Nem állítom, hogy könnyű dolga van a Marvelnek a Mennydörgők* promóciájával. A közönségnek egy olyan filmet kell eladniuk, ahol a főbb karakterek alig ismertek, és a klasszikus értelemben egyáltalán nem is hősök. Azért a Suicide Squad-hoz képest annyi előnyből indult a projekt, hogy szereplőgárda elhelyezésében lehet támaszkodni az MCU-ra. Bár az is igaz, hogy ez a moziverzum annyira terebélyessé vált, hogy az sem egy reális elvárás, hogy az egyszeri néző minden aprósággal képben legyen. Én például bár követem az MCU eseményeit, nem állítom, hogy minden filmet, és pláne minden sorozatot behatóan ismerek. Így pedig nagyon könnyen kialakulhat a helyzet, hogy a Mennydörgők* karaktereiről a kedves néző vagy azt sem tudja, hogy kicsodák, vagy egyszerűen nem lépte át náluk az ingerküszöböt.
A Discord-szerverünkön is volt egy kisebb diskurzus arról, hogy ez könnyen eredményezhet egy pénzügyi bukást is. És van benne valami, elsőre én sem kifejezetten lelkesedtem az addig kisebb mellékszerepekbe szoruló antihősök reflektorfénybe kerülő rodeójáért. De remek kérdés, hogy miért van ez. Miért kellene számítson, hogy nem Nagy Nevek állnak a vásznon? Az persze jogos aggodalom lehetne, hogy eleve nem is kapunk megfelelő felépítést hozzájuk, elvégre arra ott voltak a múlt alkotásai, de valahogy éreztem, hogy biztosítanak legalább egy gyorstalpalót.
A választ leginkább abban találtam meg, hogy a Marvel-filmek, de úgy általában a képregényadaptációk teljesen kényelmi termékekké váltak. Tudod, hogy miért mész oda, tudod, hogy megkapod, maximum egy kicsit húzod a szád, ha mégsem lett olyan jó. De a popcorn és a kóla elfogyott, a szombat esti program kipipálva. És ez a kényelmesség már régóta nem tesz jót az MCU-nak. A Végjáték óta nem nagyon látni sem egységes koncepciót, sem igazán kiemelkedő filmélményeket, de ez nem számít, ha a célközönség úgyis beül a moziba menő beszólásokért és nagy CGI-csatákért. A Mennydörgők* éppen ezért olyan felfrissítő. Nem az ismert arcokkal akar behúzni, mer kicsit kilépni a komfortzónából. És ugyan ezzel sem lettünk közelebb egy egységesebb irányhoz, önmagában egy remek filmmel van dolgunk.
Önmentő osztag
Yelena Belova (Florence Pugh) bérgyilkosként dolgozik a CIA igazgatójának, Valentina de Fontaine-nek. Bár minden bevetése sikeres, mégsem érzi jól magát: teljesen kiégett és a múltja is állandóan kísérti. Egy labor elpusztítása után el is határozza, hogy felmond, amit Valentina el is fogad, ha még egy utolsó küldetést teljesít. Azt azonban nem tudja, hogy a korrupt CIA-vezér ellen éppen kongresszusi vizsgálat folyik, és így minél gyorsabban el kell tüntetnie a nyomokat. Yelena pedig az egyik legveszélyesebb nyom. Egy katonai bázishoz küldik, egy másik bérgyilkos után. Odaérve derül csak ki, hogy négyen is hasonló céllal vannak ott, és az egész bevetés Valentina csapdája.
Az egyetlen esélyük a túlélésre és a kijutásra, ha összefognak, ez azonban a hozzájuk hasonló renegádoknak nem megy könnyen. Különösen, hogy valahogy egy civil is odakerült. Bobnak fogalma sincs, hogy mit keres ott, csak annyit tud, hogy egy kísérletre jelentkezett, majd itt ébredt fel. Lassan azonban kiderül, hogy Bob nem csak egy átlagember. A szedett-vedett brigádnak pedig már nem csak Valentina hajtóvadászata, hanem ez a különös szerzet is problémákat okoz. Mindeközben Bucky Barnes (Sebastian Stan) is mindent megtesz, hogy bizonyítékot találjon Valentina ellen, és természetesen a Mennydörgőkké avanzsáló antihősökkel is kereszteződnek útjaik.
Nem hagynak elveszni
Hamar kiderült, hogy valóban nem dobnak minket a mély vízbe a karakterekkel kapcsolatban, és még a film első fél órájában megkapjuk a film élvezhetőségéhez szükséges összes kontextust. Ez többnyire organikusan, a valószínűtlen csapat csipkelődésén keresztül történik. Persze ettől még sokat segíthetnek az előismeretek, de annak sem kell megijednie, aki csak távolabbról követte ezt a filmes univerzumot. A Mennydörgők* egyébként is szán rá időt, hogy a karaktereit összeszoktassa, kialakuljon közöttük egy kémia. Ehhez pedig a létszámuk is pont jó, egy nagyobb brigáddal csúnyán zátonyra futhatott volna ez a törekvés. Mindenesetre nem éreztem a hiányát az MCU sztár-szuperhőseinek, ez a történet nélkülük is remekül működik.
