Hányszor csöppentem már olyan beszélgetésbe, amikor egy foodie összekap egy “hétköznapi” emberrel az étkezési szokásokon, vagy épp magukon az ételeken. Utóbbi nem hajlandó elismerni az étel, mint művészet koncepcióját, a fine dining egy humbug (és még jól sem laksz!), előbbi pedig mívelt sznobsággal próbálja lenyomni a saját igazát a másik torkán. A menü (The Menu) című film ugyan felkapja ezt a vonalat is, de ennél sokkal mélyebbre megy, és az egész posztmodern, konszumerista és dekadens társadalomnak állít egy elég ütős görbe tükröt.
[h]Igen, Séf![/h]
A menü elég hamar megterít a nézőknek, és szinte azonnal megkapjuk az előételt. Szereplőink az első pár percben kompra szállnak, hogy elutazzanak egy magánszigetre, ami a brutál-exkluzív Hawthorne étterem helyszíne. A konyhai alkalmazottak egy szektaszerű kommunában együtt élnek a szigeten a Séffel, Julian Slowikkal (Ralph Fiennes), ahol mindent helyben termesztenek, szüretelnek, füstölnek, marinálnak, főznek, stb.
Az étterem beugrója fejenként 1250 dollár, és borravalót nem fogadnak el (de senki ne aggódjon, a szervízdíj bele van számolva az árba)!
Mivel egy ilyen hely presztízskérdés bizonyos emberek számára, megismerhetjük a 12 vendéget, akik mind valamilyen posztmodern emberi archetípust feleltetnek meg. Már az alapfelállásban tetten érhető a szimbolika az Utolsó vacsorával: a tizenkét vendég, középen a misztifikált Séffel, aki tanítani akar, és a megváltás egy formája a célja.
De kik is ülnek az asztaloknál? Vannak itt dúsgazdag, fiatal és beképzelt techbrók, egy lecsúszott színész és az asszisztense, akivel kölcsönösen használják ki egymást, egy idős, gazdag és nagyon merev házaspár, egy ételkritikus és magazinszerkesztő páros, és Tyler (Nicholas Hoult), a simp, meg a plusz egy fője, Margot (Anya Taylor-Joy). A többiekkel ellentétben Tyler csak egy mondvacsinált insta-gourmet, aki valamiféle istenként tekint a Séfre, és tettetett hozzáértése csak egy tudálékos barommá teszi, semmint szakértővé.
[h]Molekuláris-kulináris[/h]
A jelenlévők közül mindenki nagyon könnyen megutálható, a film meg sem próbálja a vendégeket szimpatikussá tenni. Aki viszont teljes mértékben kilóg a sorból, az Margot. Ő csak azért van a szigeten, mert Tyler szakított előző barátnőjével, és egyedül nem lehet az étteremben asztalhoz jutni. Jobb híján felbérelte a lányt, aki egyébként éjszakai pillangóként dolgozik. Margot nem műértő, vagy ételszakértő, ő testesíti meg az átlagembert, aki azért megy étterembe, hogy egy jót egyen és mellé jól is lakjon.
Nem tudja értelmezni az aprólékosan összerakott tányérokat, a pöttnyi adagokat, és a körülményesen, mindenféle flikk-flakkal elkészített fogásokat. És ez nem az ő jellemhibája, egész egyszerűen Margot nem abban a szociális rétegben mozog, hogy felértékelje az efféle kuliránis élményeket. Egyedül ő őszinte az egész filmben, amikor meri kritizálni a Séfet, illetve ezáltal az egész jelenséget, ami beette magát a mindennapjainkba.
[h]Eat the rich![/h]
A történet és a szereplők tehát az asztalhoz lettek ültetve, jöhetnek a fogások. Szerintem sokunknak volt egy prekoncepciója a trailer láttán, és azt hihettük, hogy ez csak egy újabb kannibálos film lesz, ami szó szerint veszi az eat the rich mozgalmat. A menü ennél viszont sokkal visszafogottabban és intelligensebben adja át a kritikáját.
A film egy hatfogásos szatíra, ami fogásról fogásra mélyíti el a társadalommal szemben állított kritikáit. A kezdetben elég könnyen értelmezhető bírálatot fokozatosan követik az általánosabb metaforák, melyek behelyettesíthetők és kicserélhetők egy csomó másik témával. Noha van egy csapásirány, amerre a film terelget, a néző aktuális hangulatától, vagy nyíltságától függ, mire helyettesíti be a mondanivalót.
A menü igyekszik bemutatni a posztmodern társadalom hamis, dekadens és hazug emberek kultúráját, aminek képviselői csupa okoskodó elitista sznob, akik kifelé, a világ felé a tökéletes és makulátlan arcukat mutatják, de belülről rothadnak, felszínesek és valójában nem is értenek semmihez.
[h]Kontentkonszumerizmus[/h]
Az alkotás foglalkozik olyan kérdésekkel is, minthogy a gourmet-ételkészítés, fine dining vagy a molekuláris gasztronómia lehet-e művészet? Ám, ha az is lett, az emberek nem művészetként kezelik, a társadalom kapcsolata a művészettel mára leginkább magamutogatáson és képmutatáson alapszik.
Mivel az extrém fogyasztói társadalmunk ráállt a nagymértékű kontent-fogyasztásra is, az étel is csak egy tartalom lett. Egy olyan tartalom, ami lájkokat hoz, amit lehet kritizálni, vagy egyetérteni vele, ami megosztja az embereket, amit lehet érteni, vagy meg nem érteni. Egy valami azonban biztos: a magasfokú kontentfogyasztás és a művészet iránti egoista megszállottság kiölte az élvezetet az evésből. Csak a státusz, az imidzs, a hencegés, az instagram számít.
A vendégek közül senki sem azért eszik, hogy felfogja az ízeket, hogy gasztronómiai kalandon vegyen részt, vagy csak szimplán élvezze az adott fogást. Az ételkritikus csak kritizál és részleteken akad fenn, a techbrók azért vannak ott, mert megtehetik, az idős házaspár férfitagja meg talán csak megszokásból. Tizenegy alkalommal járt már a Hawthorne-ban, mégsem tud egyetlen fogást sem felidézni.
És amennyire a fogyasztó hibás a zombiként kontentre ácsingózó mentalitással, úgy a másik oldal sem hibátlan. Ugyanúgy önös érdekek vezérlik, az egó, a dicsőség, de legfőképpen a megszállottság és az exhibicionista attitűd, amivel meg akarja leckéztetni fogyasztóit. Ezen a ponton a film üzenete könnyen kivetíthető nem csak magára erre az alkotásra specifikusan, de úgy az egész filmszakmára. De tuladjonképpen bármilyen művészeti ágra kicserélhető.
A filmben többször elhangzik, hogy vannak emberek, akik csak elvesznek, és vannak, akik adnak. Ez egy nagyon érdekes koncepció, ahová időről időre visszatér A menü, és újragondolja ezt a tételt.
[h]Elveszünk a fogások között[/h]
A menü számtalan módon értelmezhető rétegét elég okosan viszi végig, anélkül, hogy komplett hülyét csinálna magából. Mégis van egy hibája, amit érdemes kiemelni. Mivel minden hangsúly a mondanivalón és a kritikán van, gyarkan elfelejt filmnek lenni. Rendszeresen próbál sokkolni, de a felszínen ez nem mindig éri el a kívánt hatást. Azért írom, hogy a felszínen, mert mind minden másnak, ennek is külön értelmezése van.
A vendégek, mint a társadalom különböző rétegeit bemutatandó, azért nem sokkolódnak, mert már képtelenek rá. Minden mögött egy újabb performanszt látnak, és a folyamatos kontentfogyasztás miatt kiégett belőlünk a helyes reakció, vagy továbbmegyek, az érzelmek. Csak extremitásokra tudunk reagálni, és az is olyan illékony, hogy csak néhány pillanatig köti le az érdeklődésünket és görgetünk is tovább.
És megint sikerült egy bekezdést kanyarítani arról, hogy A menü mennyire lemegy a mélyre, és hogy ott milyen jól működik. De a felszínen gyakran nem tud elég érdekes vagy hatásos maradni, ami a szórakozás kárára megy. Szóval, aki nem akar a felszín alá nézni, vagy nem tud rezonálni a feldobott témákkal, annak könnyen csalódás lehet a film.
[h]Kérjük a számlát![/h]
Összességében A menü egy sok rétegben értelmezhető thriller és fekete komédia elegye egy csipetnyi horrorral megfűszerezve. Egy helyszínen teremti meg a feszültséget, és ott is teljesedik ki. A hangsúly mindvégig az üzeneteken és a metaforákon van, és hiába próbál a realitás talaján maradni, gyakran lesz szürreális és álomszerű, ami könnyen ki tudja zökkenteni a nézőt. Ugyanakkor az ínyenc ételek fényképezése és tálalása fantasztikus, aki vevő a gourmet csemegékre, azoknak különösen érdekes lehet.
A színészek is remekül helytállnak, erős alakításokat láthattunk, de a Fiennes és Taylor-Joy közti kémia egyszerűen vibrál és leural minden jelenetet. És hiába tartom egy nagyszerű színésznek Anya Taylor-Joyt, Ralph Fiennes egy tekintetével képes dominálni képsorokat, és pusztán karizmájával többször lopja a showt.
Akit érdekel a gasztronómia és a társadalomkritika, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani, de arra érdemes felkészülni, hogy az üzenet és a mögöttes tartalom mögött elveszik a film. És ha mindezt lehántjuk róla, akkor nem biztos, hogy mindenkinek lesz maradandó, vagy élvezetes szórakozás.
A menü fogyasztása mellé egy jól elkészített sajtburgert ajánlunk.
Aki valamennyire hasonló alkotásokat keres, annak egyrészről tudom ajánlani a Piget, melyben Nicholas Cage ered ellopott malaca után, hogy közben rávilágítson a fogyasztói társadalom hibáira. Másrészt, erősebb gyomrú nézőknek remek választás lehet a Platform, ami egy sci-fi környezetbe ültetett bitang erős görbe tükör, ami után napokig garantált az egzisztenciális válság.