Bár még élnek súlyos, tisztázatlan vádak vele szemben, ha csupán filmrendezőként tekintünk rá, Francis Ford Coppola egy rendkívüli alakja az iparnak. Olyan legendás alkotások fűződnek a nevéhez, mint A Keresztapa-filmek, vagy az Apokalipszis most. Azonban hiába a rendkívüli örökség, a Megalopolisz mégsem tűnt egy sikerprojektnek. A film ötlete még 1977-ben fogant meg, azóta pedig majdnem ötven év telt el. Ennyi vajúdás általában nem tesz jót egy alkotásnak, akkor sem, ha a munkálatok közepette évtizedes szünetek is előfordultak. Coppola végül saját pénzből, a szőlőbirtokai eladása után finanszírozta meg a 120 millió dolláros produkciót, és 2022-ben, 45 évvel az első koncepció után kezdett forgatni. A Megalapolisz idén, a cannes-i filmfesztiválon mutatkozott be, és alaposan megosztotta a kritikusokat, nézőket egyaránt. És mivel ez a monumentális mű látszólag teljesen eladhatatlan volt, forgalmazót is csak kínkeservesen talált hozzá. Nem csoda, ha jelentősen vissza kellett fogjam az elvárásaimat, amikor beültem a végre a mozikba is befutó monstrumra.
Minden kút Rómába vezet
Az azonnal kiderül, hogy a pénzemberek miért nem láttak fantáziát a Megalopoliszban. Ez egy nagy költségvetésű szerzői művészfilm. Ez a mondat már magában egy kisebb ellentmondás: nem szokványos, hogy egy kreatív szabadság kiélését biztosító mozi ekkora összegeket nyeljen el. És pláne nem kecsegtet azzal, hogy a nagyközönség számára is érdekes lesz, és vissza is hozza az árát. Erre még Coppola neve és a hozzá csatlakozó hollywoodi sztárok sem elegendőek. Bizonyos szempontból ez kár, hiszen a korlátlan művészi önkifejezés üdítő tud lenni két aprólékos piackutatás után kibocsátott képregény-adaptáció között. Ugyanakkor keskeny a határ a szárnyaló szabadság és a totális káosz között, és a Megalopolisz előszeretettel szédül át az utóbbi oldalra. Ilyen szempontból pedig már nem akkora tragédia, hogy nem verik el ilyesmire minden évben egy kisebb ország GDP-jét.
Pedig a Megalopolisz alapötlete még kifejezetten érdekes. Coppola az ókori Róma egy szenátorának, Lucius Sergius Catilinának a történetét emelte át a modern New York díszletébe. Catilina Cicero egyik legnagyobb politikai ellenfele, aki Kr. e. 63-ban összeesküvést szervezett a konzulok ellen. A népet az adók eltörlésével lelkesítette, és nagy népszerűségre tett szert, de végül a terveit leleplezték, seregeit pedig legyőzték. Catilina és Cicero szembenállását egy új szemszögből élhetjük újra, miközben Új Róma hanyatlásán át láthatjuk az amerikai társadalom kritikáját. Róma egyszerre metafora és stílusos díszlet, főszereplőjén keresztül pedig Coppola egy optimista üzenetet is át szeretett volna adni. Tehát ez lehetett volna egy grandiózus, stílusos, nagy gondolatokat közvetítő, lenyűgöző eposz is. Lássuk, mi lett belőle helyette.
Egy makulált elme ideiglenes ragyogása
Cesar Catilina (Adam Driver) egy tehetséges építész, és egyben az építésügyi hivatal vezetője is, akinek álma, hogy újraformálja Új Róma látképét. Egy mindenki számára hasznos, forradalmi várost akar alkotni, amit az általa feltalált anyagból, a megalonból húzna fel. Ellenfele, Franklyn Cicero (Giancarlo Esposito), a város polgármestere azonban nem ért egyet az ambiciózus álommal, és inkább kisebb, klasszikusabb beruházásokat szeretne. A különc, hedonista Catilina és a konzervatív Cicero között egyre erősebben feszül az ellentét, különösen, miután az elborult zseni a város vezetőjének lányát, Juliát (Nathalie Emmanuel) is elcsábítja. Eközben tombol az erkölcsi válság, egy komoly természeti katasztrófa fenyeget, és egyik államférfi sem örvend töretlen népszerűségnek. Ezt a hatalmi vákuumot pedig becsvágyó kalandorok is ki szeretnék használni, és semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.
Catilinának közben meg kell küzdenie sötét múltjával, alkohol- és drogproblémáival, és ügyelnie kell rá, hogy a politikai elit számító örvényei se sodorják el. Julia, aki elkényeztetett arisztokratából lesz a szakmai jobb keze, ugyan megpróbálja kirángatni a gödörből, egy öntörvényű géniusznak még sincs könnyű dolga a közélet farkastörvényei között. Nagy ellenszélben kell hát megalkotnia élete művét, Megalopoliszt, egy utópiát, amely újra felemelhetné a szétszakadt és meghasonlott társadalmat. Szép álom, csak kár, hogy a vászon másik oldalán ülve pontosan akkora szélmalomharcnak tűnik, mint amit Cicero gondol róla.
Elmélkedések
Az egyik legnagyobb kifogásom Coppola utópiájával kapcsolatban, hogy gyengébb lábakon áll, mint egy reumás tacskó. A rendező először felvázolja a társadalmi problémákat, amelyeket nehéz nem rávetíteni az amerikai jelenre. Csalfa kirakat-erkölcsösség, lejárató kampányok, a nyomor és a pazarló felső tízezer kontrasztja, függőségek, kicsapongás. A város felé tartó, lezuhanó műholdba bele lehet látni a globális felmelegedést, mint elkerülhetetlenül közeledő csapást. A film a válságra adott válaszok közül pedig elutasítja mind Cicero változásra allergiás konzervativizmusát, mind a gerinctelen Clodio jakobinus demagógiáját. És mit kínál fel cserébe? Egy irreális, ellenérvek szőnyeg alá söprésével készült utópiát. Egy várost, amelyről konkrétumok nélkül kellene elhiggyük, hogy minden problémára választ ad, és amely megágyazna a tökéletesen demokratikus társadalomnak.
Az, hogy közben az alsóbb osztályok otthonainak ezreit kell lerombolni, vagy hogy a szegények jogainak védelme csak a fináléban köszön fel, már részletkérdés. Addig hősünk csak hadd drogozzon, legyen destruktív, és merüljön el a fertőben, mert a mesés Megalopoliszban majd minden értelmet nyer. Nem számítanak az értelmes ellenérvek, ha Marcus Aurelius-idézetekkel el lehet hárítani a vészt, és vérmes politikai és magánéleti konfliktusból is idill lehet, ha a varázsváros felvirul. Persze nem kell minden mozzanatnak egy filozófiai kinyilatkoztatásnak lennie, és hellyel-közzel a történelmi Catilina jellemzőit is követnünk kell. Ugyanakkor a dramaturgia egyértelművé teszi, hogy a meg nem értett építésszel kellene egyetértenünk, és ez nem egy könnyű feladat.
Rómát sem egy trip alatt építették
Értékes gondolatok ennek ellenére vannak bőven a Megalopoliszban. Amit a társadalomról állít, az sokszor valóban elgondolkodtató. Más kérdés, hogy ezeknek a magvas ötleteknek a java részét elnyomja az a kérlelhetetlen töredékesség, ami a forgatókönyvet jellemzi. A Megalopolisz egy nagyon különös kapcsolatot ápol az idővel. Csapong látszólag összefüggéstelen jelenetek között, bizonyos részleteket kidolgoz, másokat meg teljesen átugrik. Ha kell, inkább ad egy szájbarágós visszaemlékezést, amely egyértelműen hatástalanabb, mintha tisztességes rendezésben találkozunk vele. A szokványos jelenetek és a montázsok teljesen ritmustalanul érkeznek egymás után, egy klasszikus ívre esélytelen lenne felfűzni a cselekményt. Ez már az első pillanatokban is kiderül, és ennek köszönhetően az első fél órában teljesen idegennek érződött a film egész közege.
A Megalopolisz sokszor olyan, mint egy lázálom, és nem csak akkor, amikor Catilina be van mindenezve. Pszichedelikus montázsok, költői nagymonológok, noir-hangulatú képek és már-már burleszkbe illő, színpadias jelenetek váltakoznak, és képtelenség megragadni, hogy éppen hova fut ki a történet. Mert ez nem egy átfogó életrajzi film, de nem is egy szűkebb időszak drámája. Nem is csak egy karakter küzdelmei, és nem is egy politikai szatíra. Ezek egyike sem, de mégis mindegyik akar lenni, beleértve az időmanipulációs sci-fit is.
Ez utóbbi talán a legjobb példája annak, hogy látszólag teljesen véletlenszerűen történnek az események a Megalopoliszban. Catilina képes megállítani az időt, de ezzel a világon semmit nem kezd. Az egésznek van ugyan egy minimális narratív szerepe, de a képesség maga csak lóg a levegőben. Sem az eredetét nem tudjuk, sem praktikus alkalmazását nem látjuk. De ugyanígy eltűnnek az éterben a karakterfejlődések is. Julia egyik pillanatról a másikra lesz éretlen hedonistából felelős támasz Catilina számára. Az építész megszelídülése ugyan egy hihetőbb folyamat, de a történet vége felé már vele is akkorákat ugrunk az időben, hogy azt se tudjuk, hányadán állunk vele.
Egy tálentum arany
Mindez azért bosszantó, mert maguk a karakterek érdekesek lehetnének (még ha néhányan kifejezetten nem is érződnek emberinek), és az őket alakító színészek is kitesznek magukért. Adam Driver lassan fekete öves megjelenítője lesz a meghasonlott nagy embereknek. Igazi újdonságot nem láthatunk tőle, de profin hozza a viszonylag komplex zseni-figurát. Ellenfelét, a polgármestert játszó Giancarlo Esposito sokkal visszafogottabb, mégis legalább ennyire hatásos, a kis rezdüléseiben is erő van. Nathalie Emmanuel pedig mind gyerekes bulikirálynőként, mind a két férfi között közvetítő, felnőtt nőként hiteles.
Aubrey Plaza, Shia LaBeouf és Jon Voight hármasa már valamivel érdekesebb. Utóbbi játssza Crassust, a dúsgazdag bankárt, aki Catilina nagybátyja. Plaza az ő fiatal, becsvágyó feleségét alakítja, és személyisége beleillik a sormintába, amit a színésznő szerepei mutatnak. Szókimondó, karakteres, cinikus nő, akit Plaza kissé túl is játszik. Míg ő nem okoz meglepetést, LeBeouf-öt alig lehet felismerni Crassus bohém fiaként, Clodióként. Ez azonban az előnyére válik, teljesítményével egy zsigeri viszolygást váltott ki a becstelen, gátlástalan figura felé, aki már-már Disney-gonoszokat megszégyenítő utálatot mutat a főszereplő irányában. Az ő hármasuk egyébként néha groteszk, bizarr módon szórakoztató. Erre magyarázat lehet, hogy Plaza nyilatkozata szerint ők hárman úgy működtek, mint egy színjátszó tábor, Coppola csak hagyta őket kibontakozni. Ez a szabadság jótékony hatással van a jeleneteikre, de némi túlzó színpadiasságot is bennük hagyott.
Közben azt sem szabad elfelejteni, hogy a mellékszerepekben is olyan nevek vannak, mint Dustin Hoffman vagy Laurence Fishburne. Utóbbi nem csak Catilina sofőrje, de a történet narrátora is – ez utóbbinak pontosan annyi jelentősége van, mint az időmegállításnak.
Diadalívek és amfiteátrumok
A Megalopolisz azért is húzódott ilyen sokáig, és azért lett ilyen költséges, mert Coppola nem akart engedni a víziójából. A látvány tehát elemi része a végterméknek, és látszik is, hogy kiemelt figyelmet kapott. Ez bizonyos szempontból abszolút teljesül is. Az operatőri munka profi, a vágás is kifogástalan, és gördülékenyen jelenik meg minden, amit a film kommunikálni akar. Legalábbis egy adott jeleneten belül. Legyen szó Catilina drogos tripjeiről, egy-egy lázálomszerű látomásról, vagy egy éjszakai, esős melankóliáról, a képi világ nem okoz csalódást.
A művészi tervezés is egészen erős. A már említett éjszakai jelenetek lenyűgözőek, a távoli városkép hangulatos, a színek egyszerre teszik álomszerűvé és túlvilágivá a snitteket. A római és a modern elemek keveréke is ízléses, ha nem is tűnik teljesen organikusnak, és úgy általában szépen fényképezett filmről beszélünk. A cikket írva leginkább a bőség zavarában voltam, amikor látványos illusztrációkat kerestem. A CGI már nem ennyire átütő. Ezt nem tudtam tökéletesen megítélni (semmi harag a meg nem nevezett mozi felé, ahol láttam, de a vászon nagyon kicsi volt), de így is feltűnt, hogy a grandiózus megalon-építmények nem tűntek túl kézzelfoghatónak. A dizájn maga is ápol és eltakar, de azért makulátlan és tűéles digitális kreálmányokra nem szabad számítani.
Verdikt
A Megalopolisz semmiképpen sem tekinthető a Coppola-életmű csúcsának. Csapongó, következetlen és kusza története van, minden filozófiai törekvése ellenére nem meggyőző, és úgy általában nem tart sehova ez a film. Ehhez képest van benne rengeteg értékes gondolat, egy halomnyi színészi tehetség és egy jobb pillanataiban pompás látványvilág. Megannyi kiaknázatlan potenciál és elpazarolt talentum egy megalomán megaprojektre, amely végül talán egyedül annak okoz maradéktalan elégedettséget, aki megálmodta. Hiába csábító látni, ahogy egy szerzői film komoly költségvetést kap, az öncélúság hiánya nem pénz kérdése.