Azért Yelena kap egy érezhető „primus inter pares” státuszt. Az ő szemszögéből indítjuk a sztorit, és nála lesz a legtöbb fókusz azon, hogy ne csak úgy bezuhanjon a cselekmény érdemi részébe, hanem lehessen is hozzá kapcsolódni. Ezzel alapból nincsen gond, szükség van egy főszereplőre, de például Szellem megsínyli a máshova csoportosuló figyelmet. Az ő személyiségébe jóval kevesebb betekintést kapunk. Például a történet egyes pontjain más-más karakterek múltjában mélyedhetünk el, és ebből a körből ő kimarad. Még így sem ő húzta a legrövidebbet, de ennek a magyarázata már erősen spoileres tartományba esne.
Mindenesetre a többiek között vannak szépen kiegyensúlyozott figurák, akik jól eltalálják az ökörködés és a mélység közötti arányt. Szállítják a hangulatot, amikor kell, de a viszonyrendszerük tud komolyabb is lenni, ez pedig a Mennydörgők* esetében meglepően fontos. Valentina és az asszisztensének párosa pedig szintén piros pontot érdemel, van benne valami elemien komikus, de közben mégis komolyan lehet venni az intrikus igazgatót és a vívódó, ambiciózus Melt is.
Spirál a mélybe
A Mennydörgők* már az első jelenettől foglalkozik pszichológiai kérdésekkel is. Eleinte ez komolytalanul, már-már ironikusan történik, de a téma újra és újra visszagyűrűzik a narratívába. És mint kiderül, egyre érettebben sikerül kezelni. Előkerül a kiégés, a kibékülés, a megbocsátás, a magány és az önértékelés is, és ahogy maguk a karakterek egyre inkább szembesülnek ezek fontosságáról, egyre kevésbé viccelik el a dolgot. Ezt jól esett látni, hogy a korai cinizmust nem tolják túl. Helyette mind Yelena, mind Bob jelentős jellemfejlődésen megy át, ez pedig jelentősen transzformálja a nagy finálét is. Ismét nem szeretnék lelőni semmit, de frissítő volt ez egyszer egy kevésbé hagyományos leszámolást látni.
Egyébként ez a csúcspontot sikerült tisztességes tétekkel is ellátni, és egyáltalán nem lefutott az sem, hogy mindenki épségben megússza a kalandot. Mindazonáltal ez a finálé így sem tökéletes. Hiába dolgozza fel hatásosan a pszichológiai kérdéseit, rájuk kifejezetten naiv választ ad. Így is szimpatikus az üzenet, meg nem is feltétlenül egy Marvel-filmből várom a leghitelesebb lélekrajzokat. Csupán ha már addig ilyen pozitív meglepetés volt a Mennydörgők*, nem bántam volna, ha végig kitart ez a színvonal.
És azért összességében attól sem kell félni, hogy túl komor lenne a Mennydörgők*. Amikor lehet, akkor kellően oldott a hangulat, a poénok pedig kifejezetten ütöttek. Legyen szó a Vörös Őr harsány kínosságáról, vagy Bob külső nézőpontjából, mind a csipkelődések, mind a helyzetkomikum szórakoztató. Van benne valami frissesség, és még sem csúszik át valami edgy bohóckodásba, amit néhány Suicide Squad-produkcióban már láthattunk.
Marvelhez méltó háttér
Hiába a masszív gyártási költségek, az utóbbi időben nem volt készpénznek vehető, hogy egy Marvel-filmet tisztességes látvány kísér. A rossz CGI egy kellemtelen visszatérő vendég volt, de most nem találta meg a kapucsengőt. Ez részben köszönhető annak is, hogy kicsit kisebb a hangsúly az igazán digitális technika-fókuszú akciójeleneteknek, de az összkép korrekt, és nem emlékszem kifejezetten otrombán festő képekre. Arra viszont igen, hogy néhány ponton ötletes és esztétikus beállításokkal találkozhatunk. Ezek pedig sokat dobnak a harcjeleneteken is, amelyek úgy egyébként nem találják fel a spanyol viaszt koreográfia terén. Nincs velük semmi különösebb baj, de pont valami ilyesmit látunk minden második akciófilmben is.
A tisztességes látványhoz pedig erős színészi teljesítmények csatlakoznak. Florence Pugh meghálálta a főszerepet, és hitelesen játssza a komplexen és egyre mélyebben megjelenő Yelenát. Kérdés eddig sem fért a képességeihez, de jó látni, amikor egy nagyobb sztár is komolyan tudja venni a látványfilmekben kapott szerepét. Julia Louis-Dreyfus pedig fantasztikus Valentinaként, egyszerre lehengerlő és bicskanyitogató. Lewis Pullman is sokat tesz hozzá az összképhez Bobként, David harbour pedig pont tökéletes mértékben játssza túl a Vörös Őrt.
Verdikt
A Mennydörgők* egy kellemes, friss moziélmény, és ilyet a Marveltől jó ideje nem kaptunk. Amellett, hogy veszettül szórakoztató, van egy sodró lendülete, mer mélyebbre merülni a szokásosnál. Mindezt pedig eddig be nem járatott karaktereken keresztül teszi, amely egy példásan bátor húzás. Azért messze nem tökéletes a végeredmény, mind a karakterek, mind a befejezés elbírt volna több aprólékosságot. Ugyanakkor az irány végre jó, már ami a film egyéni minőségét illeti. Az ötödik fázis utolsó filmjével ugyanis megint csak kronológiailag lettünk közelebb a következő Bosszúállók-filmhez. Jelenleg nem érzem a levegőben az MCU-szintű összeszedettséget, de szeretnék tévedni, és majd nagyon élvezni a Doomsdayt. A Mennydörgők* pedig ad rá némi reményt, hogy ez nem csak egy hiú ábránd.