Bár a vígjátékok sok esetben a gondtalan kikapcsolódást szolgálják, ritkán működnek teljesen tét nélkül. Ha túl könnyed a történet, nehéz bevonódni, és egy Family Guy-epizód szintjére lépünk vissza. Szó sincs róla, hogy ez ne lehetne ideig-óráig szórakoztató, de a maradandótól messze van. Arról már csak nem is beszélve, hogy a humor akkor tud a leghatásosabb lenni, ha valós feszültségek alól szabadítja fel a nézőket. Két éve az Anora is azért működött olyan jól, mert amellett, hogy sodró lendülete és hisztérikusan vicces pillanatai voltak, ezzel kontrasztban állt egy valóban drámai réteg is. Ugyanez jellemzi Olivia Wilde legújabb rendezését is. A Meghívás ennek megfelelően remekül sikerült, a rendezőnő pedig végre feledtetni tudja a Nincs baj, drágám ballépéseit.
Meghívás, vagy amit akartok
Joe (Seth Rogen) és Angela (Olivia Wilde) már hosszú ideje házasok. Joe egy zeneiskola tanársegédjeként dolgozik, míg Angela a háztartást vezeti. A mézeshetek már régen elmúltak, és most egy kamasz gyerek és mindennapos konfliktusok mellett élnek. Joe egy nap különösen morcosan ér haza: az orvos és a felesége ráerőltették, hogy biciklivel közlekedjen, így hulla fáradtan és fájós háttal ér haza. Otthon azonban nem nyugalom várja, hanem a bejelentés, hogy kisvártatva vendégek érkeznek. Piña (Penélope Cruz) és Hawk (Edward Norton) a felső szomszédok, akiket Joe ki nem állhat. Egyrészt, mert túl közvetlenek, másrészt mert minden éjszaka olyan hangosan szexelnek, hogy képtelenség tőlük aludni.
Nem csoda, ha nem várja kitörő lelkesedéssel a találkozást, pláne, hogy (Angela állításával szemben) biztos benne, hogy most először hall erről a tervről. Ennek megfelelően nem a legszívélyesebben kezdődik a vendégség. A kapkodós készülés közben odaég a vacsora, elfogy a pezsgő, Joe pedig nem is próbálja leplezni ellenszenvét. A szomszédok azonban nem mennek sehova, és így lassan egy valódi vendégség alakul ki, iszogatással, lakásbejárással és beszélgetéssel, csak most ehhez az átlagnál több passzív agresszió társul. Aztán a felszínes trécselés helyét egyre intimebb és komolyabb témák váltják fel, és a vendéglátóknak hamarosan fogalmuk sem lesz, mi pontosan a vendégeik célja. Mert hogy akarnak valamit, ami túlmutat a jó szomszédi viszonyon.
Vadul a vendégség
Bár Wilde hatékonyan kelti fel a néző kíváncsiságát ezzel kapcsolatban, maximum egy-két pillanatra merül fel, hogy egy thrillerrel van dolgunk. A Meghívás ugyanis nem is próbálja leplezni, hogy elsősorban egy vígjáték, de mellé számos drámai vonása is van. A lázas készülődés rögtön „vörös zászlók” százait lebbenti fel Angela és Joe házasságával kapcsolatban, de mielőtt ebben jobban elmerülhetnénk, már érkeznek is a vendégek. Ez a jelenetsor pedig a tökéletes keveréke a kínos feszültségnek és a szórakoztatásnak. Pedig én nagyon érzékeny vagyok a szekunder szégyenre, de valahogy itt olyan könnyű azonosulni a karakterekkel, valamint Piña és Hawk párosa is van olyan karizmatikus, hogy Joe minden beszólása és Angela minden bénázása is egyszerre empátiát és nevetést generál, nem intenzív falkaparást.
Az ismerősen kellemetlen helyzetek így egy lendületes és mégis emberközeli mederben folynak. Percről percre arra kellett rádöbbenjek, hogy minden szociális kínosság ellenére egy biztonságos közegben érzem magam. Ez pedig nem véletlen, ugyanis a Meghívás egésze egy kivételes intimitással lett megalkotva. Ebbe pedig lassan a karakterek maguk is beleilleszkednek, ahogy az egymást alig ismerő szomszédok fokozatosan egyre mélyebbre futó témákba kezdenek bele. Mindenesetre a feszültség lassan feloldódik, és a személyesebb beszélgetésekben egyre jobban megismerhetjük a karaktereket.
Joe azonnal védekezésbe kapcsol, amint zenekari múltja előkerül. Úgy kerüli ezeket az emlékeket, mintha valamiféle háborús PTSD-t okoznának. Angela nem kevés szégyenérzettel beszél a saját, be nem teljesedő művészi karrierjéről, amely helyett most a lakás berendezésében éli ki ambícióit. Vendégeik pedig egyre intimebb témákat vesznek elő, és az is kiderül, hogy harsány szeretkezéseik valójában sokszemélyes orgiák. A hangulat egyre oldottabb lesz, hogy a tequila és a kannabisz, hogy végül egyre pontosabb kórképet kapjunk egy tönkrement házasságról és egy csak látszólag ideális nyílt kapcsolatról.
Kamara obscura
Addig azonban csak úgy váltják egymást a szenzációsan szórakoztató jelenetek. A vendégség eleje ugyan vicces, de mégis egy valódi, ismerős feszengést épít fel az emberben. Így amikor a karakterek szépen lassan feloldódnak, velük együtt esik le egy kő a szívünkről. És ilyenkor tényleg fergeteges jelenetek következnek, tabut döntögetve. Aztán jön egy kisebb fordulat, a kéziféket berántják, és újra feszülnek az idegszálak. Aztán váratlanul egy újabb feloldás jön, és ismét önfeledten lehet kacagni. Wilde ezekkel az éles ritmusváltásokkal egy lüktető dinamikát ad. A Meghívás pedig ennek megfelelően sosem süpped bele egy adott hangulatba. Az érzelmi amplitúdók nagyok, a kilengések intenhzívek, a végeredmény pedig egy igazán szenvedélyes film.
Mindebben az is sokat szerint, hogy a film legelejének montázsán kívül egy darab más színész vagy statiszta sem tűnik fel. Lényegében egy kamerára vett kamaradrámának lehetünk tanúi, minden figyelemeltereléstől mentesen. Alapból nagyon szeretem a hasonló filmeket (élükön a Tizenkét dühös emberrel), és itt is olyan közelségbe kerülhetünk a színészekkel, amely egyébként csak színházban lehetséges. A bőrünkön érezhetünk minden érzelmi kilengést. Így lesz igazán vicces, kínos vagy éppen tragikus minden pillanat, és így egészen könnyű lesz empatizálni a karakterekkel.
A végére pedig a Meghívás könyörtelenül töri össze a szívünket. A diszfunkcionális házasság tüneteinek a legmélyére áshatunk. Egy férj, aki lubickol az önsajnálatban, és egy kontrollmániás feleség. Valaki, aki csak nyugalomra vágyik, és meg sem próbál proaktív lenni, és valaki, aki az élet minden másodpercét optimalizálni szeretné. Egy természetesen toxikus kombináció, amely a kommunikáció teljes hiánya miatt feneklik meg végleg. Wilde filmje elgondolkodtat kapcsolati mintázatokról és arról, érdemes-e folytatni a közös szenvedést. Nem feltétlenül a válásra biztat, hanem a változásra, és ezt támasztja alá az utolsó, megható jelenet is. Itt mégis olyan emberek vannak, akik egykor nagyon szerették egymást, csak nem figyeltek oda eléggé egymásra és a kapcsolatukra.
Kémia a kamera mindkét oldalán
Egy kamaradrámában elengedhetetlen, hogy a színészek kitegyenek magukért, és itt mind a négy világsztár fantasztikus. Olivia Wilde nemcsak rendezőként, de színészként érzékeny, érzékletes teljesítményt nyújt. Seth Rogen két alpári vígjáték között éppen a remek színész-fázisában van, és a keserű, elfojtott sérelmekben fortyogó Joe-t elemi erővel jeleníti meg. Ő a film fő mozgatórugója. Edward Norton kitűnően játssza a kicsit tenyérbe mászó, de érezhetően álarcot hordó karakterét, Penélope Cruz pedig egy szenvedélyes alakítást nyújt szabadelvű terapeutaként. A négyük kémiája kitűnő, mintha rendszeresen dolgoztak volna együtt a színpadon vagy a kamerák előtt, pedig erről szó sincs.
Ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy a Meghívás vizuálisan messze túlmutat egy filmre vitt színdarabon. Az operatőri munka ugyanis nemcsak megörökít, de történetet mesél és érzékeltet. Remek kompozíciókat ad, szereplőket elszeparál vagy éppen összeköt, szimmetriával, távolságokkal és nézőpontokkal mesél karaktereinek kapcsolatáról. A lágy megvilágítás és a kissé szemcsés kép sokat hozzáad az otthonossághoz is. És ha már otthon, a lakás a maga összetett alaprajzával megint csak jelentős lesz, és ez olyasmi, ami színpadon csak nagyon komoly díszletépítéssel lenne elérhető. A Meghívás tehát mindenképpen vászonra termett, csak közben megtartotta a színpadi személyességet.
Verdikt
A Meghívás az idei év egyik legnagyobb meglepetése, mert érdekes előzetese sem árulja el azt az érzelmi hullámvasutat, amit tartalmaz. Egyszerre vagy egymás után képes kínos és empatikus, fergeteges vicces és szívszorítóan tragikus lenni. Egyszerre rendkívül szórakoztató és elgondolkodtató, sodró lendületű és türelmes. Kitűnően egyesíti magában a legjobb kamaradrámák és az okosan fényképezett művészfilmek legjobb vonásait. Egy igazi, elismerésre méltó művészi munka, amely szerencsére viszonylag sikeres is lett a kasszáknál. Aki esetleg még szeretné támogatni a jó ügyet, néhány moziban még elcsípheti.