó kollégáról. Egyben itt hangzanak el a tényleg értékelhető párbeszédek Kaszás és asszisztense, Branson őrmester között. Branson karaktere az egyetlen aprólékos kőcsipke a baltával faragott karakterek között, ezek a valódi emberi vonások pedig nagyon kellenek az amúgy kíméletlenül macsó alkotásnak.
Azért néha sikerült túltolni a kontrasztot. Azt sem könnyű hova tenni, amikor Kaszás bevásárolni megy (ennek körülményeit inkább nem lőném le), de az legalább szórakoztató. Viszont a bázison végig kosármeccset néző, teljesen destruktív legénységet nem lehet komolyan venni. Egy hadseregben ilyen egyszerűen nem fordulhatna elő, és emiatt nem is tudtak igazán dühítőek lenni (maximum idegesítőek), hiába igyekezett ezen kézzel-lábbal a Maga a pokol.
Michael Bay beájulna
A ló másik oldalán pedig más elemek is csatlakoztak a kollégákhoz. A film az utolsó haramadában egyszerűen eldob mindent, ami különlegessé vagy izgalmassá tette, és teljesen azonosul a 80-as évekbeli hangulattal. Vagyis egy idő után már csak következetlen és vakmerő lövöldözések követik egymást, és egy teljesen agyatlan akciófilm kezd megformálódni. Ilyenkor pedig már nehéz komolyan venni a veszélyt, súlyát vesztik a fenyegetések, és a Maga a pokol a fináléra már képtelen tovább fenntartani az adrenalinszintet. A helyét a tesztoszteron venné át, hiszen még a legnagyobb vérben és sárban is olyan hollywoodian csillog mindenki bőre, de a dagadó izmok alól mind az önreflexió, mind a valódi keménység érzete hiányzik.
Az sem segít sokat, hogy rengeteg a logikátlanság, és még több a hatásvadász, természetellenes pillanat. És persze, egy hasonló akciófilmben tényleg akkor járunk a legjobban, ha nem gondolkozunk, azért meg kell emlékezni róla, hogy nem sok értelmes gondolat szorult meg a forgatókönyvben. Ezt ugyanakkor annyira mégsem vetem a Maga a pokol szemére, mert az akció legalább fantasztikusan néz ki. A jól összerakott lövöldözések mellett az effektekre is ráfeküdtek, a robbanások például óriásit szólnak. Ezzel láthatóan a készítők is tisztában voltak, mert mindegyiket alaposan belassították. Nos, ez valóban nem egy pacifista mozi.
Feladat teljesítve
A Maga a pokol egyébként viszonylag átlagosan néz ki. Az akciójelenetek még egészen dinamikusan lettek felvéve, és a drón által kapott plusz nézőpontok is jót tesznek, de azért nagyon sok kreatívitást kár keresni a fényképezésben. Az ízlésemhez képest sokkal intenzívebben rángatják a kamerát akció közben, de legalább a vágás teljesen korrekt lett. Ahogy nem lehet panasz a díszletekre és a jelmezekre/felszerelésekre sem. A Maga a pokol úgy néz ki, ahogy egy amerikai katonai filmtől elvárnánk, se jobban, se gyatrábban.
A színészi játékot is hasonló ambíciókkal lőtték be a stábnál. Keménynek kell lenni, nem kifejezőnek, és ezt pedig nyilván sokkal könnyebb is félgőzzel lehozni. Persze azért több a viszontagság, mint egy Schwarzenegger-filmben, és valamivel több arcmimikát is igényelnek a jelenetek, de nem éreztem úgy, hogy az alakításával bárki is le akarna venni a lábáról. Russel Crowe-nak van néhány pillanata, meg az ő karaktere egy kicsit komplexebb, mint a frontvonalon harcoló társaké, de láthatóan ő is tisztában volt vele, hogy egy félig komoly akciófilmben játszik. Mellette Chika Ikogwe visszafogott játéka így is egészen jól működik, közöttük legalább van kémia, nem úgy, mint a mentőosztag tagjai között.
Verdikt
A Maga a pokol egy alapvetően szórakoztató és látványos, de közepes akciófilm. Feszült, izgalmas jelenetekkel kezd, a drón által pedig egy érdekesebb megoldás is hozzájárul a középső harmadának szárnyalásához. Sajnos ezután viszont visszatér a 80-as évek hagyományaihoz, és egy túltolt, nehezen komolyan vehető akcióorgiába csap át. Gondolatot meg végképp nem igazán érdemes keresni a film szűk két órája alatt. De végül is ennek a műfajnak tényleg nem ez a célja. Így pedig a Maga a pokol alapvetően ellátja a feladatát, beteljesíti az ígéretét, és leköt egy darabig agyatlan lövöldözéseivel. Egy jobb napon ezért akár a moziba is érdemes lehet elmenni, de szigorúan elvárások nélkül